Szívszorító volt olvasni, hogyan született Anett kislánya ezelőtt 18 évvel. Csak remélni tudom, hogy manapság mindez már nem így történne. Annál szívderítőbb Anett történetének második fejezete, Léna baba születése, aminek dúlaként magam is részese lehettem. Kedves Anett, köszönöm hogy veletek lehettem, és köszönöm, hogy megírtad, milyen volt akkor és most.

Hogyan is írhatnék szép szülésélményről ha már megjártam a poklok poklát? Hogyan fordulhatna szívembe más érzet, ha mélységes bántásként éltem meg első kisbabám születését? Hosszú évekig eszembe se jutott, hogy valaha ezt a tapasztalást felülírhatja valami más, nőkhöz, emberhez méltó, szívvel is feldolgozható élmény.

Ha visszagondolok az első anyai tapasztalásokra ma is szikrát szór a szemem és újra belém karcol minden egyes pillanat amire emlékszem. A kórházi protokoll összes apró részletét betartva semmisítettek meg fehér, rideg férfiak által feltalált szülőágyon. Honnan tudhatná egy férfi miként és hogyan jöjjön világra egy baba, szakkönyvekből, tapasztalás nélkül, külső szemlélőként? Így sohasem tudhatja meg milyen lehetne egy megfelelő szülőágy, megfelelő helyzet, hiszen sohasem tapasztalhatja meg, természetből adódóan, milyen lenne az a helyzet amely segítségére lehet a szülő nőnek. Ám ezen a szülőágyon, a kengyelbe feltett, bőrszíjjal odakötözött lábakkal, mozdulni se tudtam. Majd nemcsak a szemembe, de minden test tájékomba világító fényekkel igyekeztek minél hamarabb túl lenni a szülés, számukra, oly fárasztó részén. Rólam mintha megfeledkeztek volna, csak egy vágható test lettem, aki éppen kéznél van. Ha tovább részletezném eme szülésélményemet, egy nő sem venné a bátorságot, hogy babát hozzon erre a világra. Emiatt inkább meghagyom a reményt, a hitet másoknak, amit akkor elvesztettem, hogy igenis lehet emberien, megaláztatás nélkül babát szülni. (tovább…)