Szüléstörténet: Vince születése – a gyors csoda

Kati két szüléstörténetet is küldött a Dúla blog számára. Első kisfia, Zalán szép lassan, komótosan érkezett meg, olvasd el itt, hogyan. Öccse, Vince jóval fürgébb volt: a kórházba érve – az otthoni vajúdásnak is köszönhetően – pár óra alatt megszületett.

Szüléstörténet: Vincte gyorsan születettÉjjel 11-12 óra: Lefeküdt a család minden tagja: Szabi, Zalán békésen szuszognak mellettem. Én valamiért megint érzem azt a feszítő-nyomó érzést lent, amiről azt képzelem, hogy a medencém tágulása okozza, ahogy a kis bentlakó a fejével befurakodott oda. Mivel úgy emlékszem, Zalánnal a vajúdási fájdalmat olyan menstruációs görcshöz tudtam hasonlítani, így erre most egyáltalán nem gyanakszom, még csak jóslónak sem, mivel még 11 nappal vagyunk a szülés kiírt időpontja előtt. A kételyt az ébreszti bennem, mintha rendszeressé válna ez a feszítés belülről. Nézem az órát. És igen, minden 5-10 percben jön ez a kellemetlen érzés. Forgolódom, hátha múlik bármire, de nem. Erősödik. Mi legyen? Nem akarom még Szabit kelteni, hátha csak vaklárma és különben is, lassan szülő típus vagyok, legalábbis az első példa azt támasztja alá. Szóval szenvedek tovább…

Hajnali 3-4 óra: Nem bírom tovább, eléggé durvult a feszítés. Felkelek, valamit tennem kell. Felhívom Gabit, a szülésznőt és szavakkal körbeírom a fájdalmam. Meleg vizes zuhanyt javasol, maximum fél órásat, ami eldöntheti, hogy lesz-e ma szülés, vagy legyünk még nyugton, mert múlik a jósló. Csinálok meleg fürdőt a kádba, belefekszem, jó nagyon, csak a fájások alatt kínlódom. Semmi sem változik a hatására, marad a nyomás, feszülés és irgalmatlan fájdalom azokban a 15-20 mp-es kb. 5-8 percenkénti időszakokban. Felhívom ismét Gabit, mi legyen. Rám bízza, mikor akarok bemenni a kórházba. Ekkor már olyan 4-5 óra és a kínzó görcsök fokozódtak, mikor jön, le kell térdelnem, hol a klotyóra, hol a fotelra dőlök, nem bírom magam és elviselni ezt, ordítani tudnék, ha lenne rá erőm. Fél 7-ben egyezünk meg, hogy akkor találkozunk a kórházban.

Hajnali 5-6 óra: Keltem Szabit, hogy valószínűleg szülünk ma. Rutinos már, felkel, öltözik, intézi a dolgát. Szerencsére apósom itthon van, így ő lesz megbízva, hogy Zalánt elvigye az oviba. Az indulás nagyon nehézkes, mert a fájások alatt gyakorlatilag ki vagyok „iktatódva”, képtelen vagyok bármit csinálni, nagyon szenvedek. Igyekszem nem Zalán előtt, inkább bevonulok egy-egy szobába. Most nem lenne erőm elmagyarázni neki, mi fáj anyának. Csak megmondjuk neki, hogy jön a kistesó, ezért ez a szokatlan napirend. Alig bírok a kocsiba beülni, mikor fájás jön, akkor irgalmatlanul kapaszkodom az ablak feletti fogantyúba két kézzel, arcom a mellkasomba rejtem. Mintha tolnom kellene, úgy érzem. Szabi hozza a kórházi csomagokat.

Reggel 7 – 9.30 óra: A kocsitól a kórházba elsétálni is kegyetlen, lépni is alig bírok, mikor nincs fájás, akkor is. Nagy nehezen felérünk a szülészetre. Behívnak, Szabi kint marad. Valószínűleg látják rajtam, hogy előrehaladott szülési stádiumban vagyok, mert egyből az ügyeletes doktornő meg akar vizsgálni, de épp jön egy fájás, moccanni sem tudok, Gabi segít, a doktornő kér, hogy próbáljak felmászni a nőgyógyászati asztalra, nehogy ott szüljek már meg a vizsgálóban. Totál korlátolt vagyok a mozgásomban, Gabi segít felszállni. A doktornő megállapítja, hogy a méhszájam teljesen nyitva, felszívódva, csak valami vékony hártya van már a helyén. Azonnal szülőszobára küldenek. Szabit is behívják, mert akkor most szülünk. A szülőágyra fekszem, annyi erőm és idő sincs, hogy utcai ruháról a direkt a szülésre vásárolt hálóingemre váltsak. Már tolófájásaim vannak. Elképesztően fájdalmasak, szétszaggatnak, úgy érzem. Nagyon szenvedek. Egy fiatal szülészorvos doktornő jön be, ő lesz a dokim, bemutatkozik. A Kovács doki, akinél szültem volna, épp továbbképzésen van. Nem bánok semmit, lényeg, hogy Szabi és Gabi ott vannak. Egy másik orvos, az ügyeletes srác bejön és burkot repeszt. Azt hiszem megkérdeztek előtte engem, természetesen abban az állapotban már semmit nem bántam, ami felgyorsíthatná ezt a folyamatot. Magzatvíz elfolyt. Fájások jöttek-gyötörtek. Egyik oldalamról a másikra kellett forognom, aztán felállnom, terpeszben nyomnom, aztán terpeszben guggolva nyomnom, nagyon kikészültem és már szédültem, szóltam. Visszafekhettem. Aztán azt mondták, mintha csökkennének a fájások intenzitásai és oxitocint javasoltak, én ezt sem bántam, de épp mikor hozták, akkor rám tört egy olyan fékezhetetlen tolófájás, amit befolyásolni sem tudtam és állítólag Vince fejét a szülőcsatornába nyomta, már látták a buksija tetejét. Ekkor lassítanom kellett a nyomásoknál, hogy lassan csússzon ki a feje, a saját tempójában forduljon be és jöjjön kifele. Ez elképesztően fájt, mert majd szétszakadtam alul, szerintem még olyat is mondtam, hogy húzzák már ki belőlem, mert nem bírom…

Reggel 9.35: Aztán jött megint egy tolófájás és slutttty, kicsusszant a kis törpe végre. Szabi megint könnyezett, mint először is. Egyből felsírt, nem volt a köldökzsinór rátekeredve, szép kis test bújt elő belőlem. Egyből rám rakták a kis meleg, nedves, babatestet, amit hihetetlen volt látni és megfogni, Jézusom, hogy fért mindez el bennem! Nagyon szép csomag, köszönöm, Istenem! A MI FIÚNK: MÁTÉ VINCE.

Amíg folyt a fürdetés, mérés, öltöztetés, Szabi készítette a fotókat. Én viszont nem voltam megkönnyebbülve annyira, mint Zalán szülése után, ugyanis tompa, de határozott tolófájásaim maradtak. Kiderült, hogy a méhlepény nem csusszant csak úgy ki, mint Zalánnál, hanem azt is meg kell szülnöm, azaz kinyomni. Fájt, égetett, rossz és nehéz volt, de nagy nehezen kijött. Megmutatta Gabi, nem volt guszta.

Annál is inkább a kis újszülött Vincénk, családunk 4. tagja!

Köszönöm, Szabi!

Ez a nap mindörökké a tiéd, második Kisfiam!

Olvass további szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!