Az anyaság – első napok

Köszönöm a sok csodaszép és tartalmas írást, amik a Dúla blog Anyává válni… pályázatára érkeztek. Olyan jó volt, hogy a történeteitekhez írt kísérőlevélben többen is azt írtátok, köszönitek, hogy a pályázat segítségével átgondolhattátok és megfogalmazhattátok a saját anya válásotokkal kapcsolatos érzéseiteket és élményeiteket. Egész biztos, ennek mindannyian nyertesei vagyunk: ti, akik meséltek és mi, akik ezt meghallgathatjuk, elolvashatjuk.

Elsőként Andrea történetét hoztam, fogadjátok szeretettel!

Anyává válni... pályázat a Dúla blogonSzerencsés voltam, mert a terhességem 9 hónapja nagyon jó volt. Nem voltak reggeli rosszulléteim, nem voltam kívánós, nem híztam csak 12 kg-ot. A kislányom nagyon jól viselkedett a pocimban. Persze az utolsó hónapban nekem is dagadt a lábam, zavartak az erős szagok, illatok és akár mit csináltam égett a gyomrom. De ettől függetlenül imádtam az egész időszakot. Féltem a szüléstől, ez volt az első, és hiába mondanak bármit, az ember nem tudja milyen, amíg nem tapasztalja.

Eljött október 31 és az öcsém azt mondta a férjemnek a délutáni látogatáson, hogy 24 órán belül meg lesz a baba. November 1. hajnal 2-körül felébredtem, kimentem a mosdóba és utána már nem tudtam kényelmesen feküdni. A kislányom irányba állt és már készült kifelé. 1-2 órával később már elkezdődtek a fájások.

Hajnali 6-kor már a szülőszobán voltam, és hívtam a férjem. A szülésznőt már fél órával hamarabb hívtam (mindenkinek ajánlom a szülésznő fogadást, ő segített a legtöbbet). Az orvost fél kilenc körül hívták, addigra végigvittem minden szokásos dolgot (tágulás, fájdalom stb…). Ott állt az orvos a szikével, de a kicsi túl nagy volt és nem fért ki. Meg kérdezte bele egyezem-e a császárba, én úgy gondoltam, hogy válaszoltam, de akkor még egyszer megkérdezte, ebből tudtam, hogy csak gondoltam.

Beleegyeztem aztán jött a gerincérzéstelenítés. Ettől még jobban féltem, mint a szüléstől, persze csak előtte, mikor megszúrtak már nem is éreztem. A műtőben egyszerre 4 császár folyt, de nem zavart. Fura, de inkább megnyugtatott. Ment minden gyorsan, nekem úgy tűnt, aztán hallottam felsírni a babámat. A szülésznő asszisztált a műtétnél, kicsit letisztította, bebugyolálta és odahozta a síró kislányomat.

Mit mondjak?… A világ legcsodásabb lénye nézett rám nagy barna szemekkel. Megfogtam a kicsi kezét és azt mondtam: „Szia Timike, én vagyok az anyukád”, és ő abban a pillanatban abbahagyta a sírást. Le sem tudom írni azt a boldogságot, amit akkor éreztem.

Aztán őt elvitték, engem pedig megstoppoltak és elvittek az őrzőbe. Később a férjem elmesélte, hogy a szülésznő őt is hívta magával, amikor Timikét ellátta. Megmosdatta, megmérte, felöltöztette, aztán otthagyta apával a családi szobában. A férjemnek is hasonló csodában volt része az első találkozáskor.

A kórházban minden rendben volt, 6 nappal később már haza is mehettünk. Első este elhívtam az anyukámat a fürdetésre, mert mindig azt hallottam, hogy a friss szülők nem merik megmosdatni a gyereket. Na, erről szó sem volt: az anyukám nem merte megfogni a kicsit. Az első naptól én fürdettem, majd később apa is.

A kórházban csak szoptatáskor volt velem a kicsi, így nem tudtam mi lesz. Na, mondhatom első két éjszaka nem aludtam. Második nap sírva keltettem a férjem, mert nem tudtam mi a baja a babának. Evett, elaludt a kezemben, de amint én is elaludtam volna megint sírt. Akkor bekapcsoltam halkan a rádiót, és mint akit elvágtak a kicsi aludt, mint a bunda. A kórházban voltam éjszaka szoptatni, így tudtam, hogy ott soha nem volt csend, mivel mi egy csendes környéken lakunk este semmi zaj nem volt, így a baba nem tudott aludni. Attól kezdve semmi gond nem volt. 1 hónaposan már végig aludta az éjszakát.

Később is voltak nehézségek, de ahogy növekedett a gyerek mi szülők is vele tanultunk. Két csodálatos évet voltam, csak fő állású anya és nagyon élveztem. Utána sajnos vissza kellett mennem dolgozni, és nem lehettem az én csodámmal a nap 24 órájában.

A 9 hónap terhesség és ez a 2 év volt a legszebb az életemben. Ez nem panasz akart lenni, azóta is boldog vagyok, de a gyermekemmel töltött közel 3 év, azt semmi nem tudja felülmúlni. Azóta is minden nap hálás vagyok, mert a kislányom egy igazi csoda. Most már 9 éves, de minden nap meglep valami újjal. Kedves, vidám, boldog okos kislány lett belőle.

Egyszer, nem tudom honnan jött, meg kérdezte tőlem, hogy mi a célja az életemnek, azonnal rávágtam: „Az hogy az anyukád legyek”. Ezt rögtön tudtam amikor először láttam. Azért vagyok a világon, hogy Bertli Timike anyukája legyek!!!

Olvass dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!