Ez a szüléstörténet második gyermekem, Bori születéséről szól. A történet akkor teljes, ha az “előzményekkel” kezdem: az elsőszülött Marci a 40. héten született császármetszéssel. Ennek oka a köldökzsinór többszöri körbetekeredése volt. A szülés a magzatvíz elfolyásával kezdődött, kórházba mentünk, nemsokára fájások is lettek. A vajúdás közben a babának nem volt megfelelő a szívhangja, így szinte végig feküdnöm kellett, mert a ctg-t folyamatosan figyelték. 6 óra múlva már úgy éreztem, szünet nélkül fájt, ekkor a doki a császármetszés mellett döntött, ami akkor engem hideg zuhanyként ért, erre a verzióra egyáltalán nem készültem. Marci teljesen egészségesen született, én is jól voltam a körülményekhez képest, megpróbáltam elfogadni, hogy ennek így kellett történnie, de hiányzott a szülés élménye.

Előzmény

Az első várandósságom alatt minden simán ment, jól éreztem magam, imádtam várandósnak lenni. A szülésre nem készültem különösebben, hiszen miért is ne menne? Egészségtudatosan éltem évek óta. Sokat jártam edzeni a megelőző években, így a kitartástól, fájdalomtól nem féltem.

A szülésre a férjemmel mentünk. Csak fogadott orvosom volt, ő is inkább a várandósgondozás miatt, mert így kényelmesen, közel, kulturált környezetben lehetett elmenni a vizsgálatokra, nem kellett betegszemléletű helyekre mennem. A fogadott orvosom aztán végül nem ért rá, így a szülésnél csak idegenekkel találkoztam. Jórészt magunkra hagytak minket, amit akkor éppen jónak is éreztem, csakhogy sajnos nem ment a szülés.

Péntek délben érkeztek meg az első fájások, rendszertelenek és abszolút elviselhetőek. Felhívtam a dúlámat, Orsit és megbeszéltük mi a teendő és felhívtam dr. Boros Juditot, a választott orvosomat. Otthon akartam maradni amíg csak lehet (a korábbi császár egyik oka az volt, hogy nagyon hamar elindultunk), így abban maradtunk, hogy folyamatos kapcsolatban maradunk és a rendszeres 5 perceseknél indulunk el otthonról. Este a fürdés és kiadós séta eredményeképp 10 percessé rendeződtek a hullámok, így bepakoltam a kórházi csomagot (ideje volt, hiszem a 38. hét elején jártam) és kivasaltam Zéti ruháit. Felhívtam Anyut és szóltam neki, hogy készüljön, mert lehet, hogy másnap jönnie kell Kornélért. Az éjszaka mozgalmasan telt, mégis kipihenten ébredtem. Tudtam aludni az összehúzódások között. Hajnal 3-kor elment a nyákdugó, úgy éreztem, hogy nem sokára indulnunk kell a kórházba.

2011-ben született második gyermekem a Szent István kórházban, előzetes császármetszés után természetes úton. Lénárd Orsi dúlának és Ujvári Attila doktor úrnak örök hálával tartozom minden percért amit velünk töltöttek, mind a szülést megelőzően, mind pedig a szülés közben. Úgy gondolom, védelmük és törődésük nélkül olyan akadályokkal néztünk volna szembe, melyeket nem várandós kismamák elé kéne állítson az élet, s melyek miatt nagy valószínűséggel ismét megtörtünk volna. Persze kellett hozzá az a mélyen gyökeredző meggyőződés, hogy második gyermekemet természetes úton akarom világra hozni, nem akarom a császárral járó megpróbáltatásokat újra átélni s gyermekemet sem akarom kitenni ezeknek. Minthogy minden porcikám kívánta ezt, férjemmel mindent meg akartunk tenni érte már a kezdetektől fogva.

Még mielőtt a szülés napjára térnék rá, az előzményeket is megosztanám veletek. A 29. héten kezdődött a kálváriám, hiszen addig a pillanatig minden teljesen rendben volt a babával és velem is. Egy kontrollvizsgálaton kiderült ugyanis, hogy mostantól fekve kell átvészelnem a hátralévő időt, ha nem akarom, hogy idő előtt érkezzen Mira baba. Mintha pofon ütöttek volna… Még 1 héttel később is azt hittem, ez nem végleges, csak pár hétről lehet szó… De a doktornő annyira komolyan rám ijesztett a teljesen nyitott méhszájjal, hogy el kellett higgyem. Pár nap alatt 3-4 kg-t fogytam, gondolom a mozdulatlanságtól, étvágytalanságtól, és folyton aggódtam, ha éreztem a keményedéseket. Egyedül-otthon-állandó aggodalommal a fejemben, rádöbbentem, hogy én ezt így nem fogom tudni végigcsinálni.

A szeptember 27-ről 28.-ára virradó este pontosan olyannak indult, akárcsak az összes ezt megelőző. Fáradt voltam és egyre kevésbé hittem abban, hogy a várandósságom 42. hetét súrolva, valóban egyszer csak megindul a bennem lakó kisember, hogy felfedezze a mi világunkat. Későn bújtam ágyba, éjfél is elmúlt már, kényelmetlen is volt már bárhogy is feküdnöm, hosszas vackolódás után szunnyadtam el, hogy aztán egy éles derékból a hasam aljáig sugárzó valamire ébredjek… Megörültem neki. Pontosan tudtam, hogy ez már AZ. Elkezdődött.

Végre kiírhatom már magamból azt sok dolgot, ami a fejemben járt akkor. Minden nap úgy mentem dolgozni, hogy már bármikor történhet bármi, bár valahogy éreztem, hogy nem akkor fog elindulni a kicsike, amikor épp nem leszek otthon. Be is jött, mert csütörtökön, amikor hazaértem, még megvacsoráztunk, aztán belenéztünk a sorozatunkba. Andi érezte, hogy mintha valami megindult volna, de nem volt semmi kapkodás, nyugodtan tettük a dolgunkat. A magzatvíz elkezdett csöpögni és szép lassan meg is érkeztek a fájások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam feszült, de nem annyira, mint egy héttel korábban, amikor a nappaliban ültünk, és Andi felsikkantott. Nem volt semmi probléma, csak a szokásos fájások között volt egy intenzívebb, na nálam akkor történt meg a „beavatás”. Lepörgött minden a fejemben, hogy úristen, akkor indulás, a kocsival kiállni, csak az aksi is bírja, a cuccokat összeszedni, nehogy valami kimaradjon, kaját tenni, ruha, papucs, csoki, víz – e gondolatok cikáztak a fejemben. Mindez pár percig tartott. Mivel mégsem kellett elindulnunk, azért akkor egy kicsit levert a víz. :-)

A szülés után, mikor először eszembe jutott mit is írhatnék a „szép szülésélmény” témában, megmondom őszintén, egy fehér lapra gondoltam – az mindent kifejezett volna. Merthogy nem tartottam szépnek, nagyon erősen élt bennem a sok órás fájdalom, amire nem készültem fel – nem lehet felkészülni erre. Aztán a hetek távlatából számtalanszor gondoltam rá, idéztem fel az apró momentumokat is, és már tudatosult: nagyon szerencsés vagyok, a várandósággal, az emberekkel akik körülvettek és segítettek, és magával a szüléssel is, mert a kisebb komplikációk ellenére viszonylag hamar gyönyörű egészséges babánk született. De haladjunk sorrendben…

A dúlámnak köszönhetem, hogy ilyen könnyű volt

Orsival a várandóságom 7. hónapjában találkoztam először. Nagyon szimpatikus volt, hogy első alkalommal ő jött el hozzánk és az otthonunkban beszélgettünk. Többé-kevésbé tisztában voltam vele, hogy mit várhatok egy dúlától, mégis sokkal többet kaptam tőle, mint amire számítottam. A szülésig többször találkoztunk, voltam nála kismama masszázson, ami nekem és a kisbabámnak is nagyon jól esett. Orsi egyszer CTG-re is eljött velem a kórházba, hogy találkozzon az orvosommal és a szülésznőmmel. Aznap az egész délelőttöt együtt töltöttük, és rengeteget beszélgettünk. Napszaktól függetlenül bármikor felhívhattam, ha kérdésem volt; ha esetleg elbizonytalanodtam volna, mindig sikerült megnyugtatnia.

Most múlt egy éve, hogy kisfiunk, Márk megfogant. Meglepetés volt az érkezése, ahogy a nemét is a megszületéséig szemérmesen titkolta. Az első megilletődöttséget hamar felváltotta az érkezése miatt érzett öröm és a várakozás… A várandósságom egyszerre mondható problémamentesnek és gondokkal terheltnek. Hála Istennek nem volt semmi komolyabb baj – mondom most, mikor közben meg kellett birkóznom az anyává válás számomra nehéz lelki feladatával, el kellett fogadnom, hogy átalakul az életem, elvesztettünk egy nagymamát, 2 hónapig ismeretlen okból hőemelkedésem és egyéb panaszaim voltak, s az orvosok a középidőtől nyíló és rövidülő méhszáj, keményedések miatt koraszülést jósoltak. A felírt gyógyszereket nem tudtam nyugodt lelkiismerettel bevenni, így pihentem, s imádkoztam: bíztam a gondviselő Úrban, aki egy élettel ajándékozott meg minket.