Csodaszép szülések: És megszületik a világ

Brigi kisfia császármetszéssel jött világra a Péterfy Sándor utcai kórházban. A vajúdás szépen haladt, majd egy ponton megtorpant, és az orvos a műtéti befejezést választotta. A kicsi Tomi ennek ellenére sem kellett nélkülözze megszületése után a testközelséget: a Dúla blogon már bemutatott apai “szőrkontaktusban” lehetett része.

Tomi császármetszéssel születettCsütörtök este kezdődött. Valami furcsa volt, de nem tudtam hova tenni. Nem fájások voltak, csak amolyan emésztési zavarnak tűnt. Ekkor már nagyon türelmetlen voltam, annak ellenére, hogy még csak 3 nappal hordtam túl Tomit. Már egy hónappal korábban is nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira, így én, nagy „szakértő”, gondoltam úgyis korábban fog jönni a kiírt időpontnál. Hát tévedtem. Péntek hajnalban, 4 óra körül ébredtem. Szabályos 7 perces fájásaim voltak. Nem volt vészes, így gondoltam ágyban maradok, nem keltem fel még Apát, aludjon csak. A fájások nem szűntek, ezért elmentem zuhanyozni, minthogy megtanultam Edina Kismamatornáján, ha ezek jósló fájások, akkor a meleg víz hatására enyhülnek. Hát az enyémek nem enyhültek, sőt! Na jó, gondoltam, ideje Apát felkelteni. Szegény, persze rögtön pánikolni kezdett. A táskám már szerencsére jó néhány napja össze volt készítve, így csak fel kellett kapni. Nosza, indulás a Péterfybe. Szerencsére alig voltak az úton, és mivel megtanultam a kocsiban is átvészelni a fájásokat, elég jó utunk volt. Érdekes, hogy amennyire féltem a szüléstől, és a fájdalomtól, annyira volt pozitív csalódás az egész folyamat.

Közben már hívogattam a szülésznőmet, Maczó Henriettet, de sajnos nem tudtam elérni. Beértünk a kórházba, és már kezdtem nagyon kétségbe esni mert Henit továbbra sem tudtam elérni. Félek a kórházaktól, meg az orvosoktól, meg mindentől, amihez a fehér köpeny tartozik, és így nagyon nem akartam felvetetni magam a szülőszobán. A fájások ekkora kicsit rendszertelenné váltak, úgyhogy gondoltam, Edinára hallgatva, elkezdek lépcsőzni, hátha ezzel gyorsíthatom a folyamatot. Mondhatom, elég furcsán néztek rám a leendő kispapák, meg rokonok! Aztán elfogyott az erőm, bekopogtam a szülőszobán, hogy rákérdezzek, látták-e a szülésznőmet mostanában.

Teljesen kétségbe estem, hogy csupa idegen között kell szülnöm, de már nem volt mit tenni, a nővér rám parancsolt, ha fájásaim vannak, akkor leszek kedves bemenni! Hát, mentem. Következett a szokásos adatfelvétel, majd jött az ügyeletes doki. Annyira szürreális volt a szemtelenül fiatal korával, zselézett hajával, és szolárium-barnított arcával. Inkább illett volna egy plázába, mint a vajúdó nők közé. A vizsgálat simán ment, viszont megállapította, hogy 6 ujjnyira nyitva van a méhszáj, ebből egy órán belül baba van, és máris hívja a dokimat. Annyira örültem, hogy ilyen gyorsan meglesz, és ráadásul nagyon jól éreztem magam. Ekkor már 8 óra lehetett.

Nemsokára megjött Heni is, és beköltöztünk az egyik kis szülőszobába. Én nagyon szerettem, apró volt, rózsaszín, barátságos tapétával, hangulatos tájképpel a falon, kellemes zene szólt. A gépeket leszámítva olyan volt, mintha szállodában lettünk volna. Nem zavart senki, csak Heni sürgölődött körülöttem. Persze, miután ő is megvizsgál, közölte, hogy nem egyhamar lesz ebből baba, így még ne hívjuk a dokit. Igaza is lett, teltek-múltak az órák, a fájások kissé rendszertelenek lettek, de a köztük eltelt idő azért szépen, lassan csökkent. Szegény Apa csak gubbasztott a sarokban, étlen-szomjan, kétségbeesve. Akart volna segíteni, de nem esett volna jól, ha masszíroz, így arra kértem, hogy ne csináljon inkább semmit. Én közben kitöréseket csináltam, labdán vajúdtam, sétálgattam, de úgy tűnt, megállt a folyamat.

Délután 3 körül kaptam oxitocint, hátha az segít, de Tomikának nem tetszett, esni kezdett szívhangja, ezért leállították. Közben folyamatosan kaptam Henitől a homeopátiás bogyókat is. 4 körül beérkezett az orvosom, Dr. Domokos Tamás. Vizsgálat után azt mondta, hogy várjunk még egy órát, és ha nincs előre lépés, császármetszés lesz belőle. A helyzet nem változott, így megkaptam a gerinc-közeli érzéstelenítést. Azért elég vicces egy bálnává dagadt, egy elég nagy babával a hasában lévő nőt arra kérni, hogy vegyen fel magzatpózt… Miközben ezen gondolkodtam, elfojt a magzatvíz, ettől meg annyira meglepődtem, hogy nem is éreztem mikor bekötötték az érzéstelenítőt. A műtőben már nagyon bennem volt a félsz, annak ellenére, hogy mindenki nagyon kedves volt velünk. Letakartak, és nekiláttak a munkának. Apa a fejem mellett ült, és mondhatom rengeteg jelentett, hogy ott volt. Néztem az arcát, és ez segített a realitások talaján maradni, erőt adott.

Aztán a semmiből, egyszer csak meghallottuk a világ legédesebb hangját. Nem a klasszikus újszülött oázás volt, sokkal inkább mekegés, vagy nem is tudom igazán. Az, amit akkor éreztem, leírhatatlan. Tényleg nem találom rá a megfelelő szavakat. A párom közben egyszerre sírt, és nevetett: „ A kisbabánk, hallod? A mi kisbabánk!” Sosem fogom elfelejteni. Mikor megmutatták, az első gondolatom az volt, hogy szegény milyen csúnya. Lila volt, gyűrött, és a feje olyan formát vett fel, amilyet még sose láttam. Látszott rajta a küzdés. A második gondolatom az volt, hogy sose láttam még ilyen szépet. A harmadik, hogy mennyire kár, hogy nem foghatom meg, és nem kaphatja meg azt az érzést, amikor az anyukája bőrére rakják a nagy út után. De tudtam, hogy oda adják Apának, így az ő meztelen mellkasán pihenhet egy kicsit. Szerintem ez az első találkozás meghatározó lesz egész életükben. A pároméban egészen biztosan. A megfigyelőben aztán megkaphattuk, és eltöltöttünk vagy 2 csodás órát hármasban. Ez volt a boldogság kicsi szigete számunkra. Később elvitték, engem pedig áttoltak a csecsemős szobába. 10 órát töltöttünk külön, de erre szükségem is volt a műtét után. Másnap hajnalban megkaptam, és mondhatom, többé nem eresztettem! :-)

Császármetszés után apa mellkasán...Tomi nem sokkal délután fél hét előtt született, 4020 grammal, és 58 centivel. Jó nagy baba volt, és tekintélyes fej körfogattal rendelkezett. Valószínűleg ezért nem tudott kibújni természetes úton. A zárójelentésben is az szerepel, hogy ‘császármetszés téraránytalanság’ miatt. Az én véleményem, hogy meg tudtam volna szülni rendesen is, de az biztos, hogy nagyon sok idő kellett volna hozzá, és nem biztos, hogy megúsztuk volna komplikációk nélkül. Minden esetre én örülök, hogy mindketten egészségesen átéltük a világ legcsodálatosabb eseményét. Nem bántam meg semmit, és nincsenek bennem negatív érzések. Átélhettem a vajúdás nagy részét a maga fájdalmával és küzdésével, majd a kezembe foghattam ezt az apró kis lényt, aki a világot jelenti számunkra. Minden megvolt. Ennek így kellet lennie. Örök hálával tartozok Edinának a felkészítésért, az orvosomnak a profizmusáért, és legfőképpen Heninek. Nélküle, egészen biztosan más lett volna. Nagyon sokat jelentett a törődése, odafigyelése, a munka iránti alázata, kedvessége.

Olvass még többet a császármetszésről a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!