Zsanett két szüléstörténetet küldött. Az első szülés mióma miatt tervezett császármetszéssel történt, de nem programcsászárral: a vajúdás beindult szépen magától. Zsanett a második várandósága idején dúlát választott magának, császármetszés után természetes úton született – ide kattintva el is olvashatod, hogyan.
Már a terhességem alatt szólt az orvosom, hogy a mióma műtétem miatt csak császáros szülésem lehet. Ezen egy kicsit elkeseredtem, mivel apával már elterveztük, hogy apás szülés lesz, és szerettem volna kipróbálni a labdát, kádat is a vajúdás alatt. De persze beletörődtem, mert sajnos abban a városban, ahol laktam, más orvos sem vállalt volna.
2007. 09. 23-án elkezdtem „barnázgatni”. Sejtettem, hogy talán a nyákdugó fog távozni, de persze biztos nem voltam benne. Igazam lett, estére tényleg távozott. Gondoltam, hogy már túl sok nem lehet vissza, ezért nekiláttam az utolsó simításoknak. Másnap a „barnázgatás” megint elkezdődött ezért felhívtam az orvosom, hogy ez normális-e? Azt mondta, hogy nyugodjak meg, ilyen lehet, ha viszont véreznék vagy a magzatvíz folyna, irány a kórház. Ez a nap is eltelt, nem történt semmi. Éjjel alig tudtam aludni – mintha éreztem volna, hogy valami már elkezdődött. Hajnalban kimentem wc-re és akkor vettem észre, hogy már nem „barnázgatok”, hanem vérzek, de nem erősen. Zuhany, rendbe tettem magam, majd felébresztettem apát, hogy talán be kéne menni a kórházba.
Szívszorító volt olvasni, hogyan született Anett kislánya ezelőtt 18 évvel. Csak remélni tudom, hogy manapság mindez már nem így történne. Annál szívderítőbb Anett történetének második fejezete, Léna baba születése, aminek dúlaként magam is részese lehettem. Kedves Anett, köszönöm hogy veletek lehettem, és köszönöm, hogy megírtad, milyen volt akkor és most.
Hogyan is írhatnék szép szülésélményről ha már megjártam a poklok poklát? Hogyan fordulhatna szívembe más érzet, ha mélységes bántásként éltem meg első kisbabám születését? Hosszú évekig eszembe se jutott, hogy valaha ezt a tapasztalást felülírhatja valami más, nőkhöz, emberhez méltó, szívvel is feldolgozható élmény.
Ha visszagondolok az első anyai tapasztalásokra ma is szikrát szór a szemem és újra belém karcol minden egyes pillanat amire emlékszem. A kórházi protokoll összes apró részletét betartva semmisítettek meg fehér, rideg férfiak által feltalált szülőágyon. Honnan tudhatná egy férfi miként és hogyan jöjjön világra egy baba, szakkönyvekből, tapasztalás nélkül, külső szemlélőként? Így sohasem tudhatja meg milyen lehetne egy megfelelő szülőágy, megfelelő helyzet, hiszen sohasem tapasztalhatja meg, természetből adódóan, milyen lenne az a helyzet amely segítségére lehet a szülő nőnek. Ám ezen a szülőágyon, a kengyelbe feltett, bőrszíjjal odakötözött lábakkal, mozdulni se tudtam. Majd nemcsak a szemembe, de minden test tájékomba világító fényekkel igyekeztek minél hamarabb túl lenni a szülés, számukra, oly fárasztó részén. Rólam mintha megfeledkeztek volna, csak egy vágható test lettem, aki éppen kéznél van. Ha tovább részletezném eme szülésélményemet, egy nő sem venné a bátorságot, hogy babát hozzon erre a világra. Emiatt inkább meghagyom a reményt, a hitet másoknak, amit akkor elvesztettem, hogy igenis lehet emberien, megaláztatás nélkül babát szülni.
Viki kislánya császármetszéssel született. Második várandóssága alatt nagyon készült, sokat olvasott – nagyon szerette volna, ha második babája természetes úton születik. Nem volt könnyű dolga: orvosa nem biztatta, és családja sem igen hitt a hüvelyi szülés lehetőségében. Ebben a kétségbeejtő helyzetben írt nekem, majd jó pár e-mailt váltottunk. Az utolsó levelében még kétségek között volt, vajon lesz-e módja átélni a szülést a maga természetes módján, majd hosszabb hallgatás után érkezett a hír: sikerült, a második kislány, Lara hüvelyi úton született! Kedves Viki, köszönöm, hogy leírtad történetedet.
Egy gyermek születése a legcsodálatosabb dolog a világon, történjen az császármetszéssel, vagy természetes úton. Az előzményekkel kezdeném. Teljesen problémamentes és gyönyörű terhességem volt, sokat gondoltam a szülésre, rengeteget olvastam, és mindenképp természetesen akartam szülni. Már a kórházban feküdtem, mert a szülészet otthonunktól messze van, illetve ismerkedtem az új orvosommal, ugyanis a fogadott orvosom a szülésem környékén szabadságra ment – a lánya pont aznap ment férjhez. Az előző szülésem rövid története: 2011.03.16-ára voltam kiírva az első kislányommal. 12-én hajnalban magzatvíz-szivárgásra ébredtem, rögtön vittek is a szülőszobára előkészítésre. A 6 órás megfigyelés alatt semmi nem történt, sétáltam, meg a családommal beszélgettem. Délben kezdtem kapni az oxitocint, de nem lettek igazi fájásaim, „fájásgyengének” ítéltek, illetve a kicsi Hanna sem tartotta jól a fejét, ezért végül a műtőben kötöttünk ki. Nagyon nehezen dolgoztam fel a császármetszést lelkileg, és ezt a közvetlen környezetembe senki nem értette igazán, hogy miért is. Szerettem volna mindenképp megtapasztalni, hogy milyen az igazi szülés, és a császármetszés hatalmas csalódás volt a számomra.
Kati két szüléstörténetet is küldött a Dúla blog számára. Első kisfia, Zalán szép lassan, komótosan érkezett meg, olvasd el itt, hogyan. Öccse, Vince jóval fürgébb volt: a kórházba érve – az otthoni vajúdásnak is köszönhetően – pár óra alatt megszületett.
Éjjel 11-12 óra: Lefeküdt a család minden tagja: Szabi, Zalán békésen szuszognak mellettem. Én valamiért megint érzem azt a feszítő-nyomó érzést lent, amiről azt képzelem, hogy a medencém tágulása okozza, ahogy a kis bentlakó a fejével befurakodott oda. Mivel úgy emlékszem, Zalánnal a vajúdási fájdalmat olyan menstruációs görcshöz tudtam hasonlítani, így erre most egyáltalán nem gyanakszom, még csak jóslónak sem, mivel még 11 nappal vagyunk a szülés kiírt időpontja előtt. A kételyt az ébreszti bennem, mintha rendszeressé válna ez a feszítés belülről. Nézem az órát. És igen, minden 5-10 percben jön ez a kellemetlen érzés. Forgolódom, hátha múlik bármire, de nem. Erősödik. Mi legyen? Nem akarom még Szabit kelteni, hátha csak vaklárma és különben is, lassan szülő típus vagyok, legalábbis az első példa azt támasztja alá. Szóval szenvedek tovább…
Zalán első babaként szép, nyugodt tempóban érkezett. Kati az alternatív szülőszobában vajúdott, ahol a kádat és a meleg víz fájdalomcsillapító hatását is élvezhette. A szülés későbbi szakaszában oxitocin infúziót kapott, ezért a baba – az ebben a kórházban érvényes protokoll szerint – a hagyományos szülőszobában jött világra.
Hajnali 1-2 óra: Szabi megérkezik az etyeki haverokkal való borozgatásból, ugyanis a Kezes-Lábos Fesztivál hétvégéjét írjuk. Én már ágyban vagyok, de ébren és van valami enyhe deréksajogásom így, 5 nappal a szülés kiírt időpontja előtt. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, bármi lehet, talán ráfeküdt valami idegre a kisma-zsola. Szabi elaludt, én még mindig ébren. Derékfájás nem múlik semmiféle pozícióváltásra. Hirtelen löketszerű folyást érzek lent, kiszaladok a WC-re, nem jelentős, olyan fél deci vízszerű dolog távozott belőlem és nicsak, valami rózsaszín maszat, gondolom ez a nyákdugónak nevezett képlet, ami a méhszájat fedte.
Andrea kisbabája szempszögéből írta meg szüléstörténetét a Dúla blogra. Kedves Andrea, köszönöm az írást!
Október 23-a van… Nem vagyok álmos, hallom, Anya és Apa is fent vannak, jól érzik magukat. Apa nővérével, és párjával beszélgetnek kamerán, és nevetnek! Én is jól érzem magam, mert hallom a hangjukat és Anyukám szívverését, ami mindig megnyugtat. De mégis olyan furcsa érzésem van, mintha indulnom kellene valahova, csak azt nem tudom, hogy hova… Kicsit félek, de érzem, történni fog valami… Ahogy telik az idő, egyre jobban elfog ez az érzés, már nem is tudok mindig figyelni, Apa és Anya nevetésére. Már majdnem éjfél, de ők még mindig jól szórakoznak, de azt hiszem, Anya is észrevett valamit, mert hirtelen begörcsölt a hasa, és talán az engem körülölelő magzatvízből is szivárgott egy kicsit, de ezt Anya ekkor még nem sejtette…
Egy különleges szüléstörténet következik Lindától, aki nem Magyarországon, hanem Törökországban, Isztambulban szülte meg kisbabáját. A vajúdás kezdeti időszaka hosszúra nyúlt, de Linda hihetetlen kitartással és erővel állta a szülés állomásait.
Az ember szeretné abban a tudatban nekiindulni, hogy van egy biztos forgatókönyv, és amikor azt mondják, hogy minden szülés más, azt elég nehéz elhinni. Hát most én elmondhatom, hogy márpedig ez valószínűleg így van, legalábbis én akárhány történetet elolvastam vagy hallottam, egyiket sem tudnám hasonlítani az enyémhez. Mindenesetre nagyon jó volt, hogy tudatosan indultam neki, a szülésfelkészítő tanfolyam is rendkívül hasznos volt. Nagyon boldog vagyok, hogy valóra vált az álmom, és mesterséges fájdalomcsillapítás nélkül sikerült végigcsinálni – ám ez férjem és a dúlánk segítsége nélkül biztosan nem ment volna. Összesen 36 óra aktív vajúdás, kb. 500 méhösszehúzódás, illetve az ezt megelőző 12 napi bizonytalanság jósló fájásokkal… és ez a szenvedés valami elképesztő módon, a pillanat töredéke alatt tovaszállt, amint kibújt ez a csöppség. Azt nem állítanám, ahogy pedig sokan mondják, hogy teljesen kitörlődött emlékezetemből a szülés folyamata. Tehát ténylegesen 2011. november 15-én kezdődött a történet (22-re voltam kiírva).
Ebben a szüléstörténetében nagyon tetszik nekem az a magabiztosság és nyugodtság, amivel Kata a vajúdás folyamatába belesimul és hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok és a szülés a maga útján haladjon. Szülésznője, aki szintén Kata, a maga finom módján kíséri a folyamatot és támogatja az édesanyát.
A szülés kiírt időpontja egyre közeledett. Nagy izgalommal vártam a nagy napot ezekben az utolsó hetekben. Nyár volt, egyre nehezebben viseltem pocakosan a meleget, vágytam rá, hogy gyermekemet mielőbb a karjaimban tarthassam. Minden hidegfrontot vártam, lestem mikor van telihold, mindennek örültem volna, ami a legtöbb babát a tapasztalat szerint előcsalogat, de Dávidom még ilyenkor is a legjobban érezte magát, köszönte szépen, még nem akart megszületni, hisz Ő nem átlagos módon szeretett volna a világra jönni. Elmúlt a kiírt időpont, teltek a napok, a 41. hétben jártam. Egyre csalódottabb voltam, mikor minden este azzal a megállapítással feküdtünk le, hogy „na, ma sem megyünk szülni”.
Adrienn a várandósság hónapjai alatt vette igénybe dúla segítségét, amikor részt vett az általa vezetett csoportos szülésfelkészítőn. A szülésre azután férje kísérte el, és mindkettőjüknek hatalmas élmény volt a szülés: „Soha semmi nem tudja ezt az érzést pótolni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt szülni, én mindig azt mondom, hogy csodás, és alig várom, hogy megint szülhessek.” – írja. De jó is ez! :-)
2011 júniusában összeházasodtunk a párommal és gőzerővel rá is álltunk a baba témára. Én 26 éves vagyok és sclerosis multiplexes. Dönteni kellett, kezelés vagy baba…hát persze, hogy baba! :) Kétszer próbálkoztunk és szeptember 11-én a kezemben tartottam a pozitív tesztet. Nagyon boldogok voltunk, az egész család örömmel várta a pici babánkat, az első unokát. A várandósság nagyon jó hatással volt rám, főleg az egészségi állapotomra, minden zökkenőmentesen zajlott. Nem fogadtunk orvost, mert hinni akartam abban, hogy súlyos tízezrek nélkül is világra lehet hozni egy babát. Jártunk szülés felkészítő tanfolyamra, várandós klubba, amit karitatív módon egy dúla szervezett a városunkban. Nem készítettem ugyan szülési tervet, de a kistestvér már így fog megérkezni és remélhetőleg háborítatlanul.
Eszter küldte el a szüléstörténetét, köszönöm neki! :-) Várandóssága második felében találkoztunk először, amikorkismama masszázsra jött hozzám, mert fájdogált a dereka. Ezután párjával együtt szülésfelkészítő konzultációra is eljöttek, együtt készültek a vajúdásra és szülésre. Végül eljött A Nagy Nap, ami úgy sikerült, ahogy Eszter szerette volna. Kicsi Linett, nőjj nagyra és legyen boldog életed!
Tavaly kora ősszel eldöntöttük, hogy 13 éve alkotott kétfős csapatunkat kibővítjük. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar sikerülni fog a bővítés, ugyanis október közepén már útban is volt a mi első bébink. Az innentől kezdődő kilenc hónap maga volt a csoda. Azt hiszem, hogy mindenki ilyen terhességre vágyik: nem voltak rosszullétek, egyszer sem hánytam, nem szédültem, elkerültek az alvási problémák és kívánós sem voltam. Egy-két kellemetlen tünetet leszámítva gyakorlatilag problémamentesen és vidáman teltek ezek a hónapok. Az egyik ilyen kellemetlen tünet volt a derékfájás, ami miatt úgy döntöttem, hogy kipróbálom a kismama masszázst. Így kerültem kapcsolatba Orsival, aki később segített a szülésre való felkészülésben is. Sok kérdésre választ kaptam tőle, és ő segített megérteni, hogy mit is várok el vagy nem várok el valójában a szülés körülményeivel kapcsolatban. Az egész terhesség alatt valami mélyről jövő belső nyugalom szállt meg, sokkal több volt a pozitív gondolatom, mint bármikor eddig. Szerintem ennek köszönhető, hogy egyetlen vizsgálat után sem aggódtam az eredmények miatt, mert valahogy teljesen magától értetődő volt, hogy minden rendben lesz. Februárban végre az is kiderült, hogy kislányunk lesz. A kezdetektől egy percig sem képzeltem el magam fiús anyukaként, ezért óriási volt az öröm bennem.
2007. 09. 23-án elkezdtem „barnázgatni”. Sejtettem, hogy talán a nyákdugó fog távozni, de persze biztos nem voltam benne. Igazam lett, estére tényleg távozott. Gondoltam, hogy már túl sok nem lehet vissza, ezért nekiláttam az utolsó simításoknak. Másnap a „barnázgatás” megint elkezdődött ezért felhívtam az orvosom, hogy ez normális-e? Azt mondta, hogy nyugodjak meg, ilyen lehet, ha viszont véreznék vagy a magzatvíz folyna, irány a kórház. Ez a nap is eltelt, nem történt semmi. Éjjel alig tudtam aludni – mintha éreztem volna, hogy valami már elkezdődött. Hajnalban kimentem wc-re és akkor vettem észre, hogy már nem „barnázgatok”, hanem vérzek, de nem erősen. Zuhany, rendbe tettem magam, majd felébresztettem apát, hogy talán be kéne menni a kórházba.
