Márti most, másfél év elteltével írta meg és küldte el szüléstörténetét, aminek én is részese lehettem. Olyan meghatóan jó érzés újra lepörgetni magamban azt a hajnalt és nappalt, amikor együtt voltunk, együtt vártuk a kicsi Magor baba megszületését. :-)
Férjemmel 2011 végén hoztuk meg a döntésünket, hogy családot alapítunk. Elhatározásunk utáni hónapban pozitív csíkos teszttel ébresztettem a férjemet egy februári reggelen, akivel örömünkben sírtunk… Tanúja lenni egy élet kibontakozásának elmondhatatlanul fantasztikus élmény… Ettől a pillanattól fogva átkerültem egy másik dimenzióba. Életem legintenzívebb, leghatalmasabb időszakát éltem meg érzelmileg, amikor a kisbabám mákszemként a testembe költözött, hogy védelmező méhemből a világba engedjem és kísérhessük Őt útján. Ebben a csodálatos érzésben lebegtem mindvégig. Imádtam a várandósságom, imádtam a pocakom. A mai napig egy különleges élmény nekem, számomra egy felmagasztalt csodaérzés.
Mindvégig panaszmenetesek, egészségesek voltunk. Utolsó heteim gyomorégése bizony sokszor nagyon-nagyon kellemetlen volt, de ezen tünetek ellenére semmi gondom nem volt. A szülés tekintetében a kórház intézményes keretei között a lehető legtermészetesebb körülményeket kerestük. Az otthonszülés igaz régi vágyam volt, de mivel első babásként nem tudtam mi vár rám, nem éreztem magam elég biztosnak ehhez és nem is találtam ehhez jogilag megfelelő helyet sem.
Az előtte 2 éve nőgyógyásznak választott orvosomat szerettem volna a szülésemnél tudni, akiről aztán ki is derült, hogy pont abban a kórházban dolgozik, ahol szülni szeretnék. Sok informálódás során aztán felkutattam azokat a személyeket, akiket szerettem volna, hogy mellettem legyenek életem legmeghatározóbb napján. Fontos szempontom volt a segítőim kiválasztásánál a háborítatlan szülés támogatása, a természetes szerek alkalmazása, a szaktudás, az empátia, alázatosság. Így leltem rá aztán szép sorjában a szülésznőnkre és csecsemős nővérünkre is, akik egyben laktációs szaktanácsadók is voltak. Ez fontos volt nekem, mert minden vágyam volt, hogy a kisbabámat szoptatni tudjam és szerettem volna, hogy megfelelő segítség legyen mellettem. Tudtam milyen sok múlik a kezdeteken és én szerettem volna mindent megadni a gyermekemnek a kezdetektől fogva, hogy méltósággal és maximális biztonságba érkezhessen meg.
A várandósságom előtti években találtam rá Orsi dúlánk oldalára, akiről azonnal tudtam, hogy mellettem kell legyen! A honlapjáról is számomra világosan kiderült, hogy pontosan rá van szükségem. A személyes megismerkedésünk is csak ezt támasztotta alá: egy dúla, aki nagyon kedves, segítőkész, figyelmes, empatikus, tapasztalt, szakképzett segítő, igazi kísérő. Valóban kísért, sokféle tapasztalat megosztása, átbeszélése ellenére sem befolyásolt soha semmiben! Segített mindig, hogy én magam megtaláljam a saját válaszaimat és utamat.
Szombati napunkon még nagyokat sétáltunk a Duna partján, élveztük az ősz utolsó októberi napsugarait. Ezen az éjjelen fél 2-kor menstruációhoz hasonló összehúzódásra ébredtem. Ismétlés hiányában visszaaludtam. Fél 3-kor azonban újra jelentkezett, majd rendre minden órában egészen másnap- vasárnap estig. Utolsó pocakos napomon még bevásároltunk férjemmel, átlagos békés vasárnapunkat töltöttük, az óránként jelentkező fájásoknak nagy jelentőséget nem tulajdonítottam. Igaz már a kiírt időben jártunk, de már a jóslókat úgy megszoktam, néha azt gondoltam örökké babás maradok…
Este fürdés után a vacsorához ülve 21:50-kor azonban arra lettem figyelmes, hogy átállt 8 percesre… Értesítettük Orsit a biztonság kedvéért. Későn tértünk nyugovóra már fél 1 lehetett. Mivel aludni nem tudtam a sűrűsödő fájásoktól, így fél 2-kor lementem a nappaliba, gondoltam majd itt el leszek. Férjem is csatlakozott. Észrevétlenül csúsztam át a vajúdásba. Azt hittem majd lesz egy nagy rácsodálkozás, hogy „hú én most már vajúdok“, de semmi ilyesmi nem jelentkezett.
Az idő teltével egyre mélyebbre kerültem mind önmagamba, mind az összehúzódásokba. Egyre fájdalmasabbak voltak. Éjjel 2-kor már 4-5 perceseket mértünk, de néha egy-egy 6 perces megkevert bennünket. Nem tudtuk vajon mikor kell induljunk? Azt olvastam megérzi az ember… Hát én még nem éreztem, pedig erős fájásaim voltak és mindegyik 50-60 mp-ig tartottak. Szülésznőmet értesítettük éjjel. Orsi 6-kor érkezett meg, ekkor már eléggé magam alá gyűrtek a fájdalmak. Ha tudtam volna még mennyi fájás vár rám…. :-) Még jó, hogy nem vagyok jövőbe látó. :-)
Teltek-múltak a percek, órák. Nem tudtam mikor induljunk, a fájások továbbra is 4-5-6 percesek voltak. Emlékszem Orsit kérdeztem: „Szerinted mikor induljunk?“, mire ő: „Szerintem akkor, amikor még el tudsz indulni“, erre én „Na akkor most indulunk, mert én ha most nem állok fel, akkor már itt maradok.“ Ekkor 2012. 10. 22. hétfő reggel 9 óra volt. Még jó, hogy előtte éjjel lefekvés előtt kitettem a ruháim…
Felöltözni sosem volt ennyire nehéz… Az út oda, azt hittem egy végtelenített körforgás, pedig kb. 20-25 perc alatt ott voltunk. Kiszállás, szülészetre fel – minden nagyon nehezen ment… Nagyon fájtak az összehúzódások, sosem gondoltam volna, pedig a menstruációm első napja mindig kemény menet volt, azt gondoltam így „edzettebb“ leszek majd, de nem… :-(
Szülésznőnk velünk egy időben ért be. Felvettek szülőszobára, beöltöztem, irány a vizsgáló. 9:30 körül jártunk. Megnézték a magzatvizet: szép tiszta, átlátszó. Irány a másik szoba, NST. Egyedül ücsörögtem itt a 40 percben a fájásaimmal, addig szülésznőm elment előkészíteni a terepet, papírok stb. Ezután kimentem a váróba, ahol férjem és Orsi várakozott, míg nem kerültem szülőszobára, nekik itt kellett várakozniuk. A percek ekkor már nagyon lassan teltek és a fájások valahogy mindig egyre-egyre fájdalmasabbak lettek…
Bekerültünk az alternatív szobára, 10:30 volt. Itt már egyre kevésbé tudtam figyelni bármire is. A tudatom beszűkült, valahogy a közvetlen környezetem is egyre távolibb lett… A fájdalom egyre inkább egybefüggőbbé vált… Elsodortak a fájások. Illatok és képek rögzültek emlékeimben, érintések és szavak, más tudatállapotba kerültem. Egyre inkább szenvedésnek éreztem a fájásokat, ezért korábbi kérésem ellenére sírva könyörögtem fájdalomcsillapítóért. Előzetesen leszögeztük, hogy nem kívánok élni semmilyen fájdalomcsillapítással, ezért ezt tiszteletben tartva és mert a baba szempontjából is ez a jobb, segítőim visszatereltek abba az irányba, hogy ne akarjak csillapítást…(Utólagos nagy-nagy köszönet ezért!!). Úgy éreztem nem lesz vége és nem fogom kibírni… Soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmakat, nagyon megviseltek :-(
Orsi derékmasszázsa és a muskotályzsálya illata azonban mélyen az emlékezetembe égett! Azok az érintések a fájások között életmentőek voltak! A fájások alatt megvizsgált a szülésznő, amikor örömmel megállapította, hogy már 3 ujjnyira kitágultam. Ekkor repedt meg a burok és éreztem a magam alá folyó magzatvizet. Hosszas vajúdás után aztán 14:30 körül elhangzott a varázsszó, hogy most már nyomhatok. A kitolási szak kb. 1,5 órán tartott. Egyre fáradtabb és erőtlenebb voltam. Kisfiam kezével alátámasztott kis feje el volt billenve, ezért volt hosszabb folyamat, mire átért a medencémen. A szívhangja azonban mindvégig tökéletes volt, ami nagyon megnyugtatott. Kimerültségemet érezve elfogadtam azt a javaslatot, hogy menjünk át a szülőágyra és kössenek be minimális oxitocint, a kitolási szakban ez már veszélytelennek számít.
Ezután férjem és Orsink „segítettek“ nyomni, beléjük kapaszkodva próbáltam erőmet sokszorozni. Azt mondták már látják a fejét… Összeszedtem magam, minden erőmet beletettem és nyomtam, nyomtam-mintha az életem múlna ezen. Aztán égő érzés a gátamon, „sóhajtsd el a fájást“-kérés a szülésznőmtől – ez volt a gátvédelem, majd egy nyomás és a kisfiam kibújt 16:00-kor.
Mellkasomon az elsőszülöttem, csend, nyugalom, csók az ajkaimon a férjemtől és könnycsepp. Oldalra néztem az ablak felé és láttam kint az életet, ahogy a megszokott módján halad: emberek, autók jönnek-mennek. Nem látták, hogy ebben a szobában mi történt: én életet adtam, Anya lettem! Hős lettem! Erőm felett teljesítettem! Engem ünnepelnek a körülöttem álló segítők, mert ebben a történetben mi vagyunk a főszereplők! Aztán mindenféle érzések és gondolatok a fejemben, közben segítenek a szoptatásban, rendbe tesznek alul (elsőfokú repedés). Vége, vége a fájdalomnak és itt van a gyermekem. A 2 órás szülőszobai tartózkodás után, elrendeztek a segítőim, Orsi, szülésznő és Férj, majd a kisbabámmal maradtam.
Az első reggelen tudtam felfogni, hogy ez a gyönyörű gyermek az én kisfiam… És ez a rajongás van azóta is bennem ma is minden reggel, amikor látom Őt!
Köszönöm Orsi, hogy mellettem voltál, hogy számíthattam Rád a várandósság alatt: kismamamasszázs, beszélgetések, szülésfelkészítés, a vajúdástámogatásodat, a szülés utáni időszakban tett munkádat és hogy a mai napig fordulhatok Hozzád! Igazi támaszom voltál mindig és őszinte hálát érzek ezért! Ez a történet nem ez a történet lenne, ha nem ti vagytok mellettem! Jó szívvel ajánllak minden nőtársamnak.
Szeretettel ölel: Timár család
Olvass további dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!