Talán ismered Jack Kornfield A lélek éneke című gyönyörű írását:
„Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét.
Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.
A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.”
Fruzsina, kedves erdélyi dúlatársam ezeket a sorokat olvasva küldte el gondolatait várandósságról, szülésről, születésről:
Már a várandósság 9 hónapja alatt jöttek bennem olyan érzések, amiket nem tudtam hová tenni. A második várandósságom idején jöttem csak rá, hogy saját magzati koromból származnak ezek az érzések. Nem sokat tudok erről az időszakról, és mivel homály fedi anyukám akkori családi állapotát, anyagi helyzetét, vannak sejtéseim… Sajnálattal gondolok az akkori Fruzsinára.
Saját várandósságom idején megtapasztaltam, hogy hormonháztartásom és a környezetem is nagy befolyással bír a kedélyállapotomra. Első magzatomhoz nem tudtam hangosan beszélni, de kommunikáltam vele álmomban, gondolataimban és naplóíráson keresztül. A dal, amit az első várandóságom alatt dúdoltam a „Hey Jude” volt John Lennon-tól illetve a „Hogyha volna kis csizmám…” kezdetű karácsonyi ének. Hát így kezdődött az anyáskodásom…
Tovább olvasom
Október 23-a van… Nem vagyok álmos, hallom, Anya és Apa is fent vannak, jól érzik magukat. Apa nővérével, és párjával beszélgetnek kamerán, és nevetnek! Én is jól érzem magam, mert hallom a hangjukat és Anyukám szívverését, ami mindig megnyugtat. De mégis olyan furcsa érzésem van, mintha indulnom kellene valahova, csak azt nem tudom, hogy hova… Kicsit félek, de érzem, történni fog valami… Ahogy telik az idő, egyre jobban elfog ez az érzés, már nem is tudok mindig figyelni, Apa és Anya nevetésére. Már majdnem éjfél, de ők még mindig jól szórakoznak, de azt hiszem, Anya is észrevett valamit, mert hirtelen begörcsölt a hasa, és talán az engem körülölelő magzatvízből is szivárgott egy kicsit, de ezt Anya ekkor még nem sejtette…
