Végre kiírhatom már magamból azt sok dolgot, ami a fejemben járt akkor. Minden nap úgy mentem dolgozni, hogy már bármikor történhet bármi, bár valahogy éreztem, hogy nem akkor fog elindulni a kicsike, amikor épp nem leszek otthon. Be is jött, mert csütörtökön, amikor hazaértem, még megvacsoráztunk, aztán belenéztünk a sorozatunkba. Andi érezte, hogy mintha valami megindult volna, de nem volt semmi kapkodás, nyugodtan tettük a dolgunkat. A magzatvíz elkezdett csöpögni és szép lassan meg is érkeztek a fájások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam feszült, de nem annyira, mint egy héttel korábban, amikor a nappaliban ültünk, és Andi felsikkantott. Nem volt semmi probléma, csak a szokásos fájások között volt egy intenzívebb, na nálam akkor történt meg a „beavatás”. Lepörgött minden a fejemben, hogy úristen, akkor indulás, a kocsival kiállni, csak az aksi is bírja, a cuccokat összeszedni, nehogy valami kimaradjon, kaját tenni, ruha, papucs, csoki, víz – e gondolatok cikáztak a fejemben. Mindez pár percig tartott. Mivel mégsem kellett elindulnunk, azért akkor egy kicsit levert a víz. :-)

A szülés után, mikor először eszembe jutott mit is írhatnék a „szép szülésélmény” témában, megmondom őszintén, egy fehér lapra gondoltam – az mindent kifejezett volna. Merthogy nem tartottam szépnek, nagyon erősen élt bennem a sok órás fájdalom, amire nem készültem fel – nem lehet felkészülni erre. Aztán a hetek távlatából számtalanszor gondoltam rá, idéztem fel az apró momentumokat is, és már tudatosult: nagyon szerencsés vagyok, a várandósággal, az emberekkel akik körülvettek és segítettek, és magával a szüléssel is, mert a kisebb komplikációk ellenére viszonylag hamar gyönyörű egészséges babánk született. De haladjunk sorrendben…

A dúlámnak köszönhetem, hogy ilyen könnyű volt

Orsival a várandóságom 7. hónapjában találkoztam először. Nagyon szimpatikus volt, hogy első alkalommal ő jött el hozzánk és az otthonunkban beszélgettünk. Többé-kevésbé tisztában voltam vele, hogy mit várhatok egy dúlától, mégis sokkal többet kaptam tőle, mint amire számítottam. A szülésig többször találkoztunk, voltam nála kismama masszázson, ami nekem és a kisbabámnak is nagyon jól esett. Orsi egyszer CTG-re is eljött velem a kórházba, hogy találkozzon az orvosommal és a szülésznőmmel. Aznap az egész délelőttöt együtt töltöttük, és rengeteget beszélgettünk. Napszaktól függetlenül bármikor felhívhattam, ha kérdésem volt; ha esetleg elbizonytalanodtam volna, mindig sikerült megnyugtatnia.

Most múlt egy éve, hogy kisfiunk, Márk megfogant. Meglepetés volt az érkezése, ahogy a nemét is a megszületéséig szemérmesen titkolta. Az első megilletődöttséget hamar felváltotta az érkezése miatt érzett öröm és a várakozás… A várandósságom egyszerre mondható problémamentesnek és gondokkal terheltnek. Hála Istennek nem volt semmi komolyabb baj – mondom most, mikor közben meg kellett birkóznom az anyává válás számomra nehéz lelki feladatával, el kellett fogadnom, hogy átalakul az életem, elvesztettünk egy nagymamát, 2 hónapig ismeretlen okból hőemelkedésem és egyéb panaszaim voltak, s az orvosok a középidőtől nyíló és rövidülő méhszáj, keményedések miatt koraszülést jósoltak. A felírt gyógyszereket nem tudtam nyugodt lelkiismerettel bevenni, így pihentem, s imádkoztam: bíztam a gondviselő Úrban, aki egy élettel ajándékozott meg minket.

A pozitív teszt után ultrahang is megerősítette, hogy babánk lesz. Férjemmel együtt nagy boldogságban úsztunk. Már a terhesség korai szakaszában kiderült, hogy terhességi cukorbeteg lettem, és bízhattam benne, a terhesség után elmúlik. Le kellett mondanom bizonyos ételekről, figyelnem kellett a bevitt szénhidrát mennyiséget, és minden nap többször mérnem a cukrom, de az akaraterőm határtalan volt, mindent megtettem kisbabánk érdekében. Terhességem utolsó hónapjai nyárra estek, kánikula volt, nagyon nehezen bírtam. Magas volt a vérnyomásom, be volt dagadva a víztől kezem-lábam, és fehérje volt a vizeletemben. Sokszor szédültem, fekete pontokat láttam a szemem előtt. A 28. héttől már a belső méhszájam is nyitva volt, koraszülés fenyegetett, feküdnöm kellett. Összesen 8 kilót híztam, nagy részét az utolsó hónapban. A 35. héten még antibiotikumot is felírt a nőgyógyász, mert sok baktérium volt a vizeletemben. Be is szedtem – mondanom sem kell, feleslegesen… Mindezek ellenére életem egyik legszebb, legkiegyensúlyozottabb korszakának éltem meg a terhességem, és büszkén viseltem pocakom.

A 11. héten tudtam meg, hogy két kisbabám lesz. A vizsgálat közben az orvosom nagyokat hallgatott, pedig beszédes, jó kedélyű ember. Elkezdtem aggódni, hogy miért nem mond semmit. Kérdeztem tőle: – “Doktor úr, a baba jól van?” Erre ő: – “Persze. A babák jól vannak.” Így tudtam meg, hogy ikreket várok. Nagy öröm volt ez számunkra, mindig is sok gyermekre vágytam. Ekkor a kisfiam 1 éves volt. Még szoptattam. Szerencsére az orvosom nem beszélt le róla, később magától hagyta el. Egyedül a sportot tiltotta meg, pedig az első állapotosságom alatt majdnem szülésig jártam úszni és tornáztam is. Azt mondta, hogy most nem lehet, mert ikreket várok.

Egy szép napsütéses napra voltam kiírva. Előző este úgy feküdtem le aludni, hogy elmondtam a kislányomnak (első pillanattól kezdve biztos voltam a nemében), most már tényleg jöhet, amikor akar (addig az áldatlan állapotok miatt próbáltam visszatartani Őt, a lakásátalakítás-felújítások okozta káosz, kosz, feszültség…). 2 nappal később keltem fel kora reggel úgy, hogy tudtam, eljött a pillanat: hívtam a bábaasszonykánkat és drága dúlánkat Orsit, majd a halálraítéltek nyugalmával, csendes derűvel kezdtem készülődni ráérősen. Körülöttem ettől mindenki még idegesebb lett… Az apuka egészen a vajúdás kezdetéig félvállról vette a várandóságot és a szülést, a szülés során szembesült azzal, miről is van szó.

2011.09.16-án egy szép péntek este megérkezett Fésűs Lehel 3840 gr-al, 56 cm-esen.

Sikerült a VBA2C (2CSUSZ :D ), vagyis megtapasztalhattam a természetes szülést 2 császár után. Borzasztóan hálás vagyok dr. Ujvári Attilának, aki rengeteget csatázott értünk, és végig biztonságot árasztó, derűs és csendes volt, a dúlámnak Werner Katinak, aki mindig tudta mire van szükségünk és velünk volt, biztatott, segített bennünket végig, és persze Janinak, a férjemnek, akinek a támogatása nélkül nem tudtam volna végigjárni ezt a rögös utat, aki még a tolófájások közben is meg tudott nevettetni és persze Lehelnek, aki velem együtt küzdött és azóta csak szopik, alszik, mosolyog és ezek kombinációja.

Sárit annyira vártam és vágytam, hogy egy évig nem fogant meg. Már orvosi segítség lett volna a következő lépés, amikor végre…

A születésével is húzta az időt és nyúzta az idegeinket, nem emlékszem pontosan, de kb. 10 napot hordtam túl. Bent kellett feküdnöm a kórházban, várva, hátha történik valami. Ez elég rossz érzés volt, hátrahagyva két gyereket szegény apjukra – aki egyébként derekasan állta a sarat. Kivéve a mai napig emlegetett újságpapíron tálalt vacsorát… de szerencsére én csak ennyiről tudok, és amit a mami nem tud, az nem fáj…

Csütörtök este kezdődött. Valami furcsa volt, de nem tudtam hova tenni. Nem fájások voltak, csak amolyan emésztési zavarnak tűnt. Ekkor már nagyon türelmetlen voltam, annak ellenére, hogy még csak 3 nappal hordtam túl Tomit. Már egy hónappal korábban is nyitva volt a méhszáj egy ujjnyira, így én, nagy „szakértő”, gondoltam úgyis korábban fog jönni a kiírt időpontnál. Hát tévedtem. Péntek hajnalban, 4 óra körül ébredtem. Szabályos 7 perces fájásaim voltak. Nem volt vészes, így gondoltam ágyban maradok, nem keltem fel még Apát, aludjon csak. A fájások nem szűntek, ezért elmentem zuhanyozni, minthogy megtanultam Edina Kismamatornáján, ha ezek jósló fájások, akkor a meleg víz hatására enyhülnek. Hát az enyémek nem enyhültek, sőt!