Mostantól új kismamanaplót olvashatsz a Dúla blogon: Kriszti fog beszámolni várandós heteiről-hónapjairól. Érdekes lesz olvasni egy nagycsaládos édesanya írásait: a három gyerkőc mellé hamarosan egy negyedik érkezik. Köszönöm, drága Kriszti, hogy megosztod velünk családod történéseit és a benned zajló testi-lelki változásokat!
Háromgyermekes család vagyunk. Amikor az első született, persze, akartuk, de még fogalmunk sem volt, pontosan mit is akarunk. A közelünkben nem volt se barátnál, se rokonnál gyermek. Talán mert már „elég régi” volt a kapcsolatunk, össze is házasodtunk, ezért vágytunk gyerekre. Persze hogy nagyon szerettük Őt, az első gyermekünk, család lettünk, az első unoka a családban, nagy figyelmet, szeretetet kapott. Egy év múlva megfogant a Második, mert hát kell egy testvér, kell ez a legnagyobb ajándék az Elsőnek. Furán hangzik, de egyre jobb volt anyának lenni, úgy értem, hogy egyre teljesebbé vált az életem, életünk. Szeretni őket, nevelni, formálni őket, látni felnőni – a világ legszebb dolga. Eddigre már több nagycsalád vett körbe minket, vagy épp olyan családok, akik nem egy vagy két gyermekkel képzelték el a jövőjüket, sokkal inkább 3-4-5-tel. Vágytunk egy harmadikra, terveztük, és teljes egy év telt el, mire kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az örömünk!
Elérkezett az utolsó egyben töltött hónapunk is. Egyre nehézkesebben mozgok, egyre jobban szeretném, ha valami kapaszkodóm lenne, ha tudnám, hogy ez a fájás már “az” a fájás. A 36. héten kipipáltuk az utolsó vérvételünket és doktorlátogatásunkat is. Zsigu-lak „behatolhatatlan”, külső-belső méhszáj zárt, a Ded koponyavégű hosszfekvésben, békében-egészségben-boldogan. A 37. héten nem kis riadalmat okozva – hiába no, harmadjára tréfálkozik velem az anyatermészet -, a napok óta egyre inkább sűrűsödő jósló fájásoknak köszönhetően távozott a nyákdugóm. A riadalom meg abból adódott, hogy elméletben ugyan már hetek óta kész volt a kórházi pakkom, gyakorlatban éppen 10 perc alatt halmoztuk fel a Nagyfiammal indulásra készre. Megkapó pillanat volt, amint Hunor becsúsztatta a Kisöcsinek szánt játékokat egy-egy óvatlan pillanatban a táskámba… A végén jócskán szelektálnom kellett a kisautó- és rágóka-rengetegből. Aztán persze kiderült, csak vaklárma volt, pár órával később a jóslók is megszűntek.
Megkezdtük közös szimbiózisunk 8. hónapját. Nyögvenyelősen indult, egy rossz mozdulat következtében becsípődött a keresztcsontom, így sem állni, sem lehajolni, de még mozdulni sem bírtam. A problémát szakemberre bízva orvosoltuk, de mivel már eléggé lent van Zsigu feje, a csontjaim meg elkezdtek szétcsúszni, ezzel is készülve a szülésre, ez bármikor újra előfordulhat.
Az utolsó orvos látogatásunkat is megejtettük, még mindig menetirányban van a kicsi, most már remélem, így is marad. Tökéletes méretekkel rendelkezik, súlybecslés alapján, alig lesz nagyobb a születési súlya, mint a testvérei esetében. Nem tudom, hogyan csinálja, de a pocakom alakja és elhelyezkedése szinte naponta változik, ennek megfelelően, hol a gyomorsav emészt, hol azt érzem, ez a gyerek menten kibukkan. Vagy legalábbis kiinteget.
Amennyire zökkenőmentesen éltem meg a második trimeszter minden pillanatát, annyira sorsfordítóan kezdődött közös utunk 7. hónapja. Talán a beköszönő és elég hosszasan itt állomásozó hidegfrontnak is volt ebben szerepe, de még rutinnal rendelkező, harmadik gyermekét váró anyaként is megriasztott az az éjszaka, amikor az egyre sűrűbben érkező fájások nem hagytak aludni. Másnap sem lett sokkal jobb a helyzet, ugyan a fájások megszűntek, a kellemetlenül feszítő alvégtájéki érzés és a sűrű méhösszehúzódás megmaradt.
Végül rászántam magam, és felhívtam a rendelőt egy soron kívüli gyógypillantásra, de nem volt szerencsém: mindenki szabadságon volt. Persze, ha nagyon erőszakoskodtam volna, be tudtam volna valahová préselni magam, de valahol mélyen nem éreztem, hogy igazán baj lenne, inkább csak a kíváncsiság vezérelt és pár nyugtató szóra vágytam.
Az első trimeszter végét szinte napra pontosan megéreztem: varázsütésre elmúltak a rosszullétek és vele együtt a mindennapjaimra bélyeget nyomó ólmos fáradtság is. Föllélegeztem, kivirultam, testemben-lelkemben egyaránt, most úgy érzem, bármire képes vagyok, nincsenek akadályok előttem. Túlestünk a kötelező AFP- vérvételen, valamint a 20. heti ultrahangon is minden rendben találtatott, kicsikénk szíve erősen zakatolt, és még a neméről is egyértelműen megbizonyosodhattunk. A lelkem mélyén, az összes várandósságom közül most először éreztem biztosan, hogy kisfiam lesz.
Egy kétgyerekes édesanya kismamanaplóját követheted ezentúl a Dúla blogon. A két kicsi mellé most újabb pinduri érkezik, és Gabi az ezzel kapcsolatos élményeit és gondolatait osztja meg velünk. Ha kíváncsi vagy életük további részleteire is, kukkants be hozzájuk: Hunor&Minka&Zsigu.
Kismama vagyok. Újra. Van már egy 3 és fél éves mindenre nyitott nagyfiam és egy másfél éves Pöttöm Pannám. Annyira flottul működtünk így négy keréken, hogy viszonylag hamar eldöntöttük, nem számolgatunk, nem tervezünk-rásegítünk, mint az előző kettőnknél, hanem lazán hátradőlünk és érkezhet is a Harmadik gyöngyszemünk, amikor ő csak szeretne. A ciklusom rendszertelen volt, hiszen még mindig szoptattam a kislányomat, így újraélve mézesheteinket, minden lehetőséget kihasználtunk. A döntést követő első hónapban megfogantam, és azonnal érkeztek a tünetek is, az étvágytalanság, az ólmos fáradtság. A tesztelés okozta halovány kétcsíkos örömét nem sokáig élvezhettem, elveszítettük a picit még mielőtt igazán fölfoghattuk volna, hogy érkezik hozzánk egy igazi forró nyári-baba.
Egy nagyon szép kis filmet találtam a neten barangolva. Az én szívemnek azért is különösen kedvesek a képsorok, mert Eliza pont azon a napon született, amikor Zsuzsi baba. Érdekes elképzelni, hogy a világ egy másik, igen távoli pontján ugyanabban az időben egy másik édesanya éppúgy vajúdik, mint Zsuzsi mamája, majd nagyjából egy időben megszületnek a kislányok! :-)
Van olyan, hogy egy dúla egy édesanyát csak egy rövid ideig kíséri, és nem a várandósság egész folyamatában. Legalább olyan fontos és örömteli feladat mellette állni a baba fogantatása idején és a várandóssága első hónapjaiban. Kedves Vali! Köszönöm, hogy megosztottad velünk szüléstörténetedet!
40. hét. Csütörtök. Immáron másodszor jelentkeztem az orvosomnál CTG-re és vizsgálatra. 8-9 perces fájások, de ez már nem újdonság, és továbbra is zárt a méhszáj. Abban maradtunk az orvosommal, hogy ha újra sűrűsödnek a fájások, induljunk a kórházba, mert akkor már biztosan szülünk. A csütörtök ezután viszonylag nyugodtan zajlott, a fájások maradtak ugyan, de éjszakára megint lecsengtek. Péntek reggelre visszatértek a fájások, és hosszas dilemmázás után végül megkértem páromat, maradjon velem otthon. Délelőtt átjött a dúla, aromaterápiás olajokkal felszerelkezve, és megmasszírozott. Ez határozottan jól esett az akkor már egyre jobban fájdogáló derekamnak. A dúla ezután magunkra hagyott, hogy pihenjek, kapcsoljak ki. Délben elvitte a nagyi a kislányunkat, éreztem, hogy addig nem fogunk haladni, amíg ott van mellettem. Ezután már nem volt kérdés, hogy most már szülni “kell”, de valahogy nagyon lassan zajlottak az események. Este megint átjött a dúla masszírozni, aztán tanácsolta, hogy menjünk el a párommal kettesben kikapcsolódni, mert nagyon görcsössé váltam. Eldöntöttem, hogy aznap szülni akarok, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell…
Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz – meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak.
Megkezdtük a 36. hetet. Míg múltkor még azt mondtam, hogy egyszer fent, egyszer lent, hogy van, mikor teljesen fittnek érzem, máskor megmozdulni is alig tudok, mostanra leginkább az utóbbi állapot uralkodott el rajtam. A fittség érzése pedig már teljesen a múlté. Sokszor nyavalygok, hogy itt is fáj, ott is fáj, alig tudok aludni, a derekam is sokat fájdogál, nehézkes vagyok. Pedig nem akarok ennyire negatív lenni, de már képtelen vagyok felülkerekedni ezeken az érzéseken. Várom már a pillanatot, amikor kibújik a pici babám. Ahogy megfigyelem magam, sok változás zajlik bennem. Tényleg várom már a szülés pillanatát, amikor megismerhetem a pocaklakót, és persze azt a pillanatot, amikor könnyebb lesz… Továbbra is érdekelnek az egyéb teendőim – a lakberendezés, a tanulás, a homeopátia – de észrevettem, hogy mindez mégis valahogy szép fokozatosan, észrevétlenül háttérbe kezd szorulni. És kezdek azzá válni, amivé általában nem akarok: “teljes munkaidős” Anyává.
Háromgyermekes család vagyunk. Amikor az első született, persze, akartuk, de még fogalmunk sem volt, pontosan mit is akarunk. A közelünkben nem volt se barátnál, se rokonnál gyermek. Talán mert már „elég régi” volt a kapcsolatunk, össze is házasodtunk, ezért vágytunk gyerekre. Persze hogy nagyon szerettük Őt, az első gyermekünk, család lettünk, az első unoka a családban, nagy figyelmet, szeretetet kapott. Egy év múlva megfogant a Második, mert hát kell egy testvér, kell ez a legnagyobb ajándék az Elsőnek. Furán hangzik, de egyre jobb volt anyának lenni, úgy értem, hogy egyre teljesebbé vált az életem, életünk. Szeretni őket, nevelni, formálni őket, látni felnőni – a világ legszebb dolga. Eddigre már több nagycsalád vett körbe minket, vagy épp olyan családok, akik nem egy vagy két gyermekkel képzelték el a jövőjüket, sokkal inkább 3-4-5-tel. Vágytunk egy harmadikra, terveztük, és teljes egy év telt el, mire kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az örömünk!
Elérkezett az utolsó egyben töltött hónapunk is. Egyre nehézkesebben mozgok, egyre jobban szeretném, ha valami kapaszkodóm lenne, ha tudnám, hogy ez a fájás már “az” a fájás. A 36. héten kipipáltuk az utolsó vérvételünket és doktorlátogatásunkat is. Zsigu-lak „behatolhatatlan”, külső-belső méhszáj zárt, a Ded koponyavégű hosszfekvésben, békében-egészségben-boldogan. A 37. héten nem kis riadalmat okozva – hiába no, harmadjára tréfálkozik velem az anyatermészet -, a napok óta egyre inkább sűrűsödő jósló fájásoknak köszönhetően távozott a nyákdugóm. A riadalom meg abból adódott, hogy elméletben ugyan már hetek óta kész volt a kórházi pakkom, gyakorlatban éppen 10 perc alatt halmoztuk fel a Nagyfiammal indulásra készre. Megkapó pillanat volt, amint Hunor becsúsztatta a Kisöcsinek szánt játékokat egy-egy óvatlan pillanatban a táskámba… A végén jócskán szelektálnom kellett a kisautó- és rágóka-rengetegből. Aztán persze kiderült, csak vaklárma volt, pár órával később a jóslók is megszűntek.
Megkezdtük közös szimbiózisunk 8. hónapját. Nyögvenyelősen indult, egy rossz mozdulat következtében becsípődött a keresztcsontom, így sem állni, sem lehajolni, de még mozdulni sem bírtam. A problémát szakemberre bízva orvosoltuk, de mivel már eléggé lent van Zsigu feje, a csontjaim meg elkezdtek szétcsúszni, ezzel is készülve a szülésre, ez bármikor újra előfordulhat.
Amennyire zökkenőmentesen éltem meg a második trimeszter minden pillanatát, annyira sorsfordítóan kezdődött közös utunk 7. hónapja. Talán a beköszönő és elég hosszasan itt állomásozó hidegfrontnak is volt ebben szerepe, de még rutinnal rendelkező, harmadik gyermekét váró anyaként is megriasztott az az éjszaka, amikor az egyre sűrűbben érkező fájások nem hagytak aludni. Másnap sem lett sokkal jobb a helyzet, ugyan a fájások megszűntek, a kellemetlenül feszítő alvégtájéki érzés és a sűrű méhösszehúzódás megmaradt.
Az első trimeszter végét szinte napra pontosan megéreztem: varázsütésre elmúltak a rosszullétek és vele együtt a mindennapjaimra bélyeget nyomó ólmos fáradtság is. Föllélegeztem, kivirultam, testemben-lelkemben egyaránt, most úgy érzem, bármire képes vagyok, nincsenek akadályok előttem. Túlestünk a kötelező AFP- vérvételen, valamint a 20. heti ultrahangon is minden rendben találtatott, kicsikénk szíve erősen zakatolt, és még a neméről is egyértelműen megbizonyosodhattunk. A lelkem mélyén, az összes várandósságom közül most először éreztem biztosan, hogy kisfiam lesz.
Kismama vagyok. Újra. Van már egy 3 és fél éves mindenre nyitott nagyfiam és egy másfél éves Pöttöm Pannám. Annyira flottul működtünk így négy keréken, hogy viszonylag hamar eldöntöttük, nem számolgatunk, nem tervezünk-rásegítünk, mint az előző kettőnknél, hanem lazán hátradőlünk és érkezhet is a Harmadik gyöngyszemünk, amikor ő csak szeretne. A ciklusom rendszertelen volt, hiszen még mindig szoptattam a kislányomat, így újraélve mézesheteinket, minden lehetőséget kihasználtunk. A döntést követő első hónapban megfogantam, és azonnal érkeztek a tünetek is, az étvágytalanság, az ólmos fáradtság. A tesztelés okozta halovány kétcsíkos örömét nem sokáig élvezhettem, elveszítettük a picit még mielőtt igazán fölfoghattuk volna, hogy érkezik hozzánk egy igazi forró nyári-baba.
40. hét. Csütörtök. Immáron másodszor jelentkeztem az orvosomnál CTG-re és vizsgálatra. 8-9 perces fájások, de ez már nem újdonság, és továbbra is zárt a méhszáj. Abban maradtunk az orvosommal, hogy ha újra sűrűsödnek a fájások, induljunk a kórházba, mert akkor már biztosan szülünk. A csütörtök ezután viszonylag nyugodtan zajlott, a fájások maradtak ugyan, de éjszakára megint lecsengtek. Péntek reggelre visszatértek a fájások, és hosszas dilemmázás után végül megkértem páromat, maradjon velem otthon. Délelőtt átjött a dúla, aromaterápiás olajokkal felszerelkezve, és megmasszírozott. Ez határozottan jól esett az akkor már egyre jobban fájdogáló derekamnak. A dúla ezután magunkra hagyott, hogy pihenjek, kapcsoljak ki. Délben elvitte a nagyi a kislányunkat, éreztem, hogy addig nem fogunk haladni, amíg ott van mellettem. Ezután már nem volt kérdés, hogy most már szülni “kell”, de valahogy nagyon lassan zajlottak az események. Este megint átjött a dúla masszírozni, aztán tanácsolta, hogy menjünk el a párommal kettesben kikapcsolódni, mert nagyon görcsössé váltam. Eldöntöttem, hogy aznap szülni akarok, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell…
Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz – meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak.
Megkezdtük a 36. hetet. Míg múltkor még azt mondtam, hogy egyszer fent, egyszer lent, hogy van, mikor teljesen fittnek érzem, máskor megmozdulni is alig tudok, mostanra leginkább az utóbbi állapot uralkodott el rajtam. A fittség érzése pedig már teljesen a múlté. Sokszor nyavalygok, hogy itt is fáj, ott is fáj, alig tudok aludni, a derekam is sokat fájdogál, nehézkes vagyok. Pedig nem akarok ennyire negatív lenni, de már képtelen vagyok felülkerekedni ezeken az érzéseken. Várom már a pillanatot, amikor kibújik a pici babám. Ahogy megfigyelem magam, sok változás zajlik bennem. Tényleg várom már a szülés pillanatát, amikor megismerhetem a pocaklakót, és persze azt a pillanatot, amikor könnyebb lesz… Továbbra is érdekelnek az egyéb teendőim – a lakberendezés, a tanulás, a homeopátia – de észrevettem, hogy mindez mégis valahogy szép fokozatosan, észrevétlenül háttérbe kezd szorulni. És kezdek azzá válni, amivé általában nem akarok: “teljes munkaidős” Anyává.
