És még egy gyors baba, Borcsi. :-) Briginek, az édesanyjának is meglepetést okozott a születése, holott második babaként érkezett a családba. Ez alkalommal is minden a lehető legjobban alakult.
Ide most egy születéstörténetet kellene leírnom, de ennek sajnos nem lenne hosszú a leírása, inkább az előtte lévő két nap izgalmas. Történt, hogy 2008. április 3-án megszületett első gyermekem, Barnus. Szerencsé voltam, mert könnyen ment minden, nem volt beavatkozás, csendben ért minket az első csoda. Kis csomagunk kisangyal volt első fél évében, nem is gondoltunk arra, hogy ez változni fog, hát kedvet kaptunk egy következő babához. Újra átélni a pocakos 9 hónapot, a tudatot, hogy ketten vagyok, a csuklásokat, a rugdosásokat… Teltek-múltak a napok és második babánk pocakos élete is kezdett a végéhez érni, hogy napvilágot látva elinduljon kinti életében.
2009. augusztus 5-én a szokásos heti vizitre érkeztünk kedves doktor nénikhez. Én már gyanakodva mentem, mintha folyna a magzatvíz, de nem így volt, ellenben 2 ujjnyira már nyitva volt a méhszáj. Szuper, csak nehogy elkéssünk, figyelmeztetett doktor nénink. Boldogságban úszva tértünk haza alig egyévesünkhöz, és bennem csak az munkált, hogy legyen ennivaló itthon, ha menni kell, gyors sütés-főzésbe kezdtem, és hátfájást éreztem, de egye-fene, vizsgálat után ez belefér. Ekkor a választott szülésznőnk Kata, sajnos éppen szabadságát töltötte, így a helyettes szülésznőt ostromoltam a jelen helyzet vázolásával. Ő nyugalomra intett, és nem törődve azzal, hogy igen kicsi a korkülönbség a gyerekek között. 2 ujjnyival ne pattogjak – nem vett komolyan. Én szófogadó voltam, este lefeküdtem, reggel felkeltem és akkorát aludtam, mint előtte nemigen a pocakos nagy hasas időben.
Délelőtt még gyors vásárlás, séta Barnussal, bár párom óvva intett, és aggódva mondta, hogy vigyek széket, ha éppen rám tör egy fájás, de nevetve mondta, ott a babakocsi, majd kapaszkodok abba. Kora délutánig ülve jó, de állva már fáj érzéseim voltak, azért 3 óra körül még nekiálltam főzni, de befejezni már nem volt erőm. Estére megelégelve a rendszertelen fájdogálást, felhívtam szülésznőt, aki egy kád vizet javasolt. Vagy elmúlik, vagy beindul alapon egy órás merülést rendeztem, de majdnem alvás lett belőle. A végére viszont mintha beindult volna valami, 3 db érezhető fájás. Szülésznő hívás, tanakodás, majd fekvés, ha beindul, akkor éjjel azt már tuti érezni fogom. Ágyba elhelyezkedés, apa közli, ő alszik. Igen ám, de a fájások jöttek, igaz, nem erősek, viszont rendszeres 10 percesek.
Itt este 9:30-at mutatott az óra. Mondtam félkómás apának, ne aludjon, hozza anyumat, inkább legyen itt, ki tudja mi lesz. Este 10-kor még lecsillapítottam ideges szomszédasszonyomat, és jó éjszakát kívánva neki, elköszöntem. Ezután anyu is befutott én ismét szülésznővel egyezkedtem, de nem engedett, számolásra kényszerített. Hát 5 percesek, legalább fél percig, de simán viselhető. 10:30 körül járhatott, meguntam a számolást, anyukám aggódó arcát, gondoltam lefekszem két fájás között. Kényelmesen befészkeltem magam oldalpózba, és akkor történt az, ami után csak úgy pörögtek az események. Hangos reccsenés, rémület, majd futás a wc-re, mert jaj, mindjárt becsinálok. Szerencsére matrac megúszta, víz sehol, viszont nyomi kell. Nincs mese, jönni akar Borcsi.
Anyu kétségbeesve, apa túlhiggadtam, rajtam meg a „szaporaérzés”. Hirtelen hova kapjunk?! Még pár dolog hiányzik a bőröndből, rajtam pizsama, de én csak a lábam közét fogom, mert jön Borcsi. Valami isteni segítségnek és anyumnak köszönhetően ruha került rám – bár itt még aggasztott, hogy nincs melltartó rajtam, de az jobban, hogy kapaszkodnom kell magamba. Apa még mindig tök nyugodtam megjelenik egy doboz popsitörlővel, és a papucsát kezdi tisztítani. Itt megelégelve ráparancsolunk, hogy elég legyen menjünk, mert megszülök. Toporogva, lépve egyik lábamról a másikra este 11:55-kor elindultunk a kórházba.
Isteni segítség itt végig fogta a kezünket ismét. Segített beszállni az autóba, átsegített az összes lámpán, a Lágymányosi hídon szabad utat engedve nekünk szó szerint repültünk a kórház felé. Autónk elérte a végsebességet, az én babám meg a végpontot arra, hogy megszülessen, de én nem engedtem, tartottam, mert ez a baba kórházba kell, hogy világra jöjjön. Ami útidő eddig autóval 15-20 perc normál forgalomnál, az késő este most 5 perc volt. Én szuszogtam, kapaszkodtam, sürgettem apát, hogy nyomja, mert nyomnom kell.
Kórház előtt szabad hely, de én már mozdulni sem tudok. Apa be, gyors kocsi kérés, és már repültek is felém egy tolószékkel, amibe isten tudja hogy tudtam átülni, és hogy volt erőm a lábamat a levegőbe tartani, de beértünk a kórházba. Liftbe be, szörnyülködés, hogy-hogy néz ki a hajam. Fent szülőszobán már vártak, első szobába be, kék szoba, és szülésznő kérlel, hogy vetkőzzek le, hogy meg tudjon vizsgálni. Én ágálok, mert csak szorítom össze a lábam, de itt újra segítség fentről, már fekszem is az ágyon. Apa még sehol, pedig a liftben még megvolt, szülésznő kiabál, hogy azonnal orvost hívjanak. Az orvos – pont mint apa – teljes lelki nyugalommal besétál, kezet fogunk, bemutatkozunk, majd megvizsgál. Nyugalomra int, átalakítja az ágyat, leszedeti a hasamról a ctg-t, hogy ez minek is már, és közli mosolyogva, hogy hát akkor csináljam amit érzek. Én kérdőn nézek, közben apa elrobog előttem, sikerült átöltöznie, doki bácsi pedig kérlel, hogy nyomjak.
Két nyomás, állj, most nyomjon, és hopp, Borcsi már kint is van. Hát ez hihetetlen, szuszogunk mind a ketten. Ő nyöszörög, én meg vigyorgok, mint a vadalma. Ránézek apára, aki nem kevésbé van megilletődve és meglepődve, és közlöm vele, hogy jesszus, majdnem nem értünk be. Gyors köldökvágás, méhlepény kint, és ennyi volt. A csoda, amire vártunk, és készültünk az érkezésére, már ott is volt. Pizzát akartunk rendelni vajúdás közben, meg kártyázni, hogy ne legyen unalmas, de ebből semmi nem lett. 2009. 08. 06-án éjjel 11:13-kor megszületett Borcsi baba, a kórházba érkezéstől számolva papíron 8 perc alatt. A maga tempójában, félhomályban, úgy, ahogy szerettem volna. Hihetetlen boldogság még most is rágondolni arra a két órára, amit közösen hármasban, négytagú családként eltölthettünk, no meg az első szopira még bent a szülőszobán.
Villám-bébink megkímélve engem, minden sérülést megspórolva nekem, szabadon jött a világra, boldog-egészséges babaként. Ő is mintababa volt, ami persze mára már csak alvás közben van, de imádjuk, és igazi ugri-bugri babává nőtte magát.
Ha szeretnél még több szüléstörténetet olvasni a Dúla blogon, kattints ide!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!