Csodaszép szülések: Hurrá, szültünk!

Következzen Minka születésének története. Gabi a Dúla blog “Szép szüléstörténet” pályázatára küldte el a császármetszést követő hüvelyi szüléséről (VBAC) szóló írását. Hunor, a báty ugyanis császármetszéssel született, és két évre rá Gabinak sikerült, amire olyan nagyon vágyott: a természetes, hüvelyi szülés.

Minka császármetszést követően hüvelyi úton születettA kisfiam sürgősségi császárral született, 2007 decemberében. Űr maradt bennem, mert nem így szerettem volna őt világra hozni, érezni szerettem volna a fájdalmat, mely végül katartikus eufóriába csap át. Amiről annyiszor olvastam. 2009 márciusában ismét babát vártam, szintén decemberre. A szívem alatt hordott kislányommal eldöntöttük, most menni fog. A kezelőorvosom szintén nem látta akadályát a hüvelyi szülésnek. A hónapok teltek, lassan eljött az oly sokszor módosult szülési dátum, ám Borsószem hercegnő továbbra sem mutatott hajlandóságot a kifelé indulásnak.

Aztán egy csütörtök éjszakán már sehogy sem volt kényelmes, hol szurkált, hol görcsölt, de semmiképp sem pihentető forgolódás után, azt éreztem, ez már biztosan csak az lehet. Bár a második babát vártam, ám mégsem volt tapasztalatom, csak figyelgettem a testem jeleit és próbáltam kikövetkeztetni, hol is tarthatunk. A fájások kezdtek rendszereződni-sűrűsödni, a szülésznőm tanácsára elkanyarodtunk a kórházba. Az egész éjszakás nyűglődésem, sajnos semmilyen eredményt nem hozott, hazaküldtek. Csalódott voltam és féltem is, mert Damoklész kardjaként lógott felettem a hétfői befektetés szelleme.

Igyekeztem hasznossá tenni magam, elmentünk megbeszélni a festőkkel a felújítás alatt álló házunk falszíneit. Ahogy az idő telt, úgy erősödtek a fájásaim és egyre jobban éreztem, hogy szeretnék már otthon lenni. Közben már koradélután volt, ismét megpróbálkoztam egy szülésznői telefonnal, ám éreztem, nem vesz igazán komolyan. Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte lehetetlen. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a bensőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosem tapasztalt érzés. A kisfiam mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: – felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, menjünk be a kórházba.

A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.

6 órakor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egész napos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, a Másik Felemmel idétlen kiskamaszosan vigyorogtunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ismét mekóniumos volt a magzatvíz. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxitocinnal. A legkényelmesebb akkor még a fotelban ülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. Az oxitocin hatására a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől… nem reagáltunk túl jól, Minka szívhangja hirtelen lezuhant… és ismét befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxitocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam…), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (a férjem vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd’ szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások…).

Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk… lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet… kemény szavakkal ostoroztam magam, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk!

A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem, olykor beszélek is. Közben a szülésznő egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel, hol tartunk, azt érzem, nemsokára szétszakadok, érzem, ahogy egyre lejjebb van a lányom feje… Önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni… szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett… kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek… újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez… elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók… ekkor múlt pár perccel 3 óra… HuncApu a jobbomon, a doktor a ballábnál, szülésznő a jobblábnál… fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kint van, dicsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és tényleg mindjárt kint van… már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat… hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként… még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben… gátmetszés szükségeltetett. 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska… rám tették, én csak a könnybelábadt-szemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk… megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el a Kedves… Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására csacsogtam.

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Elementáris erővel fájt, de a fájdalom már csak az emlékeimben él. Felülírta a születés csodája. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével…

Olvasd el Gabi kismamanaplóját a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!