Adrienn a várandósság hónapjai alatt vette igénybe dúla segítségét, amikor részt vett az általa vezetett csoportos szülésfelkészítőn. A szülésre azután férje kísérte el, és mindkettőjüknek hatalmas élmény volt a szülés: “Soha semmi nem tudja ezt az érzést pótolni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt szülni, én mindig azt mondom, hogy csodás, és alig várom, hogy megint szülhessek.” – írja. De jó is ez! :-)

Noémi2011 júniusában összeházasodtunk a párommal és gőzerővel rá is álltunk a baba témára. Én 26 éves vagyok és sclerosis multiplexes. Dönteni kellett, kezelés vagy baba…hát persze, hogy baba! :) Kétszer próbálkoztunk és szeptember 11-én a kezemben tartottam a pozitív tesztet. Nagyon boldogok voltunk, az egész család örömmel várta a pici babánkat, az első unokát. A várandósság nagyon jó hatással volt rám, főleg az egészségi állapotomra, minden zökkenőmentesen zajlott. Nem fogadtunk orvost, mert hinni akartam abban, hogy súlyos tízezrek nélkül is világra lehet hozni egy babát. Jártunk szülés felkészítő tanfolyamra, várandós klubba, amit karitatív módon egy dúla szervezett a városunkban. Nem készítettem ugyan szülési tervet, de a kistestvér már így fog megérkezni és remélhetőleg háborítatlanul.

18. hétben tudtuk meg biztosan, hogy kislányt várok, bár engem csak megerősített az ultrahang. Én a pozitív teszt után rögtön éreztem és tudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. A neveken sokat gondolkodtunk, variáltunk és cserélgettünk, míg végül Noémi lett a neve. Fontos volt számomra a név jelentése, mivel a Noémi jelentése “gyönyörűséges”, így nem is gondolkodtam tovább és határozottan kitartottam a név mellett. Nagyszülők és barátok sokat kérdezték, hogy biztos ez marad? -Igen, biztos.

32. heti ultrahangon kicsit kevésnek becsülték Noémi súlyát, egészen pontosan 1430 grammnak, és a lepény már itt 2 fokban érett volt. Természetesen úgy megijedtem ettől a súlytól, hogy még azon a napon elmentünk egy magán uh-ra, ahol már 2000 gramm volt a súlya… na most akkor mi is van??? A méhlepény a következő hétre 3. fokú lett és egy héten kétszer is kellett mennünk áramlás-vizsgálatra. Megterhelő volt a családnak, mert én hiába tudtam vezetni, a nagyszülők nem engedték, hogy terheljem magam – ráadásul ágynyugalmat parancsolt az orvos a baba súlya miatt.

Kb. a 39. héten jutottam el odáig magamban, hogy soha többet fogadott orvos nélkül… Sok várakozás, állandóan más orvos volt az ambulancián, mindegyiknek magyarázni, hogy miért is vagyok itt… Persze, senki nem nézte meg a kis könyvet. Telt múlt az idő, már nagyon vártuk Noémi érkezését, és egyszer csak, a 40. betöltött héten, egy szerdai nap, 17:00-kor elkezdett szivárogni a magzatvíz. Hol történt? Természetesen a várandós klubban, ahol én voltam a legközelebb a szülés időpontjához. Hat várandós anyuka és a dúla állt felettem és nyugtatott, biztatott, amíg odaért a férjem, hogy hazavigyen.

Hazaérve, én semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy lepihenjek, egyek, megnyugodjak, és menjünk a kórházba. Természetesen mindenki a mentőt akarta hívni, de – magamon meglepődve – elég határozottan kijelentettem, hogy nem megyek még sehova. Vacsoráztam, tévét néztem és majd valamikor éjjel 11 óra körül elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy minden rendben van-e a babámmal, nem is mocorgott már annyit, a víz szivárgott, fájásom nem volt, na akkor döntöttem úgy, hogy induljunk.

Beérkeztünk, és szülőszobára kerültem éjjel egy óra körül. Semmi nem történt. Rátettek a ctg-re és hallgattuk a férjemmel a kicsi szívverését. Semmi fájásom nem volt. 5 óra környékén előkészített az éjszakás szülésznő, majd reggel 6-kor a főorvos megvizsgált és bátorított. Majd jött az aznapi ügyeletes doki, akit már ismertem az ambuláns rendelésekről és eléggé irtóztam tőle, mikor megtudtam, hogy nála szülök egy világ omlott össze bennem. Semmi fájásom nem volt, ezért bekötötték az oxitocint. Nagyon féltem tőle, mert sok rosszat olvastam róla és mindennél jobban nem akartam, de még akkor nem volt bátorságom ellenkezni. Ahogy írtam, a második babám másképp fog világra jönni, ha Ő is úgy szeretné majd.

Jeleztem a dokinak, hogy neurológiai betegségem van és a kifáradás miatt, szeretnék epidurális érzéstelenítés kérni. Nem is volt ezzel semmi gond, jött az aneszteziológus, bekötötte és minden ok volt. Erről azt kell tudni, hogy a kezelő orvosom programozott császárt akart javasolni, de mivel én azt nem vállaltam, így az érzéstelenítés mellett kiegyeztünk. Dél körül már eléggé türelmetlen voltam, hogy mikor lesz már baba, mikor leszek már túl az egészen. Soha nem értettem azt, hogy honnan tudják a szülő nők, hogy hány percesek a fájások, mikor jön, mennyi ideig tart, ez mindig homályos volt… Na most bezzeg én feküdtem a szülő ágyon, velem szemben egy óra volt és minden másodpercet figyeltem, ahogy járt a mutató, szinte transzba ejtett az az óra… Nem is vettem tudomást szinte semmiről, csak az órát néztem. Az orvos megállapította, hogy fájásgyenge vagyok… hát ez érdekes. Jaj, gondoltam nincs itt egy google, hogy ezt megnézzem mit jelent, most akkor mi lesz?

12 óra környékén mondta a szülésznő, hogy nyomjak egyet, nézzük meg mi lesz, hát én nyomtam is egyet, de az egyenlő volt a vicc kategóriával…. Emeltek az oxitocinon, de én semmit nem éreztem ebből. 13 óra környékén elkezdtek bepakolni a szülőszobába, mérleg, mérőszalagok, karszalagok és stb…már örültem, mondta a férjem, hogy most már tuti kezdődik. 13:30-kor ott állt felettem két szülésznő, a férjem és a doki is mellettem állt, kérte támasszam a talpam a derekának, az egyik szülésznő a fejem felett, a másik szülésznő fogta az egyik lábam, a másik lábamat pedig a férjem. Na, mondták, hogy ha jön a fájás akkor nyomjak.. Jött a fájás, összecsomagoltak engem és nyomtam egy óriásit… Vége lett a fájásnak, mondta a doki a férjemnek, ha akar, akkor menjen a lábam közé és nézze Noémi kis fejét. Gondoltam magamban, jaj, már csak ez kell, hogy megnézze.. Mit fog látni vajon, honnan van bátorsága ehhez?… Ezen kattogtam… A szemem végig csukva volt, mert kérték, csukjam be, és nem is mertem kinyitni.

Na jött a következő fájás, nagyon de nagyon nyomtam, úgy ahogy még soha… Olyan erőt kaptam valahonnan, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Mikor vége volt a fájásnak, akkor olyan csend vett körül minket a szülőszobában, hogy azt a csendet soha nem felejtem el. Szinte tudta az univerzum, hogy most születik egy új élet a Földre, eggyel több szív fog dobogni… Senki nem szólt, senki nem mondott semmit, éreztem a fájást, nyomtam és nyomtam és még egyet nyomtam és akkor éreztem: megszületett Noémi. A férjem rögtön elsírta magát, soha nem láttam sírni, annyira csodás pillanat volt, amilyet soha nem éreztem még. 13:45-kor született meg Noémi, 15 perc volt az egész kitolási szakasz.

Amikor felsírt és rátették a mellkasomra, én olyan boldog voltam és büszke magunkra, hogy megcsináltuk: ez az, sikerült, itt van Noémi! Nem néztem az orvosra, a szülésznőkre, csak megcsókoltam a férjem, és azt mondtam neki, hogy köszönöm és szeretlek. Ez volt az a perc, amikor eldöntöttem, hogy igen, még, akarok még szülni, hiszen ez csodás volt.. Egy örök élmény… Soha semmi nem tudja ezt az érzést pótolni. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt szülni én mindig azt mondom, hogy csodás, és alig várom, hogy megint szülhessek. Noémi baba azóta már lassan egy éves, igazi szerelemgyerek.

Nagyon sokat küzdöttünk mindketten az anyatejes táplálásért, de hála a kitartásunknak, mai napig még háromszor cicizik, a hozzátáplálás simán ment. Kiegyensúlyozott, boldog és vidám gyerek. Imádom, Ő életem értelme.

Olvass további szép szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!