Nemrég arról írtak nekem édesanyák, hogy hogyan és miért kérték dúla segítségét a várandósságuk idején és a vajúdásukkor? Akkor kaptam Esztertől a most következő írást. Ő nem választott dúlát maga mellé. Ma már máshogy tenné. Olvasd el, miért?
Dúlakról először az egyetemen hallottam, pszichológus vagyok. De valamiért az a kép maradt meg bennem, hogy az otthonszülő anyák mellett segítenek a szüléskor. Eszembe sem jutott, milyen komoly támasz lehet nekem, ha mellettem van valaki, akiben bízom, aki tudja, min megyek át, de nem a családom tagja, tehát nem befolyásolja a folyamatot az a színes érzelmi kötelek, ami a családtagok között van.
Mert bizony, a szülész édesapám nagy segítség volt, amikor otthon egyedül vajúdtam. A párom dolgozott éjszaka, és a fájások között kellemesen elbeszélgettünk, illetve apu nézte az időt, és ő is indult velem a kórházba. Amikor viszont az események kellős közepén bemászkált az amúgy is túlzsúfolt szülőszobába, na, az már zavart!…
Így voltam édesanyámmal is, aki minden jóindulata ellenére megnehezítette kissé a helyzetet azzal, hogy nem hagy minket kettesben a párommal… Így – a velük hála Istennek jó kapcsolatban levő – dokimat kértem meg, hogy kedvesen tiltsa ki a szüleimet a szülőszobáról…
Természetesen nagyon hálás vagyok nekik, hogy mellettem akartak végig lenni, és a szívük teljes szeretetével próbáltak óvni.
Miért hiányzott a dúla?
Szóval, miért sajnálom, hogy nem volt dúlám?…
Amíg otthon vajúdgattam, 10, 5 majd 3 perces fájásokkal, édesapám volt mellettem, aki szülészorvos. A párom éjszakázott ugyanis a munkahelyén. Dolgozott a testem, megálltam a konyhapultba kapaszkodtam, vagy a fitness-labdán üldögéltem.
Előtte való éjszaka már voltam a kórházban, mert az 5 perceseknél bementem, de hazaküldött az éppen akkor éjszakás fogadott szülésznőm. Egy ujjnyira volt csak nyitva a méhszáj. Megjegyzem, többször kerestem, illetve jártam is bent nála, hogy megbeszéljük a szülést, de valahogy sosem voltam elégedett. Pár perc alatt lezavarta ezeket a találkozásokat, és én mindig úgy kullogtam haza, hogy nos, majd legközelebb… De aztán nem volt legközelebb. Azért őt választottam, mert a dokim vele szokott dolgozni. Gondoltam, csak nem lesz gond, bízhatok benne, főleg, hogy bizony, külön tarifája is volt.
No, reggel 8-kor még kellemesen vajúdgattam. Közben a párom is hazaért, és elindultunk a kórházba… A CTG után a szülésznő manuálisan megvizsgált, és khm, láss csodát, véletlenül elfolyt a magzatvíz… Innentől nagyon bedurvultak a fájások. Nem volt még szabad szülőszoba, így a váróban vajúdgattam apummal, a párom kezet fogva… Ez is jó volt, mert mellettem voltak.
Aztán lett szülőszoba, ahol csak az a durva, kényelmetlen szülőágy van, amivel szemben van egy fotel. Gondolom, hogy a kedves apuka premier plánban kísérhesse végig a dolgokat… Sajnos ekkorra mar olyan fájdalmaim voltak, hogy hánytam… Ez nálam megszokott, így reagál a testem. Engem nem nagyon zavart, de a szülésznő infúziót kötött be. Ekkor már kezdtem eléggé eltávolodni a valóságtól, és sajnos onnantól az ágyhoz voltam kötve… És nem kaptam arra nézve segítséget sem én, sem a párom, hogy hogyan lehetne könnyebb, kényelmesebb a vajúdás?
Nem tudom, hogy fel bírtam volna-e állni, de utólag úgy érzem, jó lett volna megpróbálni. A kedvesem mellettem volt, de nagyon tehetetlennek érezte magát. Nem számított arra, hogy ennyire elgyengülök. Minden fájáskor próbáltam kapaszkodót keresni az ágyon, de persze amire ráfogtam, az mozgott, kattogott, nem volt masszív. Nem tudom, mi lehetett, talán valamiféle kar a szülőágy beállításához. Mindenesetre elismerésem annak, aki ezt a remek szerkezetet kitalálta, gondolom, még sohasem szült…
A szülésznő néha bejött, aztán kiment, másra nem emlékszem. Szerencsére a dokimkora és neme ellenére jobban tudott lelkileg támogatni. Sokat beszelt hozzám és biztatott, de ő sajnos csak a kitolás előtt kis idővel érkezett meg…
A szülésem nagy sikerélmenye az utolsó szakasza, ahol csodalatosan erősnek és ügyesnek ereztem magam!
Ja, és édesapám gyanítja, hogy a szülésznő által adott infúzióba egy kis oxitocin is került. Lehetséges, engem nem kérdeztek meg róla. Ez pedig felháborít! Nem tudom, miért kellett siettetni a dolgot?!… Inkább segíteni kellett volna kellemesebbé tenni. Nem mellesleg a gátmetszés ellenére ezerfelé szakadtam, ami a kórházban töltött időszakot igencsak megkeserítette. Szoptatni is csak fekve tudtam az elején, emiatt persze a bimbóim kikészültek, és indult a szoptatós kálvária… De ez már egy másik történet.
Nagyon sajnálom, hogy a kórházi vajúdás időszakát nem sikerült emlékezetessé tenni… Azt hiszem, hogy a legjobban az fáj, hogy lustaságból, nemtörődömségből, vagy tán naivitásom miatt nem szerveztem, terveztem meg jobban, hogy mit szeretnék.
Ha dúla lett volna mellettem, egyrészt többet tudtam volna arról, hogy mire számítsak, mire kell felkészülnöm, esetleg mi az, amit igenis követelhetek az egészségügyi ellátásban. Emellett – főleg a szülőszobán – nem éreztem volna magam ennyire tehetetlennek, tanácstalannak. Lett volna egy társunk, aki a páromat és engem is tud segíteni a nem várt helyzetekben, illetve az előre tervezettek megvalósításában (ellazulásban, egymásra és a babára hangolódásban). Talán a szülésznő sem hoz meg nélkülem döntéseket, ha tudja, hogy tapasztalt ember kíséri figyelemmel az eseményeket. Nem is beszélve arról, hogy a babám első pillanatai és a szoptatása is óvó, támogató légkörben történt volna meg. Ráadásul a párom sem lett volna olyan egyedül és tanácstalan azokban a pillanatokban, amikor látta a fájdalmamat, de nem tudta hogyan, mivel segíthetne.
Dúlával tehát ebből a sok HA-ból és TALÁN-ból kevesebb, a sikeres, megható, katartikus pillanatokból több lett volna, amikor a szülésre visszatekintünk.
Ezert bánom, hogy nem volt dúlám, akinek csak én, csak mi számítunk. Ezért van, hogy egy-egy szép, megható szülésvideó láttán meg néha most is pityergek.
Kattints ide, és nézd meg a dúla munkájáról szóló videót!
Iratkozz fel a hírlevélre!
Szólj hozzá!