Zita és Kornél baba története is izgalmasan kezdődött. Magas vérnyomás, fehérje a vizeletben – minden szülés előtt álló édesanya megszeppenne ezek hallatán. Mégsem lett belőle császármetszés – Kornél még aznap éjjel világra jött.
„… A homeopátiás szerektől majd szép vajpuhára felpuhul a méhszáj, és annyival is könnyebb lesz majd. Gyengéd védelem…” Kavarognak a gondolataim. Az ablakon kitekintve egy tévétornyot bámulok. Hol a férjem? Úgy fél órája szóltak, hogy kérem, szülünk, szóljon az urának. Biztos a forgalom. Ez most fájás volt? Fiam, hogy vagy ott bent? Apát azért megvárod, ugye? Ránézek az NST készülék által printelt szalagra. Fájás volt. Ez vajon már a nagyon fájós fájás? Hm. Fene tudja. Fiam, szerinted? Fiam nem moccan. Reggel NST-re menet még azt hittem, ki akarja rúgni a ház oldalát. Nevetve kértem, hogy azért ennyire ne feszítse be magát, mert fáj. Aztán mellesleg közölték a vizsgálatnál, hogy vajúdok, magas a vérnyomásom, vizeletemben sok fehérje, úgyhogy maradjak a folyosón, a doktor úr majd megmondja, hogy mi legyen. Férjem boldogan pattant fel, hogy akkor most már mehetünk haza. Nem tudom, milyen arcot vághattam, mert a lendülete lelohadt. Egymás kezét szorongattuk a folyosón.
Eszter az otthonszülésének történetét írta meg. Eredetileg nem otthon, hanem a Szent Imre Kórházban szült volna, de a vajúdás hullámai olyan erővel és intenzitással lepték meg, hogy már nem tudtak elindulni. Szülésznőjükkel, Molnár Gabival telefonon folyamatosan tartották a kapcsolatot, és a kisbaba rendben megszületett. :-)
2008.09.12.-re voltunk kiírva, de elsőszülöttünkből kiindulva, számítottam többek közt akár 17.-re is….. 7-e volt, vasárnap reggel. Korán arra ébredtem, hogy Marcim még nem ért haza az előző esti buliból…. hívtam, aznapra pakolás volt tervezve, mivel anyámék következő nap érkeztek Amerikából, a szobájuk meg dugig tele kacatjainkkal. Ezek után nem is aludtam vissza, és valamicske kis fájdogálások is mintha lettek volna, de semmi konkrét. Nekiálltam a fürdőt végre kisuvickolni, négykézláb a festék foltokat vakartam fel, közben az izzadtság csurgott az arcomon, gyönyörű napsütéses reggel volt, épp olyankor süt be a fürdőbe. Nagyon jól haladtam, majd a csempék és tükrökig is eljutottam, és a nagy ablakot is lepucoltam, rém büszke voltam a fejleményekre.
Csodálatos dolog apává válni. Csodálatos és nagyon izgalmas kaland. Az elején pároddal együtt örültetek a megfogant kisbabának, majd közösen éltétek át a várandósság csodáját. Most pedig közeledik a szülés időpontja. A szülőszobai tartózkodás, a vajúdás „tétlen” szemlélése ugyanakkor nagy kihívást is jelenthet számodra. „Mi lesz, ha nem tudom majd, hogy mit kell csinálni?”, „Vajon hogyan bírom majd a sok órás vajúdást?” és „Hol kell majd állnom?”– ilyen és ehhez hasonló gondolataid lehetnek a szülőszobára készülve.
Hogyan érezd magad jól, és minél hasznosabbnak a szülőszobán? A következő útmutatóval ebben szeretnék neked, leendő édesapának a segítségedre lenni.
Veronika szüléstörténetében minden olyan magától értetődően egyszerű és természetes: a várandósság, a vajúdás, a szülés és a szoptatás is. Öröm olvasni minden sorát.
Amikor megtudtam, hogy egy életet hordok a szívem alatt, azt gondoltam, hogy ez az életem legboldogabb napja! Rögtön tudni akartam, hogy mi történik a kisbabánkkal napról-napra. Hogyan fejlődik, mikor melyik testrésze, érzékszerve fejlődik. Interneten nagyon sok információt találtam. Kerestem arról könyveket, hogyan lehetséges a babánkkal kapcsolatot teremteni, amikor még odabent van! Találtam kismama-jógát, perinatális szaktanácsadó tartotta, és segített abban, hogy befelé forduljak, hogy minden idegszálammal a babánkra figyelhessek. Megismertünk (Párommal) sok-sok gyakorlati dolgot, amit majd a szüléskor használni tudunk. Az orvosunknak elmondtuk, hogy agyon fontosnak tartjuk, hogy ne avatkozzon be, háborítatlanul születhessen, gátvédelemmel, és a baba maradhasson velünk majd a szülőszobában. Közben felkerestünk egy szülésznőt, aki elméleti oktatásban részesített, mind szülésről, mind szoptatásról. Ez több alkalommal, több órás foglalkozás volt. Mindeközben persze a Párommal minden nap nagyot sétáltunk, nagyon sokat pihentem, és sokat beszélgettünk Vele, a babánkkal. Hintaszékeztem, énekeltem, simogattam…
Bogi írása zárja a Dúla blog „intenzív szüléstörténetes” februári hónapját. A jövő hét elején sorsolok, és kiderül, kik nyerik meg az ajándékokat! A Csodaszép szülések sorozatot ezután szombatonként találod meg a Dúla blogon, hét közben más témákkal jelentkezem.
Ha még nem írtad meg, hogyan született meg gyermeked, február 28-ig megteheted. :-) A részletekért és a nyeremények megtekintéséhez kattints ide! Szeretettel várom szép szüléstörténetedet!
Két óvodás gyermekünkkel éltük a mi kis boldog mindennapjainkat, amikor – derült égből villámcsapás – kiderült, hogy várandós vagyok.
Nem terveztük, volt is felfordulás az első időkben… Mindennek dacára én voltam a világ legboldogabb embere, mert számomra az előző két várandósság, szülés is maga volt a csoda, élveztem minden pillanatát! Mondták is többen, hogy nem véletlen ez a kisbaba, egyszerűen bevonzottam, annyira vágytam rá, hogy újra átélhessem a gyermekvárás és a megszületés minden örömét. Annak ellenére, hogy elég későn derült ki Pocakbaba léte, minden rendben volt velünk. Rendszeresen jártam a kötelező vizsgálatokra, ahol mindig mindent rendben találtak. A maga teljes természetességével éltem meg most is minden napot.
Nóra szülése nagyon izgalmasan alakult. Hosszasan vajúdott otthon, és már tolófájások közepette, mentővel érkezett meg az István Kórházba. Kicsi lánya ezután gyorsan megszületett, majd az első pár órát zavartalan nyugalomban együtt tölthette a család.
Leánykánk kibújásának története nem a születésének napján kezdődött. Már vagy egy héttel a nevezetes dátum előtt jelezte nap mint nap, hogy erőteljesen készülődik. Sok-sok jósló fájásom volt napközben és éjszakánként is, aminek köszönhetően minden nap azt gondoltam, hogy szülünk. S mivel éjjelente óránként ébredtem ilyen-olyan testi nyűgökre és ingerekre, a kipihentségi szintem sem volt az igazi a szüléshez közelítve.
A sok jelezgetés miatt rendszeres telefonkapcsolatot tartottam V. doktorral és a dúlánkkal, M-mel, akik azt javasolták, igyekezzek minél többet pihenni, aludni. Na, igen, jó lett volna… November 17-én szerdán reggel CTG-n voltam a kórházban. A szülésznő megvizsgált, és 2 cm-nyi méhszáj nyitottságot észlelt. Azt mondta, bármikor elindulhat a lányka. De mivel szombaton már ugyanez volt a helyzet, én úgy mentem haza, hogy ebből ma úgysem lesz semmi, biztos napokig húzzuk még egyben. Aztán délután 3 körül, mikor Nándort altattam, tört rám az első gyanús fájás. Igen, ez olyan más volt, mert volt eleje, csúcsa, lecsengése, emlékeztetett a szülési fájdalomra. Szerettem volna aludni egyet a fiammal, de mivel a fájás 20 perc múlva újra jött (jó erősen), már nem tudtam. És innentől így vajúdtam jó sokáig… Kb. 20 percenként jó erős fájások, köztük pihenés. 4 körül haza hívtam Tibort, mert már nyugtalanított, hogy nincs a környékünkön. Miután ő hazaért, Nándor megébredt. Örültem, hogy már csak magammal és Hajnallal kell foglalkozzak. Párom a kérésemre betette Sting tavaly karácsonyi albumát, én pedig mécseseket gyújtottam, és muskotályzsálya illóolajat párologtattam.
Tinának ugyan volt választott orvosa, de végül az élet úgy hozta, hogy mégis az ügyeletes orvosnál szült – és nem bánta meg. Választott szülésznője és a doktornő segítségével született meg első gyermeke a Szent Imre Kórházban.
Zoli szerint Miss Marple a ludas abban, hogy Andris ijedtében megindult kifelé, de ne szaladjunk ennyire előre…
Szerdán arra keltem, hogy fáj a hasam. Úgy tompán, nem túl erősen, de határozottan érezhető fájdalom volt, biztos voltam benne, hogy némi emésztési zűr megint, gyerek feje elzár valamit valahol vagy ilyesmi… És egész nap, folyamatosan. Délután felhívtam a szülésznőmet, mit javasol, menjek be a kórházba megnézetni magam? Asszem’, finoman rá is beszéltem, hogy igen-t mondjon végül, beszólt a kórházba, hogy megyünk. Zolit riasztottam (fodrász aznap kimaradt neki), usgyi, egyelőre cucc nélkül, meglátjuk, mi van. Egy szülésznő már várt, nagyon kedvesen fogadott, ügyeletes doki megnézett, majd haza is küldött: méhszáj ujjbegynyire nyílogat, de egyáltalán nem érett, mehetünk haza. (40 percnyi CTG után, Zoli már szegény a falat kaparta, mi van bent velünk?) Ekkor lehetett úgy délután fél hat.
Marcsi mindhárom gyermeke születését megírta a Dúla blog pályázatára. Most első babája, Áron születéstörténetét olvashatod.
2006 április 2. Éjszaka nálunk aludtak sógornőmék így bepótoltuk a január óta halogatott születésnapi köszöntőjét… fél kettőkor kerültem ágyba hulla fáradtan… amint lefeküdtem hirtelen éreztem, hogy valami kibuggyan belőlem… felpattantam és elkezdtem figyelgetni… valami szivárgott… szerettem volna azt hinni, hogy nem a magzatvíz… de egyre több lett és nem akart elállni. Szóltam apának, hogy folyik a víz… szegény épphogy elaludt így nem is nagyon reagált (gondolta zárd el a csapot… )… Egy kicsit bepánikoltam, fel-le rohangáltam a lakásban és azt hajtogattam, hogy én még nem akarok szülni, még van két hetünk… sógornőm segített összeszedni a maradék motyót… az ő kezében is remegett az izgalomtól a kórházi lista…
Zsuzsitól érkezett az első császármetszéses szüléstörténet. Harmadik gyermeke, Angéla születését olvashatod, és azt is, hogyan lettek úrrá egy váratlan kezdeti nehézségen: a kisbaba vércukorszint-esésén.
Szülés előtti hétfőn meglehetősen vacakul voltam, ekkor csinált a doki egy elég össze-vissza nst-t. A kórházban megismételték, az jobb lett, szerencsére a flowmetria sem mutatott semmit. Hazamentünk, de persze jobb nem lett, utána sem igen aludtam egész éjjel. Kedden már végem volt teljesen, csak vonszoltam magam – már ha egyáltalán muszáj volt felkelni -, és egész nap fájásaim voltak, rendszertelenül. Estére besűrűsödtek kb. rendszeres 5 percesekre, de valahogy nem hittem el magamnak, hogy ezek azok. Úgy éjfélig figyelgettem az órát, aztán eldöntöttem, hogy most már alszom. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, 1 óra 5 perckor csúnya nyilallást éreztem, és már ömlött is a víz (amikor a Legnagyobbal történt a vízelfolyás, egyáltalán nem fájt a burok megrepedése!).
Gyorsan felébresztettem Apát, és kimentem a fürdőbe kicsit rendbe tenni magamat. Ott láttam, hogy a víz nem tiszta. Közben riadóztattuk középső sógornőt, ő jött át a gyerekekhez.
Szerencsére a táskám már rég össze volt pakolva, telefont, töltőt, fényképezőt dobtam még be, és indulhattunk is, egy textilpelenka a bugyimban, egy törölköző a fenekem alatt a kocsiban. Víz ömlött közben folyamatosan – mindig elképedek a mennyiségén!
Köszönöm a sok gyönyörű szüléstörténetet, amit eddig küldtetek! Mostantól szerdánként és szombatonként„Csodaszép szülések” címmel találhatjátok meg az írásokat a Dúla blogon. Elsőként Betti szüléstörténetét hoztam, ami azért különleges, mert ez alkalommal az édesapa írta le gondolatait és érzéseit, másrészt kicsit a „szívem csücske” is, hiszen dúlás szüléstörténet. :-)
Szombat hajnali negyed 6 körül keltett Betti azzal a hírrel, hogy ezek szerinte már igazi fájások. Az ezt megelőző néhány nap leginkább izgatott várakozással telt, mert nem tudtuk mikor dönt úgy a baba, hogy útnak indul. A fájások ugyan erősek voltak és nem hagyták aludni, de még nem voltak rendszeresek, így aztán még sokáig csak feküdtünk az ágyban és arról beszélgettünk, hogy vajon milyen lesz a szülés és persze, hogy milyen lesz majd a kis jövevény. Ahogy jött a reggel, felkeltünk és reggeliztünk egy bőségeset, majd leginkább csak vártunk és vártunk. A fájások pedig nem lettek rendszeresebbek kora délutánig sem. Így aztán elmentünk ebédelni még egy utolsót, mivel a babával jóval nehezebb lesz majd étterembe járni. Ebéd után pihentünk egy kicsit, de leginkább felfokozott várakozással teltek az órák. Majd szép lassan este lett és a fájások szépen lassan erősödtek és kezdtek rendszeresek lenni. Hívtuk a szülésznőt, aki azt tanácsolta, hogy Betti vegyen egy meleg vizes fürdőt, készülődjünk össze aztán majd meglátjuk. De addigra természetesen már minden elő volt készítve. A fürdőtől a fájások egyre erősebbek lettek és mindketten úgy éreztük, hogy itt van már az idő. Újra felhívtuk a szülésznőt, Molnár Gabit, és elindultunk a Szent Imre Kórházba. Mindössze húsz perc alatt beértünk.
„… A homeopátiás szerektől majd szép vajpuhára felpuhul a méhszáj, és annyival is könnyebb lesz majd. Gyengéd védelem…” Kavarognak a gondolataim. Az ablakon kitekintve egy tévétornyot bámulok. Hol a férjem? Úgy fél órája szóltak, hogy kérem, szülünk, szóljon az urának. Biztos a forgalom. Ez most fájás volt? Fiam, hogy vagy ott bent? Apát azért megvárod, ugye? Ránézek az NST készülék által printelt szalagra. Fájás volt. Ez vajon már a nagyon fájós fájás? Hm. Fene tudja. Fiam, szerinted? Fiam nem moccan. Reggel NST-re menet még azt hittem, ki akarja rúgni a ház oldalát. Nevetve kértem, hogy azért ennyire ne feszítse be magát, mert fáj. Aztán mellesleg közölték a vizsgálatnál, hogy vajúdok, magas a vérnyomásom, vizeletemben sok fehérje, úgyhogy maradjak a folyosón, a doktor úr majd megmondja, hogy mi legyen. Férjem boldogan pattant fel, hogy akkor most már mehetünk haza. Nem tudom, milyen arcot vághattam, mert a lendülete lelohadt. Egymás kezét szorongattuk a folyosón.
