2011-ben született második gyermekem a Szent István kórházban, előzetes császármetszés után természetes úton. Lénárd Orsi dúlának és Ujvári Attila doktor úrnak örök hálával tartozom minden percért amit velünk töltöttek, mind a szülést megelőzően, mind pedig a szülés közben. Úgy gondolom, védelmük és törődésük nélkül olyan akadályokkal néztünk volna szembe, melyeket nem várandós kismamák elé kéne állítson az élet, s melyek miatt nagy valószínűséggel ismét megtörtünk volna. Persze kellett hozzá az a mélyen gyökeredző meggyőződés, hogy második gyermekemet természetes úton akarom világra hozni, nem akarom a császárral járó megpróbáltatásokat újra átélni s gyermekemet sem akarom kitenni ezeknek. Minthogy minden porcikám kívánta ezt, férjemmel mindent meg akartunk tenni érte már a kezdetektől fogva.
Dúlás VBAC szüléstörténet:
Császármetszést átélni nem kellemes, fájdalmas és megalázó, egy anya aki majd egy napig vajúdott, felkerül egy műtőasztalra, minden ami addig történt eltörlődik egy vágással. A műtőasztalon félájultan aláírt beleegyezés, az ápoló nyugtató szavai, hogy könnyebb legyen beadni a gerinctáji érzéstelenítést, majd mozdulatlanul érzéstelenül tűrni, jöjjön aminek jönnie kell… Megváltás volt ez részben, hiszen egy napja nem ettem s nem aludtam, kimerültem, s ez volt az egyetlen támogatás amit kaphattam. Férjem is a tűrőképességének határán volt, órák óta mellettem volt kezét agyon gyötörtem a fájások alatt, minden tiszteletem az övé, de többet nem fogom kitenni ennek (ezt persze akkor még nem tudtam). A baba meglett, ordított, ami a torkán kifért, egy pillanatra odadugták az arcocskáját, csodálatos pillanat volt, bár megállt volna az idő! Adtam neki egy puszit, a sírás azonnal abbamaradt, éreztem, hogy még egyek vagyunk… Sajnos a pillanat elmúlt, bár a Szent István kórház híresen bababarát és különösen odafigyel a mama-baba kapcsolatra (ha az ember nem akarja, akkor is megkapja a babáját) nekem nem volt szerencsém. A kórház annyira túl volt terhelve, hogy vagy ötödmagammal a nőgyógyászatra kerültem rögtön a szülés után, a baba pedig fel a csecsemőosztályra. Mi volt az oka annak, hogy az első hat órát teljesen egymástól elzárva töltöttük, nos egyrészt annyira ki voltam merülve, hogy amíg a fájdalomcsillapító hatott addig aludtam, aztán kértem Algopyrint és megint aludtam. (Amúgy valamiért kimaradt, hogy szóljanak a fejemet ne emelgessem, mert három napos fejfájásra számíthatok ha mégis megtenném, így mikor az orvos a varrást végezte és közben elmondta, ez a gyerek bizony nem született volna meg természetes úton… Talán megnyugtatni próbált, talán igazolást keresett mindegy, muszáj volt ránéznem, persze nem kellett volna.) Másrészt pedig a férjemnek valaki elmondta, a nőgyógyászat koránt sem olyan tiszta, hogy egy újszülött csecsemőt fogadhasson, így azt kérte ne hozzák le a babát… (A kórház állítólag azóta bővült egy kórteremmel amit csak az ilyen esetekre tartanak fenn.) Sosem tudom ezt az elvesztett időt pótolni, sem a születés élményét megadni neki többet. Nem dramatizálni akarom a dolgot, tény, hogy a születéssel olyan dolgokat kap a gyermek amiket nem tudunk (mi mint szülők) neki máshogy megadni, látom a különbséget, látom a küzdést, neki magának kell-kellett begyűjtenie ezeket fizikailag, szellemileg és lelkileg is. Aztán mikor végre összekerültünk, következhetett a műtét utáni felépülés. Muszáj menni, megmozdulni a fájdalommal talán azért volt nehéz megbarátkozni mert idegen volt a testnek, valaki más okozta, az mindig sokkal fájóbb… A szoptatás körüli gondok, a hasfájás, az altatás körüli nehézségek mind csak tovább rontották a dolgot.
A test azóta nagyjából helyre hozta magát, nincs fájdalom, látszani szinte semmi nem látszik, a lélek is látszólag rendben van, belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Vagy talán mégsem?! A császár után, azt mondják, legalább másfél évnek el kell telnie, hogy biztonságos legyen a következő terhesség/szülés, de mint megtudtam tulajdonképpen mindegy mennyi idő telt el, lehet, hogy még öt év is kevés a teljes gyógyuláshoz. A seb felnyílhat a kitolás közben vagy akár már hamarabb is, ha nem tart a forradás eléggé… Szerencsére az én esetemben csak a lelki sebek nyíltak fel, ezek még azóta sem forrtak vissza teljesen.
Az ember próbálja a múltban elkövetett, hibásnak vélt tetteket korrigálni s nem elkövetni újra, ha valami fájdalmas rossz emlék még évekkel később is, akkor a megismétlését igyekszik kikerülni. Így tettem én is mikor újra teherbe estem, férjemmel arra a következtetésre jutottunk, választott orvossal és ha kell, magánklinikán szeretnénk ha a pici megszületne. Nos, mindent feltettünk erre a két dologra illetve még arra, hogy női orvost választunk. Egy kedves barátnőm régi szülész orvosa a Róbert Károly magánklinikán dolgozott, s mivel nagy elismeréssel és szeretettel beszélt a róla el is mentünk hozzá. Valóban nagyon kedves és professzionális doktornőre találtam benne, aki eleinte nagyon segítőkésznek bizonyult, említette ugyan a ‘programcsászárral’ járó előnyöket, de mivel egyértelműen ellenkeztem, nem ragaszkodott hozzá. Méretek alapján megállapította a magzat korát, a hetedik hétben voltam, a menstruáció alapján a 9-ben kellett volna legyek, de az első mérések alapján a doktornő módosította a szülés várható idejét. Amúgy, mivel próbálkoztunk egy ideje, tudom a fogantatás idejét, ami alapján megnyugtatóak voltak az adatok, erre persze később azt mondta badarság és, hogy nem sok köze van a fogantatásnak a szülés időpontjához?! Ekkor már bőven benne voltunk a terhességben s a genetikai ultrahang után (19. héten) a baba nagyobb méretei miatt a doki „minden kétséget kizáróan megállapította” mégis a menstruáció alapján való számítás a jó, és hogy van ilyen, ez valószínűleg genetikai rendellenességnek tudható be, a baba csak mostanra érte be lemaradását?! Még majd egy hónapnak el kellett telnie, mire kiderült: a klinikán a túlhordás nem megengedett, szóval, ha nem indul be a szülés a kiírt (a doktornő által két héttel előrehozott) időpontban, sajnos programozott császármetszésre kell számítani. (A hüvelyi szülés mesterségesen nem indítható be császármetszés után, az oxitocin fröccsel járó erős összehúzódások és a test felkészületlensége miatt.) Ha addig minden rendben, ez a baba akár még meg is születhet természetes úton. Persze számításba kellett vennie azt is, hogy a méhszáj igen magasan fekszik (alig érte el kézzel, mindjárt az első alkalommal meggyötört vele, a következőre enyhe vérzéssel mentem… Uh, fel is írt rá hormontablettát – amit ma már nem szednék be.) Azt mondta, lehet, hogy ez volt az előző császármetszés oka is, a baba valószínűleg rossz helyen fejtett ki nyomást… Arra a kérdésre, hogy ha esetleg mégis beindul a szülés magától, akkor hogyan tud segíteni, hogy lehetne megelőzni a császárt, azt mondta, hogy sehogy és, hogy jobb ha belenyugszom úgyis császár lesz.
A 24. hétben voltam mikor Orsihoz fordultam, kétségbeesetten, megtörten, nem tudva, mihez kezdjek. Annyit tudtam, hogy a doki védi magát, nem vállalja a kockázatot s vele nem fogok úgy szülni ahogy szeretnék. Orsival való találkozásom után nem sokkal anyagi okokra hivatkozva otthagytam a doktornőt és gőzerővel másik orvos után kezdtem nézni. Ekkor már nyár volt, az doktorok nagy része szabadságon, nem volt könnyű a döntés amúgy sem, hiszen kevés az olyan kórház amelyik támogatja a császár utáni hüvelyi szülést. Az Istvánba visszamenni pedig, ha lehetett, nem akartunk. A Szent Imrében nem találtam orvost, aki elvállalt volna. Volt, aki egyszerűen nem ért rá, volt, aki azt mondta csak a császárt vállalná el, és volt, aki azt mondta, előrehaladott terhességem miatt nem tud ”kezelni”, mert nincs idő már megismerkednie az esetemmel. Magamtól is felhívtam néhány orvost más kórházakban, de semmi eredménnyel. Végül feladtam, férjemet is meggyőztem, hogy próbáljuk meg a Szent Istvánt mégis, az Orsi által javasolt Ujvári doktor minden további nélkül vállalt. 34 hetesen voltam nála először, illetve csak 32 hetesen, hiszen az első dolga a szülés várható idejének visszaállítása volt. Hirtelen kitisztultak a dolgok a doktor magyarázatai nyomán (mindent alaposan körüljárt amit korábban csak ködösítéssel és mellébeszéléssel próbáltak lenyomni a torkomon). Teljesen megnyugodtam, nem volt többé torokszorongató, gyomorforgató félelem, nem éreztem magam szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak. Végre ott tudtam magam, ahol a helyem volt. Kiderült, hogy a magasan fekvő méhszáj a baba védelmét szolgálja a terhesség alatt – akkor lenne baj ha már a szülésnél tartanánk és még mindig nem szállt volna lejjebb. Ezzel együtt azt is megtudtam, Ujvári doktor csak akkor tapintja ki a méhszájat, akkor végez hüvelyi vizsgálatot, ha semmilyen más módon nem lehet a kezelést elvégezni, vagyis nagyon indokolt esetben. Az is kiderült, hogy a korai mérések sokkal pontosabbak, kisebb az eltérés lehetősége, a magzat fejlődése a későbbiekben nagyban függ az anya körülményeitől is genetikai adottságoktól is. Arra, hogy az előző orvosom azt mondta, genetikai rendellenesség lett volna az elején a kisebb méret, tett egy-két ironikus megjegyzést… Elmondta, hogy a magzat nagyon jól fejlett, és ha nem akarom, hogy túl nagy méretű legyen, hagyjak fel a cukros és keményítős ételekkel a szülésig legalább. Elmagyarázta, miért hízik a baba a sok gyümölcs fogyasztásától is. Megfelelő diétát is javasolt tehát, nehogy a baba méretei miatt kelljen császármetszést végezni. Felvázolta, mi történne, ha túlhordanám a babát, hogyan tudja segíteni a szülés gyorsabb beindulását, ha kell. Ezen kívül még kétszer voltam nála a szülés előtt. Egyszer a kórházból küldtek, mert a ctg-n magasan találták a szívhangot, ez úgy hat nappal a szülés előtt volt, ekkorra a méhnyak 70%-ban megrövidült. A következő találkozást a szülés várható időpontja utáni 5. napra beszéltük meg. Persze legközelebb már a szülésen találkoztunk. A szellemi felkészülést Orsi segítette, nem volt könnyű az előző szülés nyomán kialakult görcsöket feloldani. Nagyon sokat köszönhetek ezeknek a találkozásoknak. Azzal amivel az orvosoknak egyszerűen nincs idejük foglalkozni, pedig talán még a fizikai állapotnál is fontosabb lenne, azzal foglalkozik Orsi dúlaként, meghallgat, odafigyel, rámutat a fontos dolgokra, lelki segítő és társ a szülés előtt és közben is.
A szülés a kiírt időpont előtt két nappal indult be. A baba másnap hajnalban jött világra, homeopátiával sikerült meggyorsítani a szülést (az ‘altatóval pihenés a kórházban reggelig’ volt a másik lehetőségem, az előzetes császár miatt). Orsi mellettem volt végig, mindennel ellátott amire szűkségem volt. Most az ő kezét gyötörtem agyon, férjemet csak a burokrepedés után, úgy másfél órával a baba világra jötte előtt hívta be (a dokit kicsit hamarabb). A vajúdás legalább annyira hosszú, fájdalmas és nehéz volt, mint az előző szülésemnél, a ctg végig a hasamon (ugyancsak a császármetszés miatt ez a protokoll). Változatlanul nem volt valami kényelmes eszköz. A kitolás előtt nem sokkal Ujvári doktor fogta, nehogy lecsússzon, és elveszítse a szívhangot, téves eredményt adva, nehogy a baba szívhangja eltérést mutasson a normálistól. Túlhordásról szó sem volt, tiszta volt a magzatvíz s ép a placenta, a picit egyből a hasamra tették. A köldökzsinórt csak később vágták el. Már nem emlékszem, hogy pontosan meddig voltunk együtt háborítatlanul a szülőszobán, de úgy gondolom, legalább háromnegyed órát. A doktor csak aztán jött be, s csak miután kivitték a babát, akkor varrta be a gátsebet.
Miután lekerültem a kórterembe, teli voltam energiával. Alig bírtam kivárni, hogy kész legyenek a kötelező mérésekkel, s elhozhassam a babát. Szóval leírhatatlan volt a különbség! Persze a gátrepedés is fájdalmas volt, és így is kellett idő a teljes felépülésig, de mi volt az ahhoz képest amit korábban átéltem?!
Ujvári doktorral aztán már csak futólag találkoztunk a folyosón, s ott kérdezte meg, hogy vagyok, van-e valami panaszom. Az interneten valaki azt írta róla, felelőtlennek tartja és nemtörődöm hozzáállása felbosszantotta. Hát nekem úgy tűnt, nagyon is tudja, mit csinál, álságosnak tűnt volna, ha felesleges kőröket futott volna miattam. Fizikailag rendben voltam, ha pedig valami mégis történt volna, volt elég szakavatott ember körülöttem. Ez az idő csak a mienk volt, csak annak volt helye benne, akit behívtunk, akit mi akartunk. Ha tehettem volna, mindjárt a szülés után hazamentem volna, hogy a családommal lehessek, sőt… Nos, majd talán legközelebb.
Köszönöm a szép szülésélményt Lénárd Orsinak és dr. Ujvári Attilának valamint a Szent István kórházban mindazoknak akik támogatják a háborítatlan szülésre vágyókat.
Szólj hozzá!