Szülni és születni

Ezzel a szüléstörténettel zárul a Dúla blog császármetszés utáni hüvelyi szülés (VBAC) tematikus másfél hónapja. Gabi végig élvezte a várandósságot, és természetes szülésre készült, a dolgok azonban másképp alakultak, és Virág császármetszéssel jött a világra. Köszönöm Gabi, hogy megírtad, hogyan zajlott a szülésed, és hogy azt is megosztottad velünk, milyen gondolatok és érzések kapcsolódtak a szülésedhez, és milyen utat jártál be azóta.

Gabi, Attila és a kkcsi Virág babaPéntek éjjel végre beindultak az utolsó jóslófájásaim. Emlékszem az elsőre. Éppen a szülést megelőzően három héttel történt, éjfél magasságában. A férjem szüleitől autóztunk hazafelé, mikor egyszer csak összehúzódásokra és derékfájdalomra lettem figyelmes. Később combba sugárzó nyilallások is követték. És én boldog voltam, annyira boldog! Jelentést tett a testem, a csodálatos testem arról, hogy még mindig tökéletesen végzi a dolgát és megkezdte a végső visszaszámlálást. Míg az első jelzés nagyjából másfél órán át tartott el és viszonylag enyhének bizonyult, a második alkalom időben már szinte duplájára nőtt és a fájdalmak is erősödtek. Mindig elképedem rajta, mennyire tökéletesen van megalkotva a testünk. Őszinte tisztelettel tekintek rá, vigyázom, ápolom, s az imáimban sosem felejtem el megköszönni hibátlan működését. November közepére három olyan alkalmat könyvelhettem el, melyekről tudtam, még nem a végsők, de kisvártatva azok is megérkeznek.

Így történt. Az utolsók 16-án pénteken 1 óra 40 perckor kezdődtek, és szabályos ritmusban, pontosan 10 percenként jöttek, s ugyan 4-kor abbamaradtak, de 8-kor újra beindultak. Örömmel és boldogsággal figyeltem a testem: most már nincs visszaút, a kisbabám talán egy napon belül kibújik. Tekintve, hogy az egész terhességem alatt az ösztöneim irányítottak, az a nap is ennek jegyében telt. Egyszerűen csak éreztem, mit kell tennem. Reggel mélységes nyugalomban lezuhanyoztam, hajat mostam, majd „utoljára” rendet tettem a lakásban. Próbáltam megélni minden percét, mert ráébredtem, életem során csak néhányszor lesz rá alkalmam.

Miután 11 óra magasságában konzultáltam a szülésznőmmel, ledőltem az ágyra és csak figyeltem befelé. Egyedül, csak magammal és a babámmal a hálószobában. Semmihez sem fogható állapot. A testem dolgozik, előkészül, hogy a bennem létrejött új életet világra segítse. Csodálatos Társam, Férjem, Szerelmem, minden egyes fájásnál beszaladt, s tekintetével, simogatásával erőt adott. Így jutottunk el nagyjából 6 perces fájásokhoz, amikor is Anikó úgy látta jónak, ha bemegyünk. Egy cseppet sem idegeskedtem. Jó értelemben véve kiüresedtem, de csak úgy, hogy később, szükség esetén, pozitívval töltődhessek fel. Szükségem volt drága, érző, nagyszájú barátnőm (akinek a szemében mindig a szeretet fényét látom csillogni) jelenlétére is, így a kórházba menet őt még felvettük. Mire a házhoz értünk, Katinka már a kapuban toporgott izgatottan, minden jóval felpakolt batyujával. Mindannyian imádunk nevetni, jó a humorunk, s ha összejövünk, egymást követik a poénok, így kacagással, nevetéssel telt az út, de azt hiszem, mindenki érezte azt a különleges illatot a levegőben.

Korábban úgy terveztem, hogy amikor majd felérek a lépcsőn, alaposan körül fogok nézni. Hogy kiélvezem annak pillanatát, ahogy közeledek majd az ajtó felé. Így is lett, sosem fogom elfelejteni. Milyen volt? Mint a filmekben, amikor egy pillanatra megáll az idő, vagy legalábbis minden lelassul. Vettem egy nagy levegőt, magam mellé gurítottam a bőröndömet, megragadtam a férjem kezét és megnyomtam a szülőszoba csengőjét. Egy mosolygós, apró termetű kishölgy jelent meg. Bejelentettük a nagy hírt, miszerint szülni érkeztünk és Anikót keressük.

A bűvös ajtó „küszöbét” átlépve Anikó mosolyogva, derűvel az arcán fogadott. Szorosan, szeretettel öleltük és pusziltuk meg egymást. Már átöltözve 3/4 4-kor pillantottam rá először az órára, akkor, amikor az adminisztrációt végeztük. Azt hiszem, talán fel sem fogtam igazán, hogy szülni fogok. Aznap sokan szültek, sokan születtek, ezért a szülőszoba helyett először egy barátságos kis megfigyelő helységbe kerültem, ahol a már jól ismert szívhang, azaz NST vizsgálaton estünk túl. (Ahogy ott feküdtem eszembe jutott, hányan riogattak – köszönöm nekik, mert megtanítottak arra, hogy mit nem szabad beengednem a lelkembe – a szülőszobákból hallható ijesztő sikításokkal, ordításokkal. Ellenben számomra inkább hatott mókásnak és szórakoztatónak, mintsem félelmetesnek. Olybá tűnt, mintha pornófilmet forgattak volna a szomszédban. Akkor még nem is sejtettem, mi vár rám…)

Félidőben, noha a szülésznőm gyakran benézett hozzám és percekig beszélgettünk, igencsak magányos lettem, s szívszaggatóan hiányozni kezdett az Édesanyám és a Férjem. A jelenlétük, a szeretetük, a bátorításuk. Nem szabadott elhagynom magam, mert nagy megpróbáltatás előtt álltam, ezért egy jól bevált trükkhöz folyamodtam. A figyelem eltereléséhez. Sms-eket küldözgettem az állapotomról, s a biztonságot adó, szeretetteljes válaszok hamar érkeztek. Mindeközben a fájások természetesen sorra követték egymást, s én, mint a tenger hullámaiban, elmerültem bennük, de csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges, hogy bőségesen maradjon energiám.

Gabi és Ati a szülőszobánKét óra telt el, mire Anikó bejelentette a jó hírt: felszabadult egy szülőszoba, hamarosan bemehetek s Ati is követhet. Ezalatt 3-4 percesre sűrűsödtek a fájásaim. Átsétáltunk hát, felmásztam az ágyra, megint NST tappancsokat kaptam a hasamra, s egyszer csak megjelent Ati. Mosolyogva, nyugalmat hozva. Megpuszilgatott, megsimogatott, elmesélte, miről folyt a csevej odakint. Ha jól emlékszem, ekkortájt érkezett meg morcos arcú, de igazán melegszívű és nagy tapasztalattal bíró orvosom. Megvizsgált s megállapította, hogy minden tökéletesen alakul, de fájáserősítők beadása mellett döntött. Ezeket folyamatosan kaptam. Minden igazán rendben ment, erőt és hitet éreztem magamban, csak pozitív gondolatok cikáztak bennem. Orvos, nővér, a szülésznőm engem dicsért. “Fegyelmezett, ügyes, szívós, ösztönös”. Én csak adtam magam, s úgy gondoltam, ha ilyen szülni, akkor csodás. A 3-4 percesek még úgy 2 órán elhúzódtak.

Üldögéltem, jöttem-mentem, de minden fájásnál azonnal leülni kényszerültem, óriási levegőt vettem, megragadtam a férjem kezét, s csendben a fájás elmúlásáig szorítottam, majd az egészet igyekeztem mintegy kifújni magamból. Valamikor átmasszírozta az egész hátamat a szülésznőm, ettől valamelyest megkönnyebbültem. Aztán 4 óra elteltével, nagyjából 8 óra magasságában beindultak az utolsó centinyi tágulások okozta embertelen fájdalmak. Az elsőre tökéletesen emlékszem, mert kiadtam az első olyan hangot, amit azok a nők, akiket még az előző szobában hallgattam. Azt sem felejtem el soha, ahogy ekkor tapasztaltan, bólogatva azt mondta az orvosom: „Na, na, az lesz az!”

S innentől összefolyik minden. Megszűnt tér és idő. Minden fájdalomkor önkívületi állapotban, hosszan és hangosan, szerintem eltorzult arccal jajgattam. Nagyon kínlódtam. Fájt, pokolian fájt. Egy idő után azt az utasítást kaptam, hogy a fájásoknál álljak fel, hogy Virág buksija minél jobban beilleszkedhessen a csontok közé. Nagyon nehezen ment. Sírtam volna, de nem sikerült. Elhagyott az életerőm, és mégsem. Mint egy kis védtelen, szenvedő majmocska, úgy csimpaszkodtam minden fájdalomnál abba, aki éppen előttem állt. Ekkorra már Ati is irgalmatlanul szenvedett. Sosem láttam még ilyennek az arcát. Csak fogta a fejét, és mint utólag hallottam, azt mondogatta magában, mennyire borzasztó, hogy tehetetlen, nem tud segíteni, és ez katasztrofális. Ettől egy kisebb sokkot is kapott.

Ilyentájt már egyetlen sms-t sem küldött senkinek, aggódtak is sokan, mi történik velünk. Habár a szülésznőm fél 9-kor úgy vélte – ezen kijelentésével nem kis örömöt okozva nekünk-, hogy Virág egy órán belül megszületik, 10 óra lett, mire egyáltalán a kitolási szakaszhoz értünk. Óriás levegő, szembehunyás, fejmegemelés, hihetetlen erejű kapaszkodás és tolás, tolás, tolás. Az első hibás próbálkozás után már ezt is remekül csináltam, ekkor is dicsértek. Ati őrült hévvel drukkolt és bíztatott, ami sikeresen felpörgetett. Én csak nyomtam, nyomtam minden fájásnál, s a magzatvíz csak úgy zúdult kifelé. A fejemben az a kép tárult elém, hogy az egyik nyomásnál végre kibukkan a kis feje, s közben az orvosom megejti a gátmetszést. A gátmetszést, amitől olyannyira féltem, de akkor már azt sem bántam volna, ha szétkaszabolnak.

De se gátmetszés, se baba. Virág nem akart kijönni… Egyszerűen nem akart. Egy órát próbálkoztunk, és számomra már egészen bizonyossá vált, hogy soha többé nem fogok szülni. Nagyjából az utolsó csepp energiámat adhattam ki magamból, mikor belekakilt a magzatvízbe, így az előzőek, illetve fertőzés veszélye miatt az orvosom a császármetszés mellett döntött. Olyan volt meghallani, mintha valaki azt mondta volna, négyszer megnyertem a lottó 5-öst. Soha nem tapasztalt végtelen nyugalom és megkönnyebbülés járt át, fellélegezhettem, a műtét miatt pedig egyáltalán nem idegeskedtem. Éppen ezért furcsállom igazán, hogy az irdatlan fájdalmak közepette eszembe sem jutott, hogy ezért könyörögjek, vagy hogy epidurális érzéstelenítést kérjek. Tényleg, magam is csodálom, miért nem jutott eszembe?

Virág végül császármetszéssel születettA műtétre a szülőszobában kezdtek felkészíteni, majd áttoltak, és ott tovább folytatták, azt követően pedig elkezdődött az operáció. Végig beszélgettünk, s Atival elképedve állapítottuk meg, milyen profi csapat segítette világra Virit. Mindenki milliméterre pontosan végezte a dolgát. Mintha egy tudományos film részese lettem volna. Hamar kibújtatták Virágot, aki rögtön felsírt, de erre sajnos nem emlékszem. (És véletlenek valóban nincsenek! Az egész terhességem alatt elengedhetetlennek véltem, hogy legyen majd kéznél a diktafon az első sírás megörökítése végett.) Néhány perc elteltével végre megpillanthattam őt, akire szívdobogva vártam, vártunk. Gyönyörűséges, szívmelengető élmény volt átkarolni és puszit adni az édes, gyűrött, pufók kis arcára. Mindezeket a szokásos, császármetszést lezáró procedúra követte, majd újra „átléptem” azt a bizonyos „küszöböt”, de immáron büszke anyukaként. Kint másik tündéri barátnőmet láttam meg. Katikám, felém közeledve mosollyal köszöntött, s talán mondott is valamit.(Katinka balszerencsés módon lekéste a nagy pillanatot, ugyanis egy a kórházban vásárolt szendvicstől rosszul lett és haza kényszerült indulni 10 perccel azelőtt, hogy elhagytam a műtőt.)

Egy hét telt el azóta. Ma ötlött fel bennem, hogy már nem emlékszem a fájdalomra. Egyszerűen eltűnt, köddé vált. Arra, ahogy ülök és kiáltozom, igen, de a fájdalmat, az emlékét, mintha kitörölték volna.

Szívesen gondolok rá, milyen sokat készültem, fejlődtem lelkileg a várandósság ideje alatt. Beszélgettem Virággal mindenről. Szándékosan írom, hogy beszélGETtem, mert reagált, szinte mindig reagált. Mozdulatokkal, vagy éppen ellenkezőleg, mozdulatlanul, „csendben” kihegyezve fülelt. Elmeséltem neki, hogyan telt a napom, mi jár a fejemben, vagy, hogy éppen mi történik a kicsi testével. Dicsértem és megköszöntem neki, hogy minket választott, hogy tökéletesen teszi a dolgát, kifejeztem hálámat aziránt, hogy ő létezik, ígéretet tettem neki, hogy mindig őszinte leszek hozzá, és hogy bármi is történjék, mindig, mindig számíthat majd rám. Mindezek mellett üzentem a testemnek is. A testemnek, amely mint már fentebb említettem, kilenc hónapon át hibátlanul teljesítette kötelességét.

Megannyiszor vizualizáltam a szülést, mégis teljesen másképpen alakult. Úgy, ahogyan végül is lennie kellett. De ezt most nem is részletezném, inkább arról írnék, miért dolgoztam olyan elementáris erővel azon, hogy a gátmetszésre még csak ne is gondoljak. Azért, mert rettegtem tőle. Nem olvastam róla egy szót sem, tudatosan kerültem a témát. Véleményem szerint ugyanis szerfelett barbár beavatkozás. Egy férfi orvos „szétvagdos” egy nőt. És még valamiért… Mert egyszer csak az utolsó hetekben felvetődött bennem a kérdés: vajon megváltozik tőle a szexuális életem? Egész pontosan fogalmazva: előfordulhat, hogy valaki „önkényesen” megváltoztatja? Villámcsapásként hasított belém a gyanú, hogy talán igen.

Virág babaAki nem ismer, nem is tudja, milyen erős az igazságérzetem. Ilyenformán el kell, hogy mondjam, hogy ugyan tisztában vagyok ennek a módszernek az előnyeivel, mégis ezt az egész szétkaszabolós technikát igazságtalannak érzem, mert tudatában vagyok, hogy a gát-előkészített nők nagy százalékánál nincs szükség rá, de ennek előnyeit közel sem hirdetik orvosi körökben olyan szívesen, mint a gátmetszését. Így az esetek nagy részénél bármire való tekintet nélkül megtörténik, ami szinte egyet jelent a szexuális érzet automatikus megváltozTATásával. Ehhez pedig hogy van joga bárkinek? Nem fér bele a fejembe. Forr a vérem, hogy ilyen megtörténhet! Még egyszer hangsúlyozom, fő problémám az életem egy részének az önkényesen történő megváltoztatásával van. Tehát félreértés ne essék, tisztelem az orvostudományt, értékelem és hálás vagyok az eddig elért sikerekért, a fejlődésért, én magam is általa gyógyultam meg temérdekszer, de a fentiekről bizony így vélekedem. A történet “csattanója”, hogy a szülésemet követő első látogatásakor mellesleg említette a védőnőm, mennyien panaszkodnak, hogy a gátmetszésből kifolyólag megváltozik a házaséletük… Hideg zuhanyként ért a hír. Itt kell megemlítenem azt is, hogy én valójában el sem tudtam képzelni – ma már igen -, hogy egy gyermek ki tud bújni belőlem. Elképzelhetetlen, lehetetlen volt számomra, de annál is inkább félelmetes, roppant félelmetes. Magyarázat helyett álljon itt egy idézet:

„A félelem a legveszedelmesebb ellenségünk, mert a félelem a rosszban való hit, a hit pedig teremtő, alakító erő. Ezért amitől félünk, az gyakran bekövetkezik. A félelmet tehát a negatívumban való hitnek is nevezhetjük. Ha félek valamitől, akkor abban hiszek, hogy amitől félek, az számomra megjelenik. Mivel pedig, amint mondtuk, a hit alakító, teremtő erő, nem is csoda, ha ily módon rossz következményekkel kell számolnunk.”

(Coué)

Itt a végén szeretnék KÖSZÖNETet mondani, HÁLÁMAT kifejezni drága SZÜLEIMnek, hogy létezhetek, hogy olyan emberré alkottak, aki az önismeret rögös útján lépkedve ráeszmélhetett, hogy a kislánya csodálatos, a végét leszámítva kíméletes szüléssel ajándékozta meg, és megkapta azt a jutalmat, hogy ép maradjon, ugyanakkor egy 99%-os szülés tapasztalatával is felvérteződött.

A császármetszés hegét pedig büszkén fogom viselni. Igazán büszkén!!! (Habár az orvosom úgy véli, jövő nyárra semmi sem fog látszódni belőle.)

S ha a jövőben bárki kérdez róla, mindig úgy fogok fogalmazni, hogy Virágot kétféleképpen hoztam világra.

Megjegyzésem három hónappal később:

Néhány hete bukkantam rá Orsi blogjára, mely azonnal magával ragadott, mert érződik belőle az emberség, a tisztelet, a segíteni akarás. Mindenképpen kapcsolatba szerettem volna vele kerülni, így levelet írtam, majd pedig feltettem a kérdéseimet, melyre egyhamar megérkeztek a válaszok.

Igazán szerencsés vagyok, és hálás a Sorsnak, Fennvalónak, – ki hogy nevezi -, hogy ilyen körülmények között sikerült világra hoznom Virágot, és az is biztos, hogy ha minden nőnek már „csak” ennyi megadatna, szuper lenne ez a világ, de Orsi blogjában böngészve rájöttem, amit én igazán akartam, az az, amiket az ő segítségével szült nők írnak.

Olvass még többet császármetszésről a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

 

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!