Magasságok és mélységek – ezeket kellett Lindának bejárnia második várandóssága alatt. Otthonszülést szeretett volna, teljes háborítatlanságot – helyette egészen másfelé kanyarodott az útja. Mást kapott, de ez a másfajta út is gazdagította őt. Olvasd el, hogyan!
Mira baba ma már 9 hónapos nagylány. Ahogy 9 hónap kellett az anyaméhbeli növekedéséhez, úgy még egyszer 9 hónapra volt szüksége Editnek, az édesanyjának, hogy megírja történetüket. Mira a középidőtől fogva farfekvésben helyezkedett el, de hála a rugalmas és hozzáértő orvosi hozzáállásnak a császármetszést elkerülve természetes hüvelyi úton született meg. Drága Mira baba tényleg egy kis csoda! :-)
Még mielőtt a szülés napjára térnék rá, az előzményeket is megosztanám veletek. A 29. héten kezdődött a kálváriám, hiszen addig a pillanatig minden teljesen rendben volt a babával és velem is. Egy kontrollvizsgálaton kiderült ugyanis, hogy mostantól fekve kell átvészelnem a hátralévő időt, ha nem akarom, hogy idő előtt érkezzen Mira baba. Mintha pofon ütöttek volna… Még 1 héttel később is azt hittem, ez nem végleges, csak pár hétről lehet szó… De a doktornő annyira komolyan rám ijesztett a teljesen nyitott méhszájjal, hogy el kellett higgyem. Pár nap alatt 3-4 kg-t fogytam, gondolom a mozdulatlanságtól, étvágytalanságtól, és folyton aggódtam, ha éreztem a keményedéseket. Egyedül-otthon-állandó aggodalommal a fejemben, rádöbbentem, hogy én ezt így nem fogom tudni végigcsinálni.
Amennyire zökkenőmentesen éltem meg a második trimeszter minden pillanatát, annyira sorsfordítóan kezdődött közös utunk 7. hónapja. Talán a beköszönő és elég hosszasan itt állomásozó hidegfrontnak is volt ebben szerepe, de még rutinnal rendelkező, harmadik gyermekét váró anyaként is megriasztott az az éjszaka, amikor az egyre sűrűbben érkező fájások nem hagytak aludni. Másnap sem lett sokkal jobb a helyzet, ugyan a fájások megszűntek, a kellemetlenül feszítő alvégtájéki érzés és a sűrű méhösszehúzódás megmaradt.
Végül rászántam magam, és felhívtam a rendelőt egy soron kívüli gyógypillantásra, de nem volt szerencsém: mindenki szabadságon volt. Persze, ha nagyon erőszakoskodtam volna, be tudtam volna valahová préselni magam, de valahol mélyen nem éreztem, hogy igazán baj lenne, inkább csak a kíváncsiság vezérelt és pár nyugtató szóra vágytam.
Az első trimeszter végét szinte napra pontosan megéreztem: varázsütésre elmúltak a rosszullétek és vele együtt a mindennapjaimra bélyeget nyomó ólmos fáradtság is. Föllélegeztem, kivirultam, testemben-lelkemben egyaránt, most úgy érzem, bármire képes vagyok, nincsenek akadályok előttem. Túlestünk a kötelező AFP- vérvételen, valamint a 20. heti ultrahangon is minden rendben találtatott, kicsikénk szíve erősen zakatolt, és még a neméről is egyértelműen megbizonyosodhattunk. A lelkem mélyén, az összes várandósságom közül most először éreztem biztosan, hogy kisfiam lesz.
Ezt a szüléstörténetet V-nek ajánlom, aki egészen hasonlókat élt át, mint Márta. Gondos készülés, felhőtlen várandósság és aztán a faros fekvésű magzat miatt császármetszés. Ilyen szép császármetszéses történetet azonban még nem olvastam…
Várandósságom édes hónapjai után magabiztosan készültem a szülésre. Újra és újra elképzeltem, ahogy a csupasz kis test kicsusszan belőlem, és még lüktető köldökzsinórral fekszik hasamon ragacsos melegségével. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz.
Az utolsó hónapban azonban kisbabám még mindig kitartóan ült pocakomban. Ez eleinte csak orvosomat aggasztotta, aki – mint első szülés – farfekvés esetén a császármetszést javasolta. Én biztosan éreztem, hogy kislányom tudja, mi a dolga, és ha eljön az ideje, befordul a „hivatalos” pózba. De a valóság békénket tapintatlanul megzavarta – a 37. héten a fordítási procedúra fenyegetett. Doktornőm türelmes volt és a határidőt a lehető legtovább tolta – anyai szívem minden nappal újabb reményt érlelt – de a döntést végül nem kerülhettük el. Eszem és szívem csatájában férjem is szívem pártjára állt. Az eljárás mellett szóló minden orvosi érv felett végül győzött a nehezen magyarázható belső tanács – ez a gyermek csak bizalmat kér, egyéb segítséget nem.
Megkezdtük a 36. hetet. Míg múltkor még azt mondtam, hogy egyszer fent, egyszer lent, hogy van, mikor teljesen fittnek érzem, máskor megmozdulni is alig tudok, mostanra leginkább az utóbbi állapot uralkodott el rajtam. A fittség érzése pedig már teljesen a múlté. Sokszor nyavalygok, hogy itt is fáj, ott is fáj, alig tudok aludni, a derekam is sokat fájdogál, nehézkes vagyok. Pedig nem akarok ennyire negatív lenni, de már képtelen vagyok felülkerekedni ezeken az érzéseken. Várom már a pillanatot, amikor kibújik a pici babám. Ahogy megfigyelem magam, sok változás zajlik bennem. Tényleg várom már a szülés pillanatát, amikor megismerhetem a pocaklakót, és persze azt a pillanatot, amikor könnyebb lesz… Továbbra is érdekelnek az egyéb teendőim – a lakberendezés, a tanulás, a homeopátia – de észrevettem, hogy mindez mégis valahogy szép fokozatosan, észrevétlenül háttérbe kezd szorulni. És kezdek azzá válni, amivé általában nem akarok: „teljes munkaidős” Anyává.
