Jó ideje tervezem, hogy meghívok a Dúla blogra néhány szülés-születés témában író bloggert, hogy meséljenek magukról és a blogjukról. Az első vendég Felicitász, a nyelvész anyuka, aki Kanadában szülte a kisfiát, most pedig az USA-ban él. Ott írja Felicitász blogját gyógynövényekről, a szülészeti ellátás bábai modelljéről, szülők és gyerekek testi és lelki egészségéről.

Mikor és miért kezdtél el blogot írni?

Felicitász blogja gyógynövényekről, a szülészeti ellátás bábai modelljéről, szülők és gyerekek testi és lelki egészségéről2009 nyarán tettem ki az első bejegyzést. Addigra már megírtam néhány fejezetet a (még mindig készülő) könyvemből, és be kellett látnom, hogy nem fog minden beleférni amit szeretnék megírni. Túl sok témám van, és rengeteg a mondanivalóm. A blogra az megy ki, ami a könyvben nem lesz benne, vagy nem akkora terjedelemben. Másfelől, a blog lett az a hely, ahová úgymond “összeszedtem magam”, amikor már nem tudtam többfelé szakadni. Számos baba-mama oldalon és tanácsadó fórumon válaszolgattam addigra gyógynövényes kérdésekre, írogattam hatóanyagokról és kiegészítő terápiákról. A legtöbben talán az index Szülészet-nőgyógyászat topikjáról ismernek, ahol dr. Laufer Gábor mellett voltam “ügyeletes boszorkány”, az volt a hőskor. Aztán a munka egyre több lett. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy lényegében ugyanazt írom le pár napon belül 3-4 különböző helyre, és sokkal jobb lenne egyszer megírni az egészet precízen és rendesen, aztán kitenni valahová, ahol bármikor elolvasható. Emellett egyre több felhasználó kérdezett privátban is; hosszú és részletes e-maileket küldtek, olyan témákat felvetve, amelyekről semmit nem találtak magyarul az interneten, olyan kérdésekkel, amelyeket egyáltalán nem lehetett néhány mondatban megválaszolni. Heti két-három ilyen emailt még tudtam kezelni, de napi két-hármat már nem.

Mikről szóltak ezek az e-mailek?

Három jellemző témakör van. Az egyik a gyerekvállalás nagy kérdése, a “legyen vagy ne legyen”. Erről a kérdésről tulajdonképpen ugyanolyan leveleket kaptam, mint amilyeneket én is megírtam a fiam születése előtt a saját barátaimnak. Sokan érzik úgy, hogy gyerek nélkül is teljes az életük, nincs bennünk az az elsöprő vágy, csak amolyan motoszkálás, hogy talán lehetne. Emiatt megpróbálnak elgondolkodni azon, hogy akkor “miért” is akarnak gyereket. Tépelődnek, hogy vajon várjanak-e tovább a nagy és elsöprő vágyra, kockáztatva, hogy kifutnak közben az időből; tépelődnek, hogy a nagy vágy nélkül lehet-e belőlük elég jó szülő. A blog első komolyabb cikksorozata ezt a kérdést járta körbe, az egyik kedvenc könyvem alapján.

Az e-mailek másik nagy csoportját olyanok írják, akik egy kész diagnózissal keresnek meg: nem jön össze a baba, az orvos már megnevezett egy ritka vagy komplex problémát okként, és az illető erről szeretne többet megtudni, számokat akar, tényeket, szakirodalmi ajánlást. Esetleg küld is egy angol oldalra mutató linket, és megkér, hogy az ott találtakat foglaljam pár sorban össze, illetve ha bármi magyar nyelvű forrásról tudok, akkor mondjam meg, hol van.

A harmadik gyakori téma pedig a szülés utáni pszichés-mentális káosz. Szándékosan nem mondom, hogy “mentális problémák”, mert ami történik, az nagyon sokszor teljesen normális, csak a levélírónak erről senki nem szólt előre. Ezekről a dolgokról a blogon azóta már négy különböző sorozat fut: mit lehet kezdeni a traumás szülésélmény utáni állapottal, érzésekkel, szexualitással; mit csináljon az, aki már előre tudja, hogy a szülés utáni depresszió kockázati csoportjába tartozik; mi legyen, ha valaki úgy érzi, hogy a terhességgel, szüléssel elveszítette a testét amit megszokott és sajátjának érzett;  ártanak-e a korai kötődésnek a babázás kezdeti nehézségeihez kapcsolódó szorongások. Ez utóbbiakról szinte minden babázós posztban írok így vagy úgy, mert mostanra már tényleg rengetegen elhitték, hogy a dolgok “fejben dőlnek el”, és le is vonták az abszurd következtetést, hogy akkor végső soron minden problémának valami tudattalan anyai elutasítás vagy lelki gubanc az oka. Ez rettenetes szerintem.

Mi a célod a bloggal, milyen megfontolásból írsz?

A nyitó posztom egy keleti mese volt, azzal a tanulsággal, hogy “ami jó a cipésznek, nem jó a szabónak”. Ez a mese az egész munkámnak metaforája: összegyűjtök és továbbadok sok-sok tapasztalatot, de titokban minden olvasótól azt várom, amit saját magamtól is: legyél kritikus, ne higgy el mindent. A szakirodalmak nagy része ma tudományos kutatásokkal alátámasztott sziklaszilárd igazságokként mutatja be a saját tételeit, de aztán valahányszor két szakirodalom ellentmond, ott lesz előttünk két egymással ellentétes megfellebbezhetetlen igazság. A bloggal az a célom, hogy minél többeknek segítsek ehhez hozzáedződni.

Nekem ebben a kanadai bábák segítettek, akik a terhesgondozás meg a gyermekágyas időszakom alatt elláttak. Abból indultak ki, hogy sokféleképpen lehet jól csinálni, és ha valaki nem azt csinálja, amit “mi” helyesnek tartunk, abból még nem következik ám rögtön, hogy amit csinál, az ártalmas. Opciók vannak, mindegyik mellett szól valami kutatási eredmény, a szülő pedig válasszon a saját prioritásai, értékrendje, kulturális hagyományai szerint. A szakirodalom hasznos, de a könyvespolcon a helye, nem a házioltáron. Igyekszem ezt a szemléletet továbbadni.

Az is sokat jelentett, hogy Kanadában az egészségügyi ellátás egészét is ilyennek ismertem meg: a szakmai protokoll a jelenlegi legjobb tudásunk és legértelmesebb hipotéziseink alapján megfogalmazott ajánlás, és úgy is beszélnek róla mint ajánlásról, nem mint végrehajtandó cselekvéssorról. Ez kommunikációs kérdés is persze, de azért szakmai kérdés is. A blog jelmondata emiatt akár az is lehetne, hogy “senkinek nincs igaza” –  ebbe természetesen saját magamat is beleértve. De ennyire nem akarok dogmatikus lenni, csak amolyan “napi egészségvédő teaszünet”. Olyan szövegeket írok, amelyeken az olvasó elgondolkodhat, és át- meg átszűrheti rajtuk a saját véleményét. A végén esetleg abban állapodunk meg, hogy nem értünk egyet. Így kerek a világ, sokféleképpen lehet jól csinálni. Én néhány témámról rendszeresen, szándékosan olvasok olyan szerzőket, akikkel általában nem értek egyet, kifejezetten azért, hogy az ő álláspontjuk tükrében hamarabb meglássam a saját tévedéseimet, rákényszerítsem magam a kritikus gondolkodásra, és lássam, hogy tök ugyanazokból a számokból hogyan vezeti le mindenki a saját megfellebbezhetetlen igazságait.

De ha senkinek nincs igaza, akkor miért kell ennyit foglalkozni a számokkal?

Azért, mert számok nélkül nincs “tájékozott” döntés. Saját magának mindenki a lehető legjobbat akarja, de “informáltan” dönteni csak információ birtokában lehet. Az angolszász modellben a beavatkozások, gyógyszerek stb. alkalmazása előtt egy döntési sémát használnak, mérlegelni kell az előnyt, a kockázatot, az alternatívákat, és a cselekvés hiányát (elhalasztását). Akkor lehet dönteni, amikor ezekről mindről van fogalmunk, de itt statisztikákról lesz szó, esélyekről, valószínűségekről: a számok nem fognak helyettünk dönteni. Néha persze egyértelműen megmutatják, hogy mi lenne a legjobb megoldás, de általában legalább három-négy járható út rajzolódik ki, és ezek közül már az lesz a legjobb, ami nekünk a személyes vágyaink alapján a legjobb. Aki a számokra nem figyel, se azt nem fogja tudni, mik a járható utak, se azt, hogy igazából hányféle lehetősége volna, egy sor olyan lehetősége is, amikre nem is gondolna. Aki nem foglalkozik a számokkal, az is hallgathat persze a vágyaira, de az úgy nem “tájékozott” döntés. Ez a különbség nagyon fontos szerintem.

Hogyan választod a témáidat?

Azokkal a témakörökkel kezdtem, amelyeket már nem akartam többször megírni fórumos hozzászólásnak: természetes családtervezés, teherbe esés, gyerekvállalással kapcsolatos dilemmák elemzése. Van amiről egyszerűen csak azért írok, mert nagyon-nagyon érdekel és sokat foglalkoztam vele, ide főleg a “bölcsésztémáim” tartoznak, korai nyelvi fejlődés, tehetségnevelés, alternatív oktatás vagy akár a Harry Potter-könyvek pszichológiája. Vannak cikkek, amelyeket azért kell megírni, mert magyarul még senki sem írta meg őket; 2009 őszén ilyenek voltak a H1N1-mizéria idején kitett összefoglalók, de persze a szülési traumával foglalkozó sorozat is ilyen, és általában a bábás cikkeim nagy része is. A bábai modellről a személyes élményem miatt kezdtem el írni: mindenkinek el akartam mondani, milyen volt Kanadában szülni, milyen volt, amikor az egyetemi oktatókórház orvosa ajánlotta a bábapraxist mint a nekem leginkább megfelelő ellátót, milyen volt, amikor a tervezett otthonszülésemnek császár lett a vége, és ott volt velem a műtőben a bábám is, a férjem is, és persze semelyik újság nem írta meg, hogy “ismét kórházba vittek egy otthonszülőt”.

Szeretném, ha egyszer Magyarországon is elérhető opció lenne mindaz, ami nekem elérhető opció volt. Sokat írok a kanadai bábaságról azért is, mert az ottani régi, szülészeti reform előtti rendszernek számos közös vonása van a mostani magyar rendszerrel, és az ő reformfolyamatuk kapcsán mi rengeteg tanulságból okulhatnánk. Ezek közül az egyiket már mondtam is: a szakmai protokollt nem lehet úgy bemutatni, mint az egyetlen ideálist, amelyhez képest mindenki más téved itt vagy ott. Egy másik tanulságuk az volt, hogy a problémákra a bábai ellátás során is “a legjobb” megoldást kell keresni, és az nem feltétlenül a “természetes” megoldás lesz. Kanadában a bábai ellátás fő sajátossága nem az, hogy “természetesebb”, mint az orvosi ellátás, hanem az, hogy a nő mint személy felé jobban odafordul, az egyén sajátos szükségleteire több időt szán az orvosi ellátáshoz képest.

Ha egy nő a természetes módszereket preferálja, akkor a bábai ellátás válaszol erre az igényre. De ha egy nő például egy farfekvéses magzattal meg se akarja próbálni a hüvelyi szülést, akkor a bábai ellátás erre az igényre is válaszol, és akkor a bába végigviszi a terhesgondozást, aztán jelen lesz a császáros műtőben mint az orvos munkatársa. Vagyis, a természetesség lehet kiszolgálandó személyes preferencia, de nem lehet az ellátás értékmérője. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos. A te Dúla blogod egyik legnagyobb értékének is azt tartom, hogy egyszerre tud spirituális lenni és közben két lábbal állni a földön. Akik a modern kanadai bábai rendszert létrehozták, azok nem kis részben ennek a hozzáállásnak köszönhetik a sikerüket, és a magyar szülészeti reformért is azok tudnak a leghatékonyabban dolgozni, akik képesek egyszerre figyelni a szüléstörténet mögött az egyénre, vágynak rá, hogy munkájukkal a születés csodáját ünnepeljék, és eközben a statisztikákról és kettős vakpróbákról sem feledkeznek meg. Ez a kettő egyszerre kell egy modern, emberközpontú szülészeti (és tágabb értelemben: egészségügyi) ellátáshoz.

Olvasd el a Dúla blog további interjúit is!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!