Tinának ugyan volt választott orvosa, de végül az élet úgy hozta, hogy mégis az ügyeletes orvosnál szült – és nem bánta meg. Választott szülésznője és a doktornő segítségével született meg első gyermeke a Szent Imre Kórházban.

Zoli szerint Miss Marple a ludas abban, hogy Andris ijedtében megindult kifelé, de ne szaladjunk ennyire előre…

Szerdán arra keltem, hogy fáj a hasam. Úgy tompán, nem túl erősen, de határozottan érezhető fájdalom volt, biztos voltam benne, hogy némi emésztési zűr megint, gyerek feje elzár valamit valahol vagy ilyesmi… És egész nap, folyamatosan. Délután felhívtam a szülésznőmet, mit javasol, menjek be a kórházba megnézetni magam? Asszem’, finoman rá is beszéltem, hogy igen-t mondjon végül, beszólt a kórházba, hogy megyünk. Zolit riasztottam (fodrász aznap kimaradt neki), usgyi, egyelőre cucc nélkül, meglátjuk, mi van. Egy szülésznő már várt, nagyon kedvesen fogadott, ügyeletes doki megnézett, majd haza is küldött: méhszáj ujjbegynyire nyílogat, de egyáltalán nem érett, mehetünk haza. (40 percnyi CTG után, Zoli már szegény a falat kaparta, mi van bent velünk?) Ekkor lehetett úgy délután fél hat.

Aztán fél kilenctől “Bertram szálló”, jaj de jó! Na, ekkor kezdődtek 10 percenként az erősebb fájások, először olyan “mintha”-szinten… Napok óta írtam a jóslófájásokat, de ilyen gyakran még nem kellett soha. Úgy 11-től 4-6-5 perceseket írtam már, nem voltak túl erősek, de érezhetően erősödtek. Tétováztunk, gondolkodtunk, Zoli könyvet kapott elő, hogy mit kellene és hol éreznem, rityegtünk-rötyögtünk, aztán úgy döntöttünk éjjel 1 körül, legfeljebb megint hazaküldenek, irány a kórház újra (most már cuccal együtt)! 15 perc alatt bent voltunk (délután egy óra volt hazafelé az út…), közben 3 olyan erős fájásom volt, hogy úgy emlékszem, akkor már elszálltak a kétségeim, hogy feleslegesen megyünk be.

Másik ügyeletes szülésznő 5-10 perc váratás után megvizsgált: méhszáj 2 ujjnyi. Kérdeztem tőle, szerinte innen visszafordulhat még a dolog? Határozottan nemet mondott: “ez bizony anyuka egy megindult szülés!” Hűha, komolyodik! :-) Zoli az előtérben várt egy másik kispapával, épp előttünk jöttek, ők császárra készültek. Behozhattuk a cuccot, átöltözés, CTG, kicsit később a szülésznőmet, Verát is behívták, megkaptam az első adag antibiót (streptococcus miatt), aztán 3 körül Zoli is bejöhetett, beöltözött és az alternatív szobában vajúdhattunk együtt. Bordásfalon nyújtózás, labda, hátmasszázs vajúdó olajjal (ezt sem szereztem már be hiába!), ezek mind istenien estek, a 4-5 perces fájások persze kevésbé – és egyre erősödtek. Vera aztán megvizsgált, a délutáni ügyeletes doki is, és kaptuk a hírt: gyermek feje elhelyezkedett jól, de nem illeszkedett be, burokrepesztés kell, hogy lejjebb jöjjön Őkelme – ahhoz pedig hagyományos szülőszobán háton fekvés szigorúan egy ideig – ebből aztán 3 óra fekvés lett, fél 4-től fél 7-ig, felhúzott lábakkal. Oldalra fordulhattam volna, de nemigen mertem megmozdulni se, nehogy a köldökzsinór rossz helyre kerüljön vagy fene tudja…

Egyre jobban fáradtam, sőt, álmos voltam, néha kifejezetten arra ébredtem, hogy fájásom van – Zoli mellettem ült végig és fogta a kezem türelmesen, szólt a gép alapján, hogy mikor jön a fájás. CTG, baba-szívhang, fájások – amelyekből minden második volt olyan erős (állítólag, én csillagokat láttam), hogy az a méhszájat egyre jobban kinyissa. Kiderült, hogy a magzatvíz nem volt tiszta, így “nem a legideálisabbak a körülmények, de nincs semmi gond” – szóval némi ok az aggodalomra… Nem baj, nemsokára szülünk!! :-) Fél hétre a baba feje beilleszkedett, felkelhettem, mehettem óvatosan vajúdni tovább, Vera a zuhanyzóba betett egy labdát (mondtam neki korábban, hogy azt nagyon bírom) és meleg vízzel Zoli a hasamat, hátamat fél óráig zuhanyozta, ez is szuper jó volt, aztán vissza az ágyra, megint végtelen álmosság – tényleg attól tartottam, hogy végigalszom a saját szülésemet… :-) (Aztán persze mégsem. :-))

Ugye a saját dokim Malajziában volt konferencián, helyettese a Főorvos Úr volt, akit be is hívtak – de sajnos valamiért “nem tudott” bejönni, állítólag “hétre a bíróságra kell mennie” (ez nekünk épp nagyon rossz kifogás volt, Zolival alaposan összenéztünk…). Szóval Vera jött és közölte, hogy az ügyelet fogja levezetni a szülést, de nem a délutáni doki, aki eddig vizsgált, hanem – és itt a Sors keze betette a lábát – az a doktornő, aki éppen-véletlenül szintén ügyeletes volt és kismamahastáncon voltam nála korábban (ahol szintén “véletlenül” derült ki, hogy épp ebben a kórházban rezidens)! Mit mondjak, talán ez volt a legjobb, ami történhetett, mintha így lett volna kiszámolva! :-)

Vera következő kérdése az volt (és itt már Orsi, a dokinő is bejött), hogy kérek-e oxitocint? Lassan nyílok, eltarthat még egy darabig a dolog – de ha úgy kívánom, gyorsíthatunk is. Hát úgy kívántam. A fájások egyenletesebbé váltak és egyszerre 8 óra körül (épp csak ketten voltunk Zolival) azt éreztem, hogy valami ki akar törni, szakadni belőlem és én nem tudom visszatartani – és ha nem tartom vissza, akkor nagyon-nagyon jó érzés lesz azt kitolni magamból… Valami olyasmit kiabáltam Zolinak, hogy “tolnom kell!”, mire ő ki, Verával együtt be (“ha nyomni kell, nyomjál nyugodtan!”) és villámgyorsan átállították az ágyat félig ülő pozícióba – szemem már végig csukva volt, csak azt érzékeltem, hogy mozog alattam a talaj és már éberen várom a fájásokat, hogy nyomhassak… Vera és Orsi a két lábamnál kétoldalt, fájásoknál hárman biztattak Zolival együtt, lábaimat oldalt fogtam és hajrá… Közben – honnan csöppent oda, nem tudom – előkerült a Főorvos Úr is, bejött, bekukkantott a lábaim közé messziről, majd közölte, ha segítség kell, ő itt van (mégis), aztán kiment. (Jól tette. :-)) Homályosan emlékszem, még két nő bejött, nem tudtam, kik és mik ők, de nem is érdekelt (mint kiderült, a kórházi gyerekorvos és egy csecsemős nővér voltak). Aztán a gyermek feje búbját már meg tudtam érinteni (mondom: “de hát ez puha!” – többiek rötyögés: “persze, hogy még az”… :-)), aztán Zoli hangjára emlékszem, hogy “már kint van a feje!” és egyszerre kicsúszott a kis halacska, négyen ugrottak köré, egyikük megkérdezte, hogy adhat-e homeós szert a kicsinek (persze), aztán rám tették, és én csak azt tudtam ismételgetni, ahogy megláttam, megéreztem ezt a csodálatos kis csomagot, hogy “De gyönyörű vagy, édesem…” Egy 4250 grammos, 57 centis Csoda! :-)

A következő fél órában Zolié volt a baba (gátvédelemmel szültem, egy kis repedés azért lett, azt varrták), ott sétált vele mellettem, simogattuk, dédelgettük, fényképeztem őket a műtétem közben :-)). Aztán átmehettünk 1,5-2 órára az alternatív szobába babázni, csak hármasban lenni, ismerkedni, rácsodálkozni egymásra – csoda jó lezárása volt ez a történteknek. :-)

(2006. november 9. Szt. Imre Kórház, orvos:  dr. Guttmann Orsolya rezidens (ügyelet), szülésznő: Kecskeméti Vera. A fotót a gyermekorvos hölgy készítette pár perccel a szülés után, kompakt géppel.)