Adriennek kijutott az izgalmakból. Kislánya lombikbabaként fogant, majd a várandósság  végéhez közeledve egy ultrahangos vizsgálaton egy gyanús kis foltot fedeztek fel a baba veséje felett. A vajúdás is mozgalmasra sikeredett, de a szülés utáni pillanatok minden nehézséget feledtettek a szülőkkel.

Sára babaSára lányom születése régen várt és sok izgalommal járó esemény volt. 2009. júniusában született. Lombikbaba, aki 6 évvel a „babát szeretnénk” mondatunk elhangzását követően vált valósággá. Emlékszem, 38 hetes kismama voltam, amikor befejeződött a fürdőszoba felújításunk. Törölgettem, mostam, takarítottam napokig, létráztam a függönyökkel és azon mosolyogtam magamban, hogy akár már jöhetne is a kicsi. Volt minden. Hidegfront, melegfront, telihold – gyerek továbbra is pocakban volt. Egy nappal a terminus után az orvosom megvizsgált és mivel már ujjnyira nyitva volt a méhszáj, azt tanácsolta, ne menjek haza. Mivel 37 hetesen fedezte fel ultrahangon, hogy van egy folt a kislányunk bal veséje felett, meg lombikbaba, és terminuson túl vagyunk, hát várjunk másnapig. Ha addig nem jön a baba, indítsuk be a szülést. Annyira készültem a természetes kezdetekre, az otthoni vajúdásra, nagyon csalódott lettem.

A kórházban délelőtt néhányszor olyan érzésem volt, mintha sajogna a derekam, párszor mértem 15 perceket köztük, aztán elmúlt. Csupán azon bosszankodtam, hogy a gyerek megint a hólyagomat nyomja és időnként csorog egy kis pisi, így aztán egyfolytában a wc-re szaladgáltam. Délután négy órakor még bejött az orvos megnézni mi van velünk, és teljes döbbenetemre a vizsgálóasztalon megrepedt a burok, elkezdett folyni a magzatvíz. Mondta is a doki nagy vidáman, hogy akkor bizony ebből ma szülés lesz, hívjam fel a férjemet.

Arra emlékszem, hogy nagyon meg akartam jegyezni a pillanatot, amikor végre beléphetek a szülőszoba ajtaján, de „elnevettük”, mert éppen akkor derültünk az orvossal azon, hogy egész nap szivároghatott a magzatvíz már, én meg a wc-re rohangáltam. Mire észbe kaptam, már régen a szülésznő asztalánál ültem. Elnéztem a görnyedten sétáló nőket a szülőszobán, amíg a papírjaimat rendezték. És akkor meghallottam a szülésznőket suttogni a lányomról, hogy tumorgyanús. Ma is érzem azt a fájdalmasan szorító érzést, amikor tudatosult a vese feletti folt jelentősége ebben a suttogásban. De azt is tudtam, hogy ha pánikba esek, a gyereknek ártok csupán. Mindenesetre megváltás volt, amikor a férjemet végre beengedték hozzám. Az ő közelsége – mint eddig mindig – megnyugtatott, erővel töltött fel.

Beöntést nem kaphattam (szerencsére), viszont azonnal gépre tettek, így az állva és sétálva vajúdásról is kénytelen voltam lemondani. Ráadásul a fájások is elég ritkán és rendszertelenül jöttek, így aztán oxitocint kaptam. Kérdezgették, hány percesek a fájásaim, de őszintén szólva, a legtöbbször meg sem néztem az órát. Amikor ugyanis megnéztem, volt minden. 5 perces, 3 perces, 10 perces, össze-vissza.

Emlékszem, amikor az ügyeletes orvos, először megállt az ágyam mellett azt kérdezte: Mi történt? Én meg néztem értetlenül, hogy lehet ilyet kérdezni, hát megharapott a kutya és tévedésből ide hoztak a sebészet helyett… De aztán nem szóltam, mert rájöttem, hogy viccelni akart. A szülésznő, amikor egy lepedőcsere alkalmával engedélyezett a szigorú fekvés mellett néhány perc állást, hát akkor rájöttem, bizony az állva és fekve vajúdás közt ég és föld a különbség.

Este kilenckor levette az orvosom a buroksapkát (magasan repedt a burok), és itt bizony felgyorsultak az események. Egyre erősödő fájásokkal egyre beljebb húzódtam a fejembe. A következő két óráról a fájásokon kívül más emlékem nincs. Nem emlékszem, mit csinált a férjem, ki volt még ott, csak az érdekelt, hogy a fájdalom milyen magasra ível a testemben és arra gondoltam, hogy minden fájdalomhullámon a gyerekem közeledik a karjaimba.

Aztán egyszerre megváltozott valami. És bennem felujjongott egy hang: igen, most már itt van! Gyorsan felhúzták a lábamra a steril zsákot, feltették a kengyelbe és őszintén szólva minden előzetes ellenérzésem ellenére nagyon örültem neki, mert én biztosan nem bírtam volna megtartani a lábam, már felrakni sem bírtam őket. Az első tolófájásoknál még óvatosnak kellett lenni, csak finoman nyomni, de aztán a következőre már teljes gőzzel veselkedtem neki.

Érdekes, hogy a szülés folyamatának egy-egy pillanata milyen intenzíven él bennem ma is.

– Ahogy a férjem szól időnként, hogy vegyek rendesen levegőt, vagy éppen a maszkot tartja a szám elé (gázt adtak, itt ez szokás).

– A fájások hullámzása. Ahogy egyre jobban átéreztem, ahogy felkap, magával sodor, majd elcsendesül és letesz a fájdalom.

– A kislányom utolsó mocorgásai a pocakomban.

– A tolófájások alatt képes voltam azon elmélkedni, hogy nekem ez nem is fáj, csak feszít, de azt nagyon.

– Az is meglepett és őszintén szólva kissé felrezzentett a különös, elmosódott tudatállapotomból, amikor a dokim frissen, vidám, zengő hangon szólalt meg, hogy mindjárt megvan a baba. Hihetetlen, mennyi erőt adott ezzel a hanggal.

Három fájásra lett meg a lányom fél tizenkettőkor, 3750 grammal és 54 centivel.

Mivel viszonylag gyorsan jött és hozzám képest elég nagy is volt, gátmetszés is volt, meg szépen szét is szakadtam, majd’ egy órán át stoppolt össze az orvos. De becsületére váljon, amit csinált, mert 6 nappal később olyan voltam, mint újkoromban és azóta sincs panaszom.

Ami a legszebb volt az egészben. Az egyik, a férjem első pillantása apaként Sára lányunkról rám. Azt a határtalan szeretetet, ami a tekintetében volt soha nem fogom elfelejteni. A másik, amikor rám tették a lányomat csak néztük egymást, s a kicsi szemében valami különös, ősi bölcsességgel ott volt még az egész világ. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ő az, aki álmaimban annyiszor velünk volt.A 6 év alatt annyiszor jelezte, hogy készül hozzánk, de csak most utólag – amikor lassan már két éves és tökéletesen egészséges – látom az összefüggéseket. Ő éppen olyan, amilyennek álmaimban láttam. Az arca, a mosolya, mindene.

És most, amikor már a testvér vállalására készülünk már figyelek: megint vannak jelek.