Kriszti kismamanaplója – az első 12 hét

Mostantól új kismamanaplót olvashatsz a Dúla blogon: Kriszti fog beszámolni várandós heteiről-hónapjairól. Érdekes lesz olvasni egy nagycsaládos édesanya írásait: a három gyerkőc mellé hamarosan egy negyedik érkezik. Köszönöm, drága Kriszti, hogy megosztod velünk családod történéseit és a benned zajló testi-lelki változásokat!

A család Julcsi 5. szülinapjánHáromgyermekes család vagyunk. Amikor az első született, persze, akartuk, de még fogalmunk sem volt, pontosan mit is akarunk. A közelünkben nem volt se barátnál, se rokonnál gyermek. Talán mert már „elég régi” volt a kapcsolatunk, össze is házasodtunk, ezért vágytunk gyerekre. Persze hogy nagyon szerettük Őt, az első gyermekünk, család lettünk, az első unoka a családban, nagy figyelmet, szeretetet kapott. Egy év múlva megfogant a Második, mert hát kell egy testvér, kell ez a legnagyobb ajándék az Elsőnek. Furán hangzik, de egyre jobb volt anyának lenni, úgy értem, hogy egyre teljesebbé vált az életem, életünk. Szeretni őket, nevelni, formálni őket, látni felnőni – a világ legszebb dolga. Eddigre már több nagycsalád vett körbe minket, vagy épp olyan családok, akik nem egy vagy két gyermekkel képzelték el a jövőjüket, sokkal inkább 3-4-5-tel. Vágytunk egy harmadikra, terveztük, és teljes egy év telt el, mire kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az örömünk!

Ezután az egész várandósságot úgy éltem meg, mint az utolsót. Úgy terveztük, hogy – főleg anyagiakban – nem fér több apróság a családba. Gyászoltam az utolsó pozitív tesztet, az utolsó fáradt első trimeszterbeli napokat, a 12-es ultrahangot, amikor először láthattam az addig láthatatlant, aztán utolsóként éltem meg az első magzatmozgást, az utolsó húsvétot pocakosan, az utolsó heteket csak két gyerekkel, majd az utolsó csodás születést, ami egy életre megváltoztatott engem. Még nagyobb szeretettel, figyelemmel fordultam a születés csodája felé, hogy jön létre a két láthatatlan sejtből egy mákszem, majd búzaszem, szőlőszem, majd dió és így tovább. Aztán hogyan fejlődik, növekszik tovább a paradicsomban, majd hogyan jön a világra a maga legtermészetesebb útján.

A Harmadik születése után nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy milyen jó volna még egyszer, még egyetlen egyszer átélni ezt a csodát, amire Isten teremtett minket. Sokat beszéltünk róla Apácskával, a vége mindig az lett, hogy nagy feladat hármukat is felnevelni, nagyon szép feladat.

Nagyjából beletörődvén terveztem a munkába állást, visszérműtétemet, amikor is július vége felé egy női-anyai megérzésem nem hagyott nyugodni. Mintha nem lennék egyedül, mintha más állapotban érezném magam. Á, nem lehet, visszagondolva egyetlen alkalom volt, amikor „engedtük” volna megfoganni, s a Harmadikra is egy évet vártunk, szinte lehetetlen. Bár legbelül végtelen öröm fogott el a gondolattól, hogy mi van, ha mégis!!!

Aztán a ciklus utolsó napján már szinte egész biztos voltam benne, hogy babát várok. A megérzésem egyre erőteljesebb volt. Másnap vettem egy tesztet, hogy bizonyítsam Apácskának is a két csíkkal. Nem volt türelmem a másnap reggeli biztosabb eredményhez, még aznap este megcsináltam és lám, biztos lett a biztos: várom a negyedik babát.

"Háromgyerekes család vagyunk"Ezután percenként tört rám más és más érzés: rögtön a bizonyosság után pánik, aggodalom, majd kitörő öröm, új tervek, fogadalmak, majd félelmek, boldogság, aztán gyakorlati kérdések feletti jajmilesz, s aztán változó sorrendben elölről minden. Másnaptól Apácskával váltott friss-szerelmes üzenetekben újra és újra meggyőződtünk arról, hogy ugye-örülünk-azért, bár félünk, és hogy alapjában véve juj, de jó is ez! Igen, nagyon nagy az örömünk, ez az alapérzésünk. Néha úgy érezzük, megfiatalodtunk a babahír által. Újra szerelmesek vagyunk! Nem hiába mondtam el mindegyik babánk születésekor, hogy ekkora picurnak mindig is kellene minden családban lenni, mert erőt ad, hatalmas boldogságot. És a várakozás, ami megelőzi jöttét, ugyanígy kíváncsi öröm, vágyakozás a találkozásra.

Ezennel tovább szerettünk volna titokban, kettesben örülni a Mákszemünknek, de egy adandó munka kapcsán muszáj volt elárulnom a friss titkot, s ezek után úgy gondoltuk, a családnak is tudnia kell. Nagy része meglepődött, hitetlenkedett, de persze mindenki örült.

A Nagytesóknak (fura, hogy az eddigi mindenkori legkisebbtől lesz még egy kisebb is :-) is elmondtuk. Marci, a legnagyobb se szóval, se arckifejezéssel nem reagált a hírre – már kétszer megélte, gondolja, ennek így kell lennie. Julcsi, az ötéves örült, és rögtön leszögezte, hogy reméli, lány lesz, majd kérdéseket tett föl, pl. hogy „ha olyan kicsi (fél cm), honnan tudod, hogy ott van???”. No meg a türelmetlen gyerekkérdést: „és még hányat kell aludni?” Csak úgy 221-et mondtam. Másnap megkérdezte, hogy előző nap mennyit is mondtam és akkor aznap mennyi, ha eggyel kevesebb. Örülünk az örömének. Neki többször is eszébe jut, hogy rákérdezzen, hogy most mekkora, és hogy „jaj, nem nyomom ám a hasadat”.

A kétéves Palkó még nem tudja, mi is a helyzet, nem érti és még nem is élte át egyszer sem. Mivel Papa tapsolt a hírre, ő is tapsolt egyet.

És hogy hogyan viselem fizikailag az első harmad jellegzetes kísérő tüneteit? Rosszul, mert maguk a tünetek is erősek, folyamatosan jelen vannak. Össze tudom hasonlítani a többi várandósságaimmal, és egyértelmű, hogy ez a legnehezebb. Tudom, az első hármat megszépíthette az eltelt idő, de most teljesen tisztán látom, hogy nem, ennél nehezebb még nem volt. Hányingerem lesz és öklendezem olyan szagoktól, amelyeket normális esetben szeretek. Friss meszelés szaga, festékszag, dinsztelődő hagyma vagy a parfümöm illata. Felfordul a gyomrom, ha a padlizsánkrémre vagy a virslire gondolok. Újabban nem szeretem a csirkehúst, levesben a krumplit. Sokkal inkább bejönnek az erőteljes ízek, a torma, a füstölt kolbász, a töltött káposzta jó savanyún.

Ezeknél jobban megvisel az, hogy nagyon erőtlen vagyok, vannak napok, amikor minden testrészem lehúz, csak fekve jó, illetve csak jobb. Hiába tervezem el, hogy na majd ma már kiporszívózom a gyerekszobát, még a gondolatig sem jutok el, hogy na most felállok és kézbe veszem a porszívót. Rosszul vagyok a meleg őszi napoktól, míg más hálát ad, hogy ilyen jó idő van még szeptember végén, és töltődik a napfénytől. Óránként muszáj ennem valamit, különben szédülve esnék össze. Az a valami csak pár falat, mert ha már jobban telítődik a gyomrom, a visszautat garantálná a bejutott ennivalónak. A sokszor-keveset-evés eredménye eddig mínusz öt kiló, ahogy ez mindig is lenni szokott a várandósságaim elején.

Két dologra vágyom már nagyon: hogy orvos is megerősítse a baba létét – jövő héten – majd végre láthassam a 12. heti ultrahangon a kisbabánkat. A másik az, hogy újra a kezemben tarthassam erősen, határozottan családom életét, a háztartást, ne csak történjenek mellettem a dolgok, ne csak a maradék erőmet összeszedve mosogassak el túlélően, hősként sóhajtozva.

És majd akkor önfeledten, a második trimeszterben élvezhetem a negyedik jövevényt – az utolsót?

Olvass még több kismamanapló bejegyzést a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

4 hozzászólás

  1. Verbena 2012. január 26. csütörtök at 20:12 - Reply

    Gratulálok Nektek! Mi mindig is kettőt terveztünk, és ugyanígy szomorkásan gondoltam ,hogy ez lesz az utolsó csodaszép terhességem? Ez volt az utolsó csodaszép, háborítatlan szülésem, nem lesz hát több apró szuszogó csomagunk?!?! És most a kicsi 15 hós és bizony várjuk hogy jöjjön a harmadik mikor úgy gondolja. És már csak nevetünk a férjemmel, hogy lehet, hogy ő sem az utolsó lesz?!?!? :DDDD (Amúgy én is a második után jöttem bele igazán. Az elsőnél csak az aggódás volt és a depresszió az elején, a másodiknál már tudtam élvezni a kezdetektől!

  2. Kriszti 2012. január 27. péntek at 20:36 - Reply

    Verbena, szurkolok, mielőbb megfoganjon a picurka! Olyan szép a nagycsaládos lét!

  3. cucka 2012. február 2. csütörtök at 13:33 - Reply

    Nagyon mosolyogva olvastam a kismamanaplód, kívánom, hogy könnyű és szép babavárásod legyen – az utolsó! ;)

  4. Kriszti 2012. február 2. csütörtök at 19:30 - Reply

    Cucka, köszönöm a jókívánságot, úgy legyen! S hogy utolsó-e? Hát, már most tudom, hogy nagyon nehéz lesz elhagyni életem ezen részét. Kriszti

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!