Talán ismered Jack Kornfield A lélek éneke című gyönyörű írását:
„Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.
Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.
A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.”
Fruzsina, kedves erdélyi dúlatársam ezeket a sorokat olvasva küldte el gondolatait várandósságról, szülésről, születésről:
Már a várandósság 9 hónapja alatt jöttek bennem olyan érzések, amiket nem tudtam hová tenni. A második várandósságom idején jöttem csak rá, hogy saját magzati koromból származnak ezek az érzések. Nem sokat tudok erről az időszakról, és mivel homály fedi anyukám akkori családi állapotát, anyagi helyzetét, vannak sejtéseim… Sajnálattal gondolok az akkori Fruzsinára.
Saját várandósságom idején megtapasztaltam, hogy hormonháztartásom és a környezetem is nagy befolyással bír a kedélyállapotomra. Első magzatomhoz nem tudtam hangosan beszélni, de kommunikáltam vele álmomban, gondolataimban és naplóíráson keresztül. A dal, amit az első várandóságom alatt dúdoltam a „Hey Jude” volt John Lennon-tól illetve a „Hogyha volna kis csizmám…” kezdetű karácsonyi ének. Hát így kezdődött az anyáskodásom…
Tovább olvasom
Új év, új terhességi hét, az utolsó harmad egy új tervvel kezdődött: kismama-jógára fogok járni! Még a karácsony előtti orvoslátogatásomkor figyeltem fel a gondozóban a plakátra, amelyen hirdetik a jógát. Palkó, a harmadik gyerkőc fogantatása előtt kezdtem jógázni, gerincemnek, egész testemnek, lelkemnek jót tettek a reggeli gyakorlatok, így azt gondoltam, hogy rosszul nem fog esni ez sem. Ráadásul én mindegyik babaváráskor úgy vagyok vele, hogy érzem a ’vesztemet’, hogy ha majd megszületik a kicsi, a nagy boldogság mellett egy kicsit a rabjává is válok, sokáig, több hónapig, évekig a kísérőm lesz a picúr, akárhova is megyek. A várható kötöttség oldására így előtte, a várandósság hónapjaiban én mindig ki akartam törni, hol sikerült, hol nem. Most is így vagyok vele, a jógát nemcsak baba-mama kapcsolaterősítőnek, izomzatlazítónak és szülésre készülésnek fogom fel, hanem egy olyan kikapcsolódásnak, ami ritkán adatik meg már három gyerek mellett. Amikor csak magam lehetek, és magamban, befelé figyelhetek. Akkor még nem gondoltam, hogy most, hogy betöltöttem a 28. hetet, még egyszer sem fogok tudni eljutni jóga-foglalkozásra.
