Dúlás szülés: Zsigu születése

Az elmúlt hónapokban Gabi kismamanaplóját olvashattad a Dúla blogon. A kicsi Zsigmond azóta persze megszületett a budapesti Szent István Kórházban, és magam is tanúja, sőt, közreműködője lehettem A Nagy Napnak. Drága Gabi, köszönöm, hogy megírtad ennek a felejthetetlen éjszakának a történetét!

Gabival és Zsiguval a Szent István Kórház szülőszobájánA szeptember 27-ről 28.-ára virradó este pontosan olyannak indult, akárcsak az összes ezt megelőző. Fáradt voltam és egyre kevésbé hittem abban, hogy a várandósságom 42. hetét súrolva, valóban egyszer csak megindul a bennem lakó kisember, hogy felfedezze a mi világunkat. Későn bújtam ágyba, éjfél is elmúlt már, kényelmetlen is volt már bárhogy is feküdnöm, hosszas vackolódás után szunnyadtam el, hogy aztán egy éles derékból a hasam aljáig sugárzó valamire ébredjek… Megörültem neki. Pontosan tudtam, hogy ez már az. Elkezdődött. Az izgalom hatására felkeltem és sétálgatni kezdtem, bekapcsoltam a számítógépet és vártam, hogy induljanak be igazán-igazán a fájások.

Dúlás szülés: Zsigu születése:

A húszpercesek reggel 6-ig tízpercesekké váltak, ekkor abbamaradtak, nem éreztem csalódottságot, jól esett picit lepihenni, majd két óra elteltével újra kezdődtek a rendszertelen fájások. Igyekeztem óvatosan elsimítani itthon a dolgokat, készülődtem a 3 napos eltávozásra. A fájások közben jöttek mentek, tankönyvi letisztult rendszerességről egyáltalán nem beszélhettünk. Ekkor már forró vonalban voltam Orsival. A nap folyamán többször elbizonytalanodtam, hogy mikor kellene indulnunk a kórházba, hogy ne legyen se túl korán, de az erdő szélén sem szerettem volna életet adni a fiamnak. Orsi ebben is a segítségemre sietett egy rendkívül hasznos válasszal, hogy érezni fogom azt a pillanatot, amikor már nem tudok magamra-magunkra figyelni. Igyekeztem a rendszertelen fájások közben arra gondolni, hogy ezek a fájások nyitják a kaput a kisfiamnak, hogy azzal, hogy átengedem magamon őket, egyre közelebb kerülünk a valóságos találkozásunkhoz. Délután 6 körül eltörött a mécses és sírva hívtam fel Orsit, hogy úgy érzem, nem fogom bírni végigcsinálni, és félek, hogy elfogy az erőm. Ő azt tanácsolta, bízzak magamban, pihenjek, amennyit tudok és engedjek szabad folyást a könnyeimnek, s ha már úgy gondolom, hogy indulnék, szóljak. Feszültségoldásként bevetődtem a nagykádba, de a fájások csöppet sem tompultak, egyre erősebbek-hosszabbak lettek, a magamra-figyelést az sem segítette elő, hogy ekkor már mindkét gyermekem, ruhájától megszabadulva vetődött be mellém a kádba. S ekkor éreztem, hogy eljött az indulás pillanata.

A kocsiban, a kanyargós hegyi út alatt egyre sűrűbben érkeztek a fájások, nehezemre esett elviselhető pozíciót találnom, végül enyhén kicsavarodva kapaszkodtam a fejtámlába, és ez tűnt a legoptimálisabb helyzetnek.

9 óra múlt pár perccel mire a szülőszobához értünk, a vizsgálat során 4 centisre ítéltetett a „csillagkapu”. A vajúdóban egy fél órára ctg-re kapcsoltak, nevetgéltünk és mindenki azzal viccelődött, hogyha ennyire vidáman élem meg a fájdalmakat, könnyű és gyors szülésem lesz. Majd elfoglaltuk a szülőszobát, egy legkésőbb hajnal kettes szülés ígéretével. A ctg maradt a pocakomon, én pedig helyet foglaltam egy labdán. Orsi a derekamat masszírozta, fájásokkor muskotályzsálya és levendula kombinációjú illóolajos párlatot szagolgattam. A testem fáradt volt, ám mégiscsak tudtam örülni az egyre erőteljesebben és sűrűbben érkezőknek – hagytam, hogy keresztülmenjenek rajtam. Hogy tegyék a dolgukat. A cél a hajnal kettő volt, tudtam, addig ki kell tartanom, a második virrasztásos éjszaka ellenére is. A következő vizsgálat alkalmával, kb. másfél órával később a szülésznő 6 centisre taksált és ekkor burkot is repesztett. Különösebben nem gyorsultak fel ettől az események, talán csak intenzívebbek lettek a fájások, melyeket még mindig labdán ülve, vagy ágyra támaszkodva viseltem. Fél 12 magasságában a szülésznő ismét meg szeretett volna vizsgálni, de éppen egy erőteljes fájdalomhullámban sétáltam, kértem, egy picit később jöjjön vissza. Nem voltam abban az állapotban, hogy észrevegyem, a szülésznőnek nem tetszett a csúsztatás, így amikor éjfélkor visszatért megvizsgálni, talán emiatt vagy talán csak rosszkedvű volt, de elég nyeglén odabökte többszöri kérdezésre, hogy az elmúlt egy órában semmi változás nem történt, és persze, hogy nem lesz ennek jó vége, valamint még Zsigi szívhangja is leesett. Megérkezett az ügyeletes doktornő is, nézegettek-hümmögtek, majd végül ágyra parancsoltak.

Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a sötét bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok. A férjem ki is ment pár percre, míg Orsival megpróbáltuk átbeszélni az okát, hogy hol vesztettem el a bátorságomat, a hitemet.

Orsi és Csaba tanácsára és ösztönzésére végül hajnal kettőre összeszedtem minden erőmet és felálltam. Hagyva, hogy segítsen a gravitáció is. Ekkor újra és még elementárisabb erővel jöttek a fájások, de ezeket már nem tudtam kontrollálni, féltem tőlük és csak arra fókuszáltam minden idegszálammal, hogy túl legyek rajtuk. Sírtam közben és nyöszörögtem, kapaszkodva ágyba, férjbe. Az egyik fájás alkalmával a falon függő gégecsőre esett a pillantásom, és ekkor bevillant, hogy én most azonnal AKAROK érzéstelenítőt, anélkül nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább folytatni az egészet. Közben olyan hangok hagyták el a testem, amikről magam sem hittem, hogy képes vagyok azokat kiadni. Arra még emlékszem, hogy Orsi ezeknek örült, mert ezek jó hangok. Végig bátorított, mellettem volt, suttogta belém az erőt. Ennek ellenére nehezen hittem el, hogy a tortúrámnak valamikor is vége lesz. Talán csak a halálommal.

Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta a feszültséget- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, még ha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne (eltűnt a méhszáj), én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Azt kérik, feküdjek a jobb oldalamra 3 fájás erejéig, majd a bal oldalamon várjak ki 3-at. Amikor ezzel végzünk, már szedik is szét alólam az ágyat, bent van a doktornő is. (Ekkor tompító gyanánt már egy pálinkával is kiegyeznék). Aztán jön a kitolási szakasz. Még mindig nem akarom elhinni, mert egyáltalán nem olyan fájdalommentes, mint ahogy az a Minka esetében volt. 4 óra tízkor, gátvédelemmel végre megérkezik Zsigmond, földi nevén Bigulka, aki azonnal rajtam landol, ő pedig az előzetes összes rá- és a világra-zúdított szitkom ellenére felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. És már ekkor tudom, hogy megérte. Hát hogyne érte volna meg. Az ólmos fáradtságtól reszketek, a felgyülemlett adrenalin hatására még többet fecsegek. (Ezekért folyton elnézést is kérek, így még lehetetlenebbé válik a helyzet). Az ügyeletvezető az első császár miatt még elvégez egy méhűri betapintást, minden rendben van. Zsigi végig rajtam van, ismét ügyes búvárszivattyú érkezett hozzánk, a szülőszobán töltött időt szopizással vészeli át.

Az első pillanatok - Zsigus megszületett!

Nagyon sok minden kavarog azóta is bennem… ismét sokat tanultam. Legfőképpen önmagam gyengeségeit ismertem meg. A határaimat. Eddig is hittem abban, hogy a dolgok – főként – agyban dőlnek el. A pozitívak és a negatívak egyaránt. De ennyire saját bőrön talán még sosem tapasztaltam. Általánosítani sem lehet. És az aranyszabályok a szülésre nem vonatkoznak, mindenkinek más és más: nem feleződött a vajúdás ideje -sőt, ellenben sokkal intenzívebb, sokkal küzdelmesebb lett. Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál. Bármikor. Bár-hányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is. Ha szeretnéd Gabi háromgyerekes izgalmas mindennapjait tovább követni, akkor kattints ide!

Olvass további dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon! Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

 

1 hozzászólás

  1. Andi 2012. február 8. szerda at 17:59 - Reply

    Jaj, köszönöm ezt a történetet! Sajnálom Gabit, hogy ennyire fájt a vajúdás – de könnyebb a lelkemnek, hogy más is így élte meg a fájdalmat: félelemmel, feladással.
    Igaz, megérte!!!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!