Csodaszép szülések: Késő Esti Kornél

Zita és Kornél baba története is izgalmasan kezdődött. Magas vérnyomás, fehérje a vizeletben – minden szülés előtt álló édesanya megszeppenne ezek hallatán. Mégsem lett belőle császármetszés – Kornél még aznap éjjel világra jött.

„… A homeopátiás szerektől majd szép vajpuhára felpuhul a méhszáj, és annyival is könnyebb lesz majd. Gyengéd védelem…” Kavarognak a gondolataim. Az ablakon kitekintve egy tévétornyot bámulok. Hol a férjem? Úgy fél órája szóltak, hogy kérem, szülünk, szóljon az urának. Biztos a forgalom. Ez most fájás volt? Fiam, hogy vagy ott bent? Apát azért megvárod, ugye? Ránézek az NST készülék által printelt szalagra. Fájás volt. Ez vajon már a nagyon fájós fájás? Hm. Fene tudja. Fiam, szerinted? Fiam nem moccan. Reggel NST-re menet még azt hittem, ki akarja rúgni a ház oldalát. Nevetve kértem, hogy azért ennyire ne feszítse be magát, mert fáj. Aztán mellesleg közölték a vizsgálatnál, hogy vajúdok, magas a vérnyomásom, vizeletemben sok fehérje, úgyhogy maradjak a folyosón, a doktor úr majd megmondja, hogy mi legyen. Férjem boldogan pattant fel, hogy akkor most már mehetünk haza. Nem tudom, milyen arcot vághattam, mert a lendülete lelohadt. Egymás kezét szorongattuk a folyosón.

A doktor úr ugyanaz az ember volt, akinél anyám szülte az öcsémet. Apa nagyon dicsérte, hogy mennyire korrekt ember. Fülöp doktor úr rendkívül kedvesen elmondta, hogy bizony gond van, és alo mars befeküdni a nőgyógyászatra. Tessék? (Kérem, én még nem választottam illatgyertyát, a zenéket sem állítottam össze, hát mi lesz így velem?) De még hazamehetek, mielőtt befekszem. Ha gyors vagyok… Gyorsnak még gyors lettem volna, viszont előbb adtam le a papírokat, és utána akartam hazamenni. Hát az úgy nem megy. Férj haza a dolgaimért, én pedig a szülészeten kötök ki, mert a nőgyógyászaton nincs hely. Egy kedves, fiatal doktor veszi fel az adataimat. Mi lesz a pici neve? Kornél. Akkor esti baba kell, hogy legyen.

Állok a pocakokkal utcai ruhában a ragyogó arcú anyukák közt, és arra gondolok, felkészültem-e erre az egészre? Anya, félek! Mi lesz most? Mi lesz utána? A vérnyomásom nem tudják levinni. Egy puff. Két puff. Legalább feljebb nem ment… A gyógyszeremre azt mondják, semmit sem ér.

A professzori vizit eredményeként megszavaztatott, hogy kérem itt szülés lesz. Ha nem megy le a vérnyomásom, császárral, de a gyerek mindenképp kijön. Várjam meg a nővérkét a folyosón, ki bevezet a szülőszobába. Beosontam a szobába a telefonért. Átöltözni már nem volt idő. A túlhordással bent fekvő anyukák némi irigységgel néztek utánam, ahogy a szülőszoba felé vettem az irányt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem az ajtón. Itt várjon – kért a nővér egy kórteremnél. Ez már az? Két leendő/?/ anyuka feküdt bent összegömbölyödve. Úgy éreztem, zavarok. Itt kell szülni? Hármasban? (Tényleg el kellett volna mennem a nyílt napra…) De kérem, arról volt szó, hogy alternatív szülőszoba, zuhany, masszázs, illatgyertya stb. Nem, kérem. Egy pillantást azért vethettem a kötélre, franciaágyra az ajtó előtt elhaladva. Egy kisebb szobába vezetnek, amelynek ajtaján liliom van. Rám csatolják az NST-t, és kezdek megijedni, ahogy várom férjem. Cseng a telefon, eltévedt a kórházban. Igen, be kellett volna járni a kórházi útvonalat még egyszer szülés előtt… Ágival, szülésznőmmel is elkerülik egymást. Végül úgy húsz perc múlva megjelenik mellettem a kölcsönkért „apuka jelmezben”. Gyakoribbak a fájások? Nem. Erősebbek? Nem? Méhszáj? Betonkemény.

17:00 Burokrepesztés, férj kezének ropogtatása.

18:00 Oxitocin infúzió

„Az anyukát biztatni kell, ha elfárad.” Ha hozzám szólsz, és biztatni mersz, nyakon váglak! Kérlek, ne biztass, csak fogd a kezem, lélegezz, ahogy kell, és legyél itt velem! Hagyd, hogy befelé figyeljek! A be-betérő szülésznők kuncognak, ahogy apuka lélegzik szépen anyuka mellett. Megjegyzik, jól csinálja. Közben néha megmérik a vérnyomásom, és senki se mondja meg az eredményt. Odanézni nem merek.

„Amikor azt mondták, hogy mennyire fáj a szülés, csak kuncogtam, hogy persze, persze… Ezt csak a nők találták ki, hogy valamivel felvághassanak a férfiak előtt. De ez tényleg irtóra fájt” – mondta barátnőm még régen, és nevetek magamban kínomban, amikor eszembe jut, hogy igen, tényleg fáááj. „Ez még nem a jó fájás.” (Nekem már jól fáj.) Magamra nézek. A sietségben a Nike póló maradt rajtam. Szüléshez ideális – állapítom meg, és két fájás közt megpróbálom felidézni, van-e rajta Just do it! felirat.

LÉLEGEZZ! Kor – néééééééééél, Kor – néééééééééél, Kor – néééééééééél. Nevedre lélegzek, lüktetek és élek. Elemi erők mozdulnak meg bennem. Segít anya, fiam! Gyere!

– Már nyugodtan nyomhat – veti oda egy arra járó szülésznő, és én lelkesen nyomok.

– Nem szabad nyomni! – mondja szülésznőm.

Fel se fogom, csak szorítom az ágy keretét, és fiam neve zakatol az agyamban. Nem tudok nem nyomni. A doktorúr a hasam nyomja, a szülésznő a gátvédelemmel küzd.

– Mindjárt szülünk – szólt a doktorúr, és a szülésznő eltűnt. Nyomok, nyomunk, zajok a háttérből. Kinyitom a szemem, és hirtelen börleszkben érzem magam. A lábam közt a fájdalmon át egy embert látok állni, aki csattintott egyet az ollóval. A sarokban hárman állnak (gyermekorvos két asszisztenssel), az ajtóban ketten beszélgetnek, az egyiküknél kávé. Pislogok kettőt, hátha rosszul látok, de nem. Nyomok, nyomunk. Hajasbaba lesz – biztatnak.

23:15 Nem sír fel, a doktornő kedélyes gyere Józsi felkiáltással felpumpálja a tüdejét, és míg én zokogni tudnék, ahogy a mocorgó kis lényt nézem, férjem rádörren: Nem Józsi! Kornél!

– 3.59. Irjunk 3.60-at!

– Nem, 3.59!

A doktornővel csendben összemosolygunk: apuka született. Az apró, meleg kis lény békésen fekszik a hasamon, és tátott szájjal bámuljuk. Mire újra körbenézek, a szoba üres. Kornélt elvitték az inkubátorba melegedni. Doktor úr nekilát az utómunkálatoknak. A megkönnyebbülés eufóriájában piros masnit kérek a varrás végére, és azon mélázok, hogy remélem nem álmodtam az egészet.

Semmi sem úgy alakult, ahogy megbeszéltük, terveztük, de egy percig se bánom. Abból a büszkeségből, amellyel szülésznőm mondta a főorvosnak, hogy nem kellett császározni érzem, hogy a felét se tudom annak, amit ők tudnak. Ezúton is köszönök mindent nekik: dr. Kocsis Évának a gondos és profi terhesgondozásért, dr. Varsányi Antalnak, és Széles Ágnesnek, akik segítettek a Szent Imre Kórházban világra hozni a fiam. Emberségük, kedvességük és profizmusuk miatt kellemes élménnyel lettem gazdagabb.

 

Kattints ide, és olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!