Egy nagyon szép kis filmet találtam a neten barangolva. Az én szívemnek azért is különösen kedvesek a képsorok, mert Eliza pont azon a napon született, amikor Zsuzsi baba. Érdekes elképzelni, hogy a világ egy másik, igen távoli pontján ugyanabban az időben egy másik édesanya éppúgy vajúdik, mint Zsuzsi mamája, majd nagyjából egy időben megszületnek a kislányok! :-)
Van olyan, hogy egy dúla egy édesanyát csak egy rövid ideig kíséri, és nem a várandósság egész folyamatában. Legalább olyan fontos és örömteli feladat mellette állni a baba fogantatása idején és a várandóssága első hónapjaiban. Kedves Vali! Köszönöm, hogy megosztottad velünk szüléstörténetedet!
40. hét. Csütörtök. Immáron másodszor jelentkeztem az orvosomnál CTG-re és vizsgálatra. 8-9 perces fájások, de ez már nem újdonság, és továbbra is zárt a méhszáj. Abban maradtunk az orvosommal, hogy ha újra sűrűsödnek a fájások, induljunk a kórházba, mert akkor már biztosan szülünk. A csütörtök ezután viszonylag nyugodtan zajlott, a fájások maradtak ugyan, de éjszakára megint lecsengtek. Péntek reggelre visszatértek a fájások, és hosszas dilemmázás után végül megkértem páromat, maradjon velem otthon. Délelőtt átjött a dúla, aromaterápiás olajokkal felszerelkezve, és megmasszírozott. Ez határozottan jól esett az akkor már egyre jobban fájdogáló derekamnak. A dúla ezután magunkra hagyott, hogy pihenjek, kapcsoljak ki. Délben elvitte a nagyi a kislányunkat, éreztem, hogy addig nem fogunk haladni, amíg ott van mellettem. Ezután már nem volt kérdés, hogy most már szülni “kell”, de valahogy nagyon lassan zajlottak az események. Este megint átjött a dúla masszírozni, aztán tanácsolta, hogy menjünk el a párommal kettesben kikapcsolódni, mert nagyon görcsössé váltam. Eldöntöttem, hogy aznap szülni akarok, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell…
Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz - meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak.
Megkezdtük a 36. hetet. Míg múltkor még azt mondtam, hogy egyszer fent, egyszer lent, hogy van, mikor teljesen fittnek érzem, máskor megmozdulni is alig tudok, mostanra leginkább az utóbbi állapot uralkodott el rajtam. A fittség érzése pedig már teljesen a múlté. Sokszor nyavalygok, hogy itt is fáj, ott is fáj, alig tudok aludni, a derekam is sokat fájdogál, nehézkes vagyok. Pedig nem akarok ennyire negatív lenni, de már képtelen vagyok felülkerekedni ezeken az érzéseken. Várom már a pillanatot, amikor kibújik a pici babám. Ahogy megfigyelem magam, sok változás zajlik bennem. Tényleg várom már a szülés pillanatát, amikor megismerhetem a pocaklakót, és persze azt a pillanatot, amikor könnyebb lesz… Továbbra is érdekelnek az egyéb teendőim - a lakberendezés, a tanulás, a homeopátia - de észrevettem, hogy mindez mégis valahogy szép fokozatosan, észrevétlenül háttérbe kezd szorulni. És kezdek azzá válni, amivé általában nem akarok: “teljes munkaidős” Anyává.
A hétfői nappal betöltöttem várandósságom 30. hetét. Valamiért ez számomra amolyan bűvös szám, már ami a terhességet illeti, innentől kezdve már a visszaszámlálás kezdődik. :) Már számolnék is visszafelé… Egyre nehezebbek a napok, hatalmasra nőttem - legalábbis a pocakom, nem is nagyon akarják elhinni rólam, hogy nem májusban szülök, csak júliusban. Amúgy meg ingadozó a közérzetem, van, hogy tökéletesen jól és fitten érzem magam, pörgök egész nap, máskor viszont megmozdulni is nehezemre esik. Szerencsére elfoglaltság akad bőven, és ez elvonja a figyelmemet is a nyűgjeimről.
26 hetesek vagyunk. A blogírással kicsit elmaradtam, annyi minden volt mostanában. Munka, tanulás, betegség, utazás… De most már vége a munkának, március végével befejeztem. Elég volt, sok is volt. Lilivel még végigdolgoztam a várandósságot, jól is esett, nem éreztem tehernek. Meg igazán azt sem tudtam, mi vár rám. Nem mintha most tudnám, de talán több sejtésem van róla, meg most nem ringatom magam abba a hitben, hogy fel tudok rá előre készülni. :) És ami talán leginkább megváltozott, hogy most lélekben is fel akarok készülni, jobban rá akarok hangolódni a picire, és ehhez lassítanom kell az amúgy igen pörgős életemen. Hozzáteszem, az sem elhanyagolható különbség az előző várandósságomhoz képest, hogy most jóval nagyobb a pocakom, és - vagy emiatt, vagy talán ettől függetlenül - rosszabbul bírom a fizikai terhelést (például a lépcsőzést, emelkedőket kifejezetten), és a hosszadalmas egy helyben ülést is, amit a munkában nem igazán tudtam elkerülni.
Túl vagyunk már a 4. hónapon is, egész pontosan 20 hetes vagyok. Kicsit ellentmondásos érzéseim vannak ezzel kapcsolatban: egyszer úgy érzem, hogy rohan az idő, és máris félidőnél tartunk, máskor meg olyan távolinak tűnik még a szülés, mikor végre megismerhetem Őt. Egyre többször eszembe jut a szülés: a félelmek, a régi félelmek, az előző tapasztalatok… Ugyanakkor nagyon várom, amikor végre megláthatom és magamhoz ölelhetem… Kavarognak bennem az érzések és gondolatok. Érzem, hogy még mindig túlzottan hat rám az orvosi tekintély. Talán már nem annyira, mint régen, mikor majdhogynem fenntartás nélkül elfogadtam, ha az orvosom megmondta, mit hogyan kell (persze az az orvos, akiben megbíztam, de akkor is…). És most már tudatosulnak is bennem ezek a reakciók. De azért még mindig nem hittem el teljesen, hogy tudok szülni. Hiszen legutóbb „nem is tudtam”, császároztak. Most igyekszem még tudatosabban készülni, mint Lilinél tettem, és igyekszem elhinni, hogy menni fog. Minden nő tud szülni! Nagyon örülök, hogy találtam egy számomra szimpatikus kismama-jógát is, ami önmagában is segít befelé - magamra és a babára - figyelni, de egy külön plusz, hogy az oktató - édesanya és a védőnő is egyben - nagyon sok lelki segítséget ad a szülésre való felkészüléshez.
Beléptem a negyedik hónapba, egész pontosan 14 hetesek vagyunk. A genetikai ultrahangon mindent rendben talált az orvos, ez megnyugtató. Nem mintha nagyon izgulnék. Nyugodt vagyok, nem tudom, miért, de jó így. A legközelebbi ultrahangon talán már az is kiderül, hogy fiú vagy lány lesz-e, bár Lili anno annyira szégyenlős volt, hogy sokáig nem mutatta magát. Már nevekről is beszéltünk párommal. Csak úgy spontán jött, pár név szóba került, és azóta is a fülemben cseng az a két név – egy lány és egy fiú név – ami tetszett mindkettőnknek, és amiről úgy éreztem, hogy pont ez illene a babánkhoz. Mint ahogy Lili is egészen egyértelműen Lili. :) Emlékszem, első várandósságomnál sokkal görcsösebben álltam hozzá ehhez a kérdéshez, mint ahogy egyébként szinte mindenhez a terhesség kapcsán. Mindent igyekeztem tökéletesen csinálni - mostanra ez szerencsére sokat javult.
A várandósság hónapjai sokféle változást hoznak egy nő életében. A testi történéseket a lélek változásai szövik át, így készítve föl az édesanyát a kisbaba fogadására. Mostantól hónapról hónapra Vali gondolatait és érzéseit olvashatjátok a benne növekvő kis élettel kapcsolatosan:
Ismét várandós vagyok. Kicsit több, mint 2 évvel ezelőtt született kislányom, Lili, és most eljött az ideje, hogy kistesó érkezzen a családba. Lilire majd 1 évet vártunk, sok sikertelen próbálkozás után már alig akartam elhinni, amikor összejött. Sokszor hallottam, hogy a második baba már általában könnyebben, gyorsabban jön, így hát reméltem, ez nálunk is így lesz. Nem így lett. Most azt az érzést kellett megélnem, amikor egyből megfogan a baba, aztán elmegy, nem marad velem. Sokszor egymás után… Rájöttem, hogy ez még rosszabb, mint mikor egyszerűen „csak” nem jön össze. De mint mindennek, ennek is volt értelme. Elindultam egy olyan önismereti úton, ami teljesebbé tette és teszi az életemet, és rengeteg szeretetet hozott a kis családom életébe.
Beléptem a negyedik hónapba, egész pontosan 14 hetesek vagyunk. A genetikai ultrahangon mindent rendben talált az orvos, ez megnyugtató. Nem mintha nagyon izgulnék. Nyugodt vagyok, nem tudom, miért, de jó így. A legközelebbi ultrahangon talán már az is kiderül, hogy fiú vagy lány lesz-e, bár Lili anno annyira szégyenlős volt, hogy sokáig nem mutatta magát. Már nevekről is beszéltünk párommal. Csak úgy spontán jött, pár név szóba került, és azóta is a fülemben cseng az a két név – egy lány és egy fiú név – ami tetszett mindkettőnknek, és amiről úgy éreztem, hogy pont ez illene a babánkhoz. Mint ahogy Lili is egészen egyértelműen Lili. :) Emlékszem, első várandósságomnál sokkal görcsösebben álltam hozzá ehhez a kérdéshez, mint ahogy egyébként szinte mindenhez a terhesség kapcsán. Mindent igyekeztem tökéletesen csinálni - mostanra ez szerencsére sokat javult.
Ismét várandós vagyok. Kicsit több, mint 2 évvel ezelőtt született kislányom, Lili, és most eljött az ideje, hogy kistesó érkezzen a családba. Lilire majd 1 évet vártunk, sok sikertelen próbálkozás után már alig akartam elhinni, amikor összejött. Sokszor hallottam, hogy a második baba már általában könnyebben, gyorsabban jön, így hát reméltem, ez nálunk is így lesz. Nem így lett. Most azt az érzést kellett megélnem, amikor egyből megfogan a baba, aztán elmegy, nem marad velem. Sokszor egymás után… Rájöttem, hogy ez még rosszabb, mint mikor egyszerűen „csak” nem jön össze. De mint mindennek, ennek is volt értelme. Elindultam egy olyan önismereti úton, ami teljesebbé tette és teszi az életemet, és rengeteg szeretetet hozott a kis családom életébe.