Mi is lehetne szebb és aktuálisabb bejegyzés így karácsony környékén, mint egy szép szüléstörténet? Kriszti 9 hónapon át jegyezte le gondolatait és érzéseit a Dúla blog kismamanaplójába. Következzen ennek megkoronázása: a szüléstörténet!
Vártuk, hogy történni fog-e valami éjszaka. Az este sóhajtozások közepette telt, fura volt, hogy ez a hosszú túlhordás és esetleg a másnapi szülésindítás velem történik, de gondoltam, ennek is megvan az oka. Későn feküdtünk, talán arra vártam, hogy míg ébren leszek, történni fog valami. Hát nem. A reggeli ébresztőig sem történt semmi. Úgy keltem ki az ágyból, hogy görbült a szám. Készülődtünk, az úton a kórház felé nagy csendben voltunk Apácskával, feszülten ültünk és néztünk előre. Közben el tudtam végre fogadni, hogy nem a babám jelére fog ő megszületni, hanem egy külső jel hatására. Akkor már csak azt kértem, hogy sikerüljön így, nehogy sikertelen legyen az aznapi oxytocinos indítás, és másnap újra kelljen kezdeni, esetleg harmadnap már császármetszés legyen. Főleg, hogy akkor már szülésznőm sem tudott volna már velem lenni.
Nincs is jobb dolog annál, mint a 9 hónapon keresztül a pocakodban növekvő, de az azóta már megszületett kisbabával összebújni, szoptatni, és közben a várandósság alatti testi-lelki egységet újra átélni! A szoptatásnak emellett számos előnye van:
Az anyatej összetétele változik és tökéletesen illeszkedik kisbabád életkorához és igényeihez.
Az anyatej gazdag immunanyagokban, azaz óvja és védi kisbabádat a betegségekkel szemben, így a szoptatott kisbabák ritkábban betegek. Ha esetleg megbetegszenek, az anyatejnek köszönhetően hamar meg is gyógyulnak.
A 6 hónapig kizárólagosan szoptatott babák a későbbiekben ritkábban szenvednek allergiás megbetegedésekben.
Andival jó pár hónapja ismertük egymást. Akkor hívott fel telefonon, amikor a két kék csík megjelent a teszten. Ezután havonta találkoztunk, beszélgettünk – ilyenkor volt, hogy Laci is elkísérte, és Andi kismama masszázsra is többször eljött hozzám. Jól ismertük egymást, és szükség is volt erre a vajúdás nehezebb óráiban. Andi szülési fájdalomról alkotott képe és ezzel a szülésélmény megélése a szülés óta hatalmas átalakuláson ment át – erről részletesen ír a szüléstörténetében. Drága kicsi Gergő, Isten hozott!
A szülés után, mikor először eszembe jutott mit is írhatnék a „szép szülésélmény” témában, megmondom őszintén, egy fehér lapra gondoltam – az mindent kifejezett volna. Merthogy nem tartottam szépnek, nagyon erősen élt bennem a sok órás fájdalom, amire nem készültem fel – nem lehet felkészülni erre. Aztán a hetek távlatából számtalanszor gondoltam rá, idéztem fel az apró momentumokat is, és már tudatosult: nagyon szerencsés vagyok, a várandósággal, az emberekkel akik körülvettek és segítettek, és magával a szüléssel is, mert a kisebb komplikációk ellenére viszonylag hamar gyönyörű egészséges babánk született. De haladjunk sorrendben…
Rita Székesfehérvárról jött fel a budapesti a Szent Imre Kórházba, mert itt igényeinek sokkal inkább megfelelő körülményeket talált kisbabája világrahozatalához. Veszélyeztetett várandósként előzőleg heteket töltött fekvéssel, de Márk baba nem sietett, sőt, egy hetet még rá is húzott a kiírt terminusra. Dúlaként mellettük lehettem, kísérhettem őket az úton. Kicsi Márk, nőj nagyra, szép és boldog életed legyen!
Most múlt egy éve, hogy kisfiunk, Márk megfogant. Meglepetés volt az érkezése, ahogy a nemét is a megszületéséig szemérmesen titkolta. Az első megilletődöttséget hamar felváltotta az érkezése miatt érzett öröm és a várakozás… A várandósságom egyszerre mondható problémamentesnek és gondokkal terheltnek. Hála Istennek nem volt semmi komolyabb baj – mondom most, mikor közben meg kellett birkóznom az anyává válás számomra nehéz lelki feladatával, el kellett fogadnom, hogy átalakul az életem, elvesztettünk egy nagymamát, 2 hónapig ismeretlen okból hőemelkedésem és egyéb panaszaim voltak, s az orvosok a középidőtől nyíló és rövidülő méhszáj, keményedések miatt koraszülést jósoltak. A felírt gyógyszereket nem tudtam nyugodt lelkiismerettel bevenni, így pihentem, s imádkoztam: bíztam a gondviselő Úrban, aki egy élettel ajándékozott meg minket.
Anita ikerbabáinak sikeres szoptatásáról már olvashattál a Dúla blogon. Az édesanyát előzőleg császárral is riogatták, de időközben megérkezett tengerentúli útjáról saját választott orvosa, és a kislányok a 40. héten természetes úton és problémamentesen megszülettek.
A 11. héten tudtam meg, hogy két kisbabám lesz. A vizsgálat közben az orvosom nagyokat hallgatott, pedig beszédes, jó kedélyű ember. Elkezdtem aggódni, hogy miért nem mond semmit. Kérdeztem tőle: – „Doktor úr, a baba jól van?” Erre ő: – „Persze. A babák jól vannak.” Így tudtam meg, hogy ikreket várok. Nagy öröm volt ez számunkra, mindig is sok gyermekre vágytam. Ekkor a kisfiam 1 éves volt. Még szoptattam. Szerencsére az orvosom nem beszélt le róla, később magától hagyta el. Egyedül a sportot tiltotta meg, pedig az első állapotosságom alatt majdnem szülésig jártam úszni és tornáztam is. Azt mondta, hogy most nem lehet, mert ikreket várok.
Ez a szüléstörténet különösen kedves a szívemnek. A szülők bár mindketten örömmel várták nem tervezett babájukat, kapcsolatuk nem sokkal a fogantatás előtt megromlott. Jelenleg együtt nevelik kislányukat, de nem alkotnak egy párt. A kicsi lány már elmúlt 1 éves, de most a szüléstörténetet újraolvasva átélhettem a vajúdás minden pillanatát: a kezdetét, a nehézségeit, a végső lendületet és a természetes szülés mélyről jövő örömét. Milyen jó dúlának lenni! :-)
Egy szép napsütéses napra voltam kiírva. Előző este úgy feküdtem le aludni, hogy elmondtam a kislányomnak (első pillanattól kezdve biztos voltam a nemében), most már tényleg jöhet, amikor akar (addig az áldatlan állapotok miatt próbáltam visszatartani Őt, a lakásátalakítás-felújítások okozta káosz, kosz, feszültség…). 2 nappal később keltem fel kora reggel úgy, hogy tudtam, eljött a pillanat: hívtam a bábaasszonykánkat és drága dúlánkat Orsit, majd a halálraítéltek nyugalmával, csendes derűvel kezdtem készülődni ráérősen. Körülöttem ettől mindenki még idegesebb lett… Az apuka egészen a vajúdás kezdetéig félvállról vette a várandóságot és a szülést, a szülés során szembesült azzal, miről is van szó.
Brigi kisfia császármetszéssel jött világra a Péterfy Sándor utcai kórházban. A vajúdás szépen haladt, majd egy ponton megtorpant, és az orvos a műtéti befejezést választotta. A kicsi Tomi ennek ellenére sem kellett nélkülözze megszületése után a testközelséget: a Dúla blogon már bemutatott apai „szőrkontaktusban” lehetett része.
Csütörtök este kezdődött. Valami furcsa volt, de nem tudtam hova tenni. Nem fájások voltak, csak amolyan emésztési zavarnak tűnt. Ekkor már nagyon türelmetlen voltam, annak ellenére, hogy még csak 3 nappal hordtam túl Tomit. Már egy hónappal korábban is nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira, így én, nagy „szakértő”, gondoltam úgyis korábban fog jönni a kiírt időpontnál. Hát tévedtem. Péntek hajnalban, 4 óra körül ébredtem. Szabályos 7 perces fájásaim voltak. Nem volt vészes, így gondoltam ágyban maradok, nem keltem fel még Apát, aludjon csak. A fájások nem szűntek, ezért elmentem zuhanyozni, minthogy megtanultam Edina Kismamatornáján, ha ezek jósló fájások, akkor a meleg víz hatására enyhülnek. Hát az enyémek nem enyhültek, sőt!
Adriennek kijutott az izgalmakból. Kislánya lombikbabaként fogant, majd a várandósság végéhez közeledve egy ultrahangos vizsgálaton egy gyanús kis foltot fedeztek fel a baba veséje felett. A vajúdás is mozgalmasra sikeredett, de a szülés utáni pillanatok minden nehézséget feledtettek a szülőkkel.
Sára lányom születése régen várt és sok izgalommal járó esemény volt. 2009. júniusában született. Lombikbaba, aki 6 évvel a „babát szeretnénk” mondatunk elhangzását követően vált valósággá. Emlékszem, 38 hetes kismama voltam, amikor befejeződött a fürdőszoba felújításunk. Törölgettem, mostam, takarítottam napokig, létráztam a függönyökkel és azon mosolyogtam magamban, hogy akár már jöhetne is a kicsi. Volt minden. Hidegfront, melegfront, telihold – gyerek továbbra is pocakban volt. Egy nappal a terminus után az orvosom megvizsgált és mivel már ujjnyira nyitva volt a méhszáj, azt tanácsolta, ne menjek haza. Mivel 37 hetesen fedezte fel ultrahangon, hogy van egy folt a kislányunk bal veséje felett, meg lombikbaba, és terminuson túl vagyunk, hát várjunk másnapig. Ha addig nem jön a baba, indítsuk be a szülést. Annyira készültem a természetes kezdetekre, az otthoni vajúdásra, nagyon csalódott lettem.
Következzen Minka születésének története. Gabi a Dúla blog „Szép szüléstörténet” pályázatára küldte el a császármetszést követő hüvelyi szüléséről (VBAC) szóló írását. Hunor, a báty ugyanis császármetszéssel született, és két évre rá Gabinak sikerült, amire olyan nagyon vágyott: a természetes, hüvelyi szülés.
A kisfiam sürgősségi császárral született, 2007 decemberében. Űr maradt bennem, mert nem így szerettem volna őt világra hozni, érezni szerettem volna a fájdalmat, mely végül katartikus eufóriába csap át. Amiről annyiszor olvastam. 2009 márciusában ismét babát vártam, szintén decemberre. A szívem alatt hordott kislányommal eldöntöttük, most menni fog. A kezelőorvosom szintén nem látta akadályát a hüvelyi szülésnek. A hónapok teltek, lassan eljött az oly sokszor módosult szülési dátum, ám Borsószem hercegnő továbbra sem mutatott hajlandóságot a kifelé indulásnak.
Oliver megfoganása olyan magától értetődő volt – szülei tudták, jöhet és jönni fog. A születése azonban nem volt mindennapi: sok mindent formált és alakított, tanított. Gyönyörű történet elfogadásról, alázatról – szeretetről. Kicsi Oliver, nőj nagyra!
Most épp itt alszik, tőlem pár méterre. Négy és fél hónapos, és nincs túl jól, fáj a hasa és fogzik. Végre alszik, pihen, gyógyul. Apukája mellette alszik, nem volt könnyű éjszakánk. Miközben írok, mert egy hang belűről azt mondta, írd most már le, nézem őket. Szerelem ez a javából. Mindkettő felé. Hát hogy is volt? 23 éves voltam, amikor első férjemmel eldöntöttük, kisbabát akarunk. Nem szeretem az akarom szót, mégis így volt igaz. Csak akartuk. Amikor hamarosan kiderült, hogy (különböző okok miatt, amit megosztani nem szeretnék) nekünk csak mesterséges úton lehet babánk, egy világ omlott össze bennem. De sebaj. Nekivágtunk az elsőnek, a másodiknak és így tovább. A nyolcadik sikertelen próbálkozásunk után végre meghallottam, megértettem. „ÁLLJ!” Nehezen ment, de sikerült elfogadni. Ez nem a mi utunk. Elindultunk hát más utakon, külön-külön keresve a saját igazunkat, legigazabb valónkat. Azóta ő is egy csodás kislány apukája, egy egészen biztosan csodálatos feleséggel.
Vártuk, hogy történni fog-e valami éjszaka. Az este sóhajtozások közepette telt, fura volt, hogy ez a hosszú túlhordás és esetleg a másnapi szülésindítás velem történik, de gondoltam, ennek is megvan az oka. Későn feküdtünk, talán arra vártam, hogy míg ébren leszek, történni fog valami. Hát nem. A reggeli ébresztőig sem történt semmi. Úgy keltem ki az ágyból, hogy görbült a szám. Készülődtünk, az úton a kórház felé nagy csendben voltunk Apácskával, feszülten ültünk és néztünk előre. Közben el tudtam végre fogadni, hogy nem a babám jelére fog ő megszületni, hanem egy külső jel hatására. Akkor már csak azt kértem, hogy sikerüljön így, nehogy sikertelen legyen az aznapi oxytocinos indítás, és másnap újra kelljen kezdeni, esetleg harmadnap már császármetszés legyen. Főleg, hogy akkor már szülésznőm sem tudott volna már velem lenni.
