A szülés lepényi szakasza akkor kezdődik, amikor már azt hiszed, hogy mindennel kész vagy, és végre vége van. Kezedben tartod a kisbabádat, nézegeted a magzatmázas arcát és a kis végtagjait. Óriási a mámor. ❤️ Egy feladatod azonban még hátravan: a méhlepény kitolása. A szülés lepényi szakasza ugyanis a kisbabád születésekor kezdődik, és a méhlepény megszületéséig tart. Ezzel azonban tényleg véget ér a szülés, és a várandósságod is.
Szüléstörténet következik: Gabi elmeséli, hogyan született meg kisfia, Bali. Párja és szülésznője támogatta abban, hogy igazán szép és meghitt szülése lehessen. És a szülőszobán Bali és egy új édesanya is született.
Nemrég arról írtak nekem édesanyák, hogy hogyan és miért kérték dúla segítségét a várandósságuk idején és a vajúdásukkor? Akkor kaptam Esztertől a most következő írást. Ő nem választott dúlát maga mellé. Ma már máshogy tenné. Olvasd el, miért?
Dúlakról először az egyetemen hallottam, pszichológus vagyok. De valamiért az a kép maradt meg bennem, hogy az otthonszülő anyák mellett segítenek a szüléskor. Eszembe sem jutott, milyen komoly támasz lehet nekem, ha mellettem van valaki, akiben bízom, aki tudja, min megyek át, de nem a családom tagja, tehát nem befolyásolja a folyamatot az a színes érzelmi kötelek, ami a családtagok között van.
Mert bizony, a szülész édesapám nagy segítség volt, amikor otthon egyedül vajúdtam. A párom dolgozott éjszaka, és a fájások között kellemesen elbeszélgettünk, illetve apu nézte az időt, és ő is indult velem a kórházba. Amikor viszont az események kellős közepén bemászkált az amúgy is túlzsúfolt szülőszobába, na, az már zavart!…
Így voltam édesanyámmal is, aki minden jóindulata ellenére megnehezítette kissé a helyzetet azzal, hogy nem hagy minket kettesben a párommal… Így – a velük hála Istennek jó kapcsolatban levő – dokimat kértem meg, hogy kedvesen tiltsa ki a szüleimet a szülőszobáról…
Természetesen nagyon hálás vagyok nekik, hogy mellettem akartak végig lenni, és a szívük teljes szeretetével próbáltak óvni.
Egy régebbi szüléstörténet, most került elő. Köszönöm Zsuzsi, hogy megírtad és elküldted. Isten éltesse az azóta már 3 éves Bellát és téged is! :-)
2012. május 16. 22.30. Véget ért a film. Hazafelé tartottunk az Alleeból. Dark Shadows, ricinusolaj, Johnny Depp, gyömbér, Helena, bábakoktél és Tim Burton kergették egymást a fejemben. 17-ére vagyok kiírva. „Holnap szülünk. Így, vagy úgy, de szülünk” – gondoltam. „Megindulnak a fájások, otthon együtt vajúdunk, meleg zuhany, relaxálás, jóga, majd mikor már erősödnek a fájások, irány a kórház. Ott, ha szerencsénk van, üres lesz az IKEA szoba, de az sem baj, ha nem, legalább együtt leszünk végig, jógázom, lazítok a hipnoszülés technikákkal, zenét hallgatok és minden jól fog sikerülni.”
Marcell harmadikként, két lánytestvér mellé születettet a családba. Egy kedves Dúla blog olvasó küldte el szüléstörténetét, köszönöm neki! :-)
Elérkezett a kiírás előtti nap, 2014.04.10. Szülésnek semmi jelét nem éreztem. Beletörődtem,hogy holnaptól indul a terminustúllépés és minden,ami ezzel jár: a 2 naponta kórházba járás, az indítás „réme”. Csak azt szerettem volna elkerülni, hogy külső beavatkozás hatására induljon meg az úton. A reggeli fürdéskor ismételten énekeltem Marcinak, hogy ma tökéletes lenne, nagymama itt lesz éjszaka, amitől én nyugodtabb vagyok, szeretném már látni, tudni, érezni Őt, együtt menni fog! Megmostam a hajam, mert azt éreztem, este nem lesz rá alkalmas időpont… Talán ez volt az első jel, hogy valami elindult bennem… Aztán gyenge összehúzódásokkal telt a délelőtt és a délután egy része, fürdésre nem igazán csitultak, de nem is erősödtek, néha kicsit leálltak.
A lányokat lefektettük aludni, én megint mentem fürdeni, mert egyre erősebben és sűrűbben éreztem, féltem, ha így megy, nem tudok aludni sem (a lányokkal így volt), de nem hittem el, hogy ebből lehet valami… Majd 23 óra körül elment a nyákdugó is. Lepihentem, és elkezdtük mérni az időközöket és a fájások hosszát…
Szívszorító volt olvasni, hogyan született Anett kislánya ezelőtt 18 évvel. Csak remélni tudom, hogy manapság mindez már nem így történne. Annál szívderítőbb Anett történetének második fejezete, Léna baba születése, aminek dúlaként magam is részese lehettem. Kedves Anett, köszönöm hogy veletek lehettem, és köszönöm, hogy megírtad, milyen volt akkor és most.
Hogyan is írhatnék szép szülésélményről ha már megjártam a poklok poklát? Hogyan fordulhatna szívembe más érzet, ha mélységes bántásként éltem meg első kisbabám születését? Hosszú évekig eszembe se jutott, hogy valaha ezt a tapasztalást felülírhatja valami más, nőkhöz, emberhez méltó, szívvel is feldolgozható élmény.
Ha visszagondolok az első anyai tapasztalásokra ma is szikrát szór a szemem és újra belém karcol minden egyes pillanat amire emlékszem. A kórházi protokoll összes apró részletét betartva semmisítettek meg fehér, rideg férfiak által feltalált szülőágyon. Honnan tudhatná egy férfi miként és hogyan jöjjön világra egy baba, szakkönyvekből, tapasztalás nélkül, külső szemlélőként? Így sohasem tudhatja meg milyen lehetne egy megfelelő szülőágy, megfelelő helyzet, hiszen sohasem tapasztalhatja meg, természetből adódóan, milyen lenne az a helyzet amely segítségére lehet a szülő nőnek. Ám ezen a szülőágyon, a kengyelbe feltett, bőrszíjjal odakötözött lábakkal, mozdulni se tudtam. Majd nemcsak a szemembe, de minden test tájékomba világító fényekkel igyekeztek minél hamarabb túl lenni a szülés, számukra, oly fárasztó részén. Rólam mintha megfeledkeztek volna, csak egy vágható test lettem, aki éppen kéznél van. Ha tovább részletezném eme szülésélményemet, egy nő sem venné a bátorságot, hogy babát hozzon erre a világra. Emiatt inkább meghagyom a reményt, a hitet másoknak, amit akkor elvesztettem, hogy igenis lehet emberien, megaláztatás nélkül babát szülni.
Kati két szüléstörténetet is küldött a Dúla blog számára. Első kisfia, Zalán szép lassan, komótosan érkezett meg, olvasd el itt, hogyan. Öccse, Vince jóval fürgébb volt: a kórházba érve – az otthoni vajúdásnak is köszönhetően – pár óra alatt megszületett.
Éjjel 11-12 óra: Lefeküdt a család minden tagja: Szabi, Zalán békésen szuszognak mellettem. Én valamiért megint érzem azt a feszítő-nyomó érzést lent, amiről azt képzelem, hogy a medencém tágulása okozza, ahogy a kis bentlakó a fejével befurakodott oda. Mivel úgy emlékszem, Zalánnal a vajúdási fájdalmat olyan menstruációs görcshöz tudtam hasonlítani, így erre most egyáltalán nem gyanakszom, még csak jóslónak sem, mivel még 11 nappal vagyunk a szülés kiírt időpontja előtt. A kételyt az ébreszti bennem, mintha rendszeressé válna ez a feszítés belülről. Nézem az órát. És igen, minden 5-10 percben jön ez a kellemetlen érzés. Forgolódom, hátha múlik bármire, de nem. Erősödik. Mi legyen? Nem akarom még Szabit kelteni, hátha csak vaklárma és különben is, lassan szülő típus vagyok, legalábbis az első példa azt támasztja alá. Szóval szenvedek tovább…
Zalán első babaként szép, nyugodt tempóban érkezett. Kati az alternatív szülőszobában vajúdott, ahol a kádat és a meleg víz fájdalomcsillapító hatását is élvezhette. A szülés későbbi szakaszában oxitocin infúziót kapott, ezért a baba – az ebben a kórházban érvényes protokoll szerint – a hagyományos szülőszobában jött világra.
Hajnali 1-2 óra: Szabi megérkezik az etyeki haverokkal való borozgatásból, ugyanis a Kezes-Lábos Fesztivál hétvégéjét írjuk. Én már ágyban vagyok, de ébren és van valami enyhe deréksajogásom így, 5 nappal a szülés kiírt időpontja előtt. Nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, bármi lehet, talán ráfeküdt valami idegre a kisma-zsola. Szabi elaludt, én még mindig ébren. Derékfájás nem múlik semmiféle pozícióváltásra. Hirtelen löketszerű folyást érzek lent, kiszaladok a WC-re, nem jelentős, olyan fél deci vízszerű dolog távozott belőlem és nicsak, valami rózsaszín maszat, gondolom ez a nyákdugónak nevezett képlet, ami a méhszájat fedte.
Ebben a szüléstörténetében nagyon tetszik nekem az a magabiztosság és nyugodtság, amivel Kata a vajúdás folyamatába belesimul és hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok és a szülés a maga útján haladjon. Szülésznője, aki szintén Kata, a maga finom módján kíséri a folyamatot és támogatja az édesanyát.
A szülés kiírt időpontja egyre közeledett. Nagy izgalommal vártam a nagy napot ezekben az utolsó hetekben. Nyár volt, egyre nehezebben viseltem pocakosan a meleget, vágytam rá, hogy gyermekemet mielőbb a karjaimban tarthassam. Minden hidegfrontot vártam, lestem mikor van telihold, mindennek örültem volna, ami a legtöbb babát a tapasztalat szerint előcsalogat, de Dávidom még ilyenkor is a legjobban érezte magát, köszönte szépen, még nem akart megszületni, hisz Ő nem átlagos módon szeretett volna a világra jönni. Elmúlt a kiírt időpont, teltek a napok, a 41. hétben jártam. Egyre csalódottabb voltam, mikor minden este azzal a megállapítással feküdtünk le, hogy „na, ma sem megyünk szülni”.
A Dúla blog Bábaportrék sorozatában nagy örömömre most egy olyan szülésznőt mutathatok be nektek, aki Egerben a Markoth Ferenc Kórházban és Budapesten a Róbert Károly Magánkórházban is dolgozik. A szülésznői munka mellett IBCLC laktációs tanácsadóként is tevékenykedik mind Egerben, mind a Róbert Károly Magánkórház szoptatási ambulanciáján.
Nagyon érdekes lehet, hogy hogyan választottad a szülésznői hivatást. Úgy tudom ezt elképzelni, hogy egy szép saját szülésélmény vagy egy vonzó személyiségű bába hatására lesz valaki szülésznő. Nálad hogyan történt?
Kiskoromban, 3 évesen gyermekorvos szerettem volna lenni – gondolom azért, mert annyira féltem tőlük, hogy szívesen cseréltem volna velük helyet… Aztán fiatalkoromban, a pályaválasztás idején anyukám postaforgalmi szakközépiskolába szeretett volna íratni, de engem inkább az egészségügy vonzott. Az egri Kossuth Zsuzsa Egészségügyi szakközépiskolába jártam. Az ápolástan szakoktató tanárnőm, Marosvölgyi Györgyné, Kati néni eredeti hivatása szülésznő volt, és olyan nagy lelkesedéssel beszélt a szülésről-születésről, hogy én is beleszerettem. Már 15–16 éves koromban eldőlt, hogy szülésznő leszek, anélkül, hogy egyetlen kisbabát is láttam volna megszületni.
