Talán ismered Jack Kornfield A lélek éneke című gyönyörű írását:

“Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.

Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.

A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.”

Fruzsina, kedves erdélyi dúlatársam ezeket a sorokat olvasva küldte el gondolatait várandósságról, szülésről, születésről:

Már a várandósság 9 hónapja alatt jöttek bennem olyan érzések, amiket nem tudtam hová tenni. A második várandósságom idején jöttem csak rá, hogy saját magzati koromból származnak ezek az érzések. Nem sokat tudok erről az időszakról, és mivel homály fedi anyukám akkori családi állapotát, anyagi helyzetét, vannak sejtéseim… Sajnálattal gondolok az akkori Fruzsinára.

Saját várandósságom idején megtapasztaltam, hogy hormonháztartásom és a környezetem is nagy befolyással bír a kedélyállapotomra. Első magzatomhoz nem tudtam hangosan beszélni, de kommunikáltam vele álmomban, gondolataimban és naplóíráson keresztül. A dal, amit az első várandóságom alatt dúdoltam a “Hey Jude” volt John Lennon-tól illetve a “Hogyha volna kis csizmám…” kezdetű karácsonyi ének. Hát így kezdődött az anyáskodásom…

A kisbabám megszületése után a kórházban töltött idő nem az anyaságról szólt. Érezhetően az volt a kórház szándéka, ami egy megyei sürgősségi kórház egyedüli célja lehetett, hogy a szülést-születést követően a mama és a baba egészségesen távozzon. Az már persze más kérdés, hogy az egészség kinek mit jelent…

Első szülésem:

Bábát keresve tudtam meg, hogy kb. mire számíthatok, menyire szoptatás- és baba-mama-barát a kórház. Mindezt számításba véve nem érhetett csalódás: csak arra vártam, hogy a kórházban töltött 5 nap gyorsan teljen. Mivel a kisfiam besárgult és aluszékony lett, szerencsére gyakrabban hozták szoptatni, nem csak 3 óránként. Éjjel pedig vagy állva szoptattam, vagy magam mellett altattam a kisfiam.

Második szülésem:

Második várandóságom alatt esténként a Pim-pim-párét énekeltem elsőszülött fiamnak és magzatomnak. És most látom, tapasztalom, hogy igenis emlékszik rá Luca! Amikor nyűgös ezt énekelem és AZONNAL felfigyel és megnyugszik. A kórházban egyébként szerencsések voltunk: külön szobában és egy ágyban alhattunk! Ez alkalommal más okból tűnt hosszúnak az ottlétünk: otthon várt a „nagy” gyerekem!

Tanácsaim:

Igen, nagyon fontos, hogy tudd kérni és tarts ki az igényeid mellett. Innen látja a kórházi személyzet, hogy tudod a dolgod, és engedik, hogy vele aludjál, hogy igény szerint szoptasd. Látják, hogy tájékozottság és tapasztalat is van mögötted, és nem az ők munkájukban kételkedsz. Érzelmileg nagyban segít ráhangolódni az állandó együttlét, sokkal előbb megismered a baba hangját, és tudni fogod, mikor miért sír vagy mocorog.

Úgy gondoltam, hogy az első gyerekemet mózeskosárban altatom majd, ugyanúgy, ahogy a testvérem a saját gyerekeivel is csinálta. Azt hittem a családi minta segít, és nem tudtam az ösztönök erejéről… Szerencsére időben engedtem a “kényelem csábításának”: kényelmetlen volt ugyanis percenként tenni-venni Izsót a mózeskosárból ki-be. Amikor mellettem aludt, csak a mellemet kellett a szájába helyeznem, s már aludtunk is tovább. Nem volt sírás, már a mocorgásából tudtam alszik, vagy inkább szopizni akar. Amikor már ketten voltak, a kérdéses volt számomra, hogy a gyerkőcök nem ébresztik-e fel egymást. Azt kell mondjam, ez egyáltalán nem jellemző. Este és délben is együtt altatom őket. Néha váltják egymást, máskor egyszerre csendesednek el. Együtt alszunk, s így igyekszem rövid idő alatt elcsendesíteni hol egyiket, hol másikat.

Mindezekre nem a kórházi tartózkodásom alatt kaptam választ. Persze az első órák meghatározóak, de abból kell építkezni ami van. Tudván, hogy a kórházi tartózkodásunk forgatókönyvén sokat nem változtathatok, igyekeztem otthon kárpótolni kisbabáimat.

Olvass még többet a várandósságról a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!