Csodaszép szülések: Beni a Föld napján megérkezett közénk

Véget ért a szabadság és a pihenés, és egy kis szünet után újra egy csodaszép szüléstörténetet olvashatsz a Dúla blogon. Bogi második babájának, Dorkának a születését már megírta, most Benié következik. A kisfiú is a Szt. Imre Kórházban jött világra.

Beni a Szent Imre Kórházban születettBenivel 2008. április 16-ára voltunk kiírva, de az aznapi ctg-n tisztán látszódott, hogy még egyáltalán nem kívánkozik kifelé. A doktorunk (dr. Bálint Balázs) végignézte aznap az összes ultrahang leletünket és megállapította, hogy nagy valószínűséggel egy héttel később fog érkezni a babánk. Nem maradt más hátra, mint az, hogy várunk… Vártunk is, mire végre eljött a vasárnap reggel (április 20.), amikor is azt vettem észre, hogy a nyákdugóm szakaszosan távozik s közben teljesen rendszertelenül görcsölgetek. Úgy volt, hogy aznap be kell mennünk a kórházba nst-re, mert a 40. betöltött héttől már kötelező a heti kettő. Felhívtuk Kondor Katát, a szülésznőnket, aki mondta, hogy ha elkezdtem fájdogálni, akkor inkább ne menjünk nst-re, várjunk, hátha szülés lesz belőle. Déltől már rendszeresek kezdtek lenni a fájások, 10 percenként jöttek, viszont alig tartott egy-egy fájás tovább 20-30 másodpercnél. Délutánra már 6-7-8 perces fájásaim voltak, egyre erősebbek, viszont még mindig nagyon rövidek. Este 10 körül már olyan 5 perceseket mértünk, ezért gondoltuk jobb, ha bemegyünk a kórházba.

Kata benn egyből megnézte a méhszájat, ami csak 1 ujjnyira volt nyitva, majd csinált egy nst-t. Az nst kimutatta a fájásokat, de annyira rövidek voltak, hogy Kata mondta, ezekkel nem lehet szülni. Azt javasolta, hogy menjünk haza, és akkor jöjjünk, ha már legalább 1 percig tart egy fájás, és kb. 5 percenként jön. Hazamentünk, és megpróbáltam elaludni, de mondanom sem kell, hogy 6-7-8 perces fájások mellett egy percet sem sikerült! Hétfő (április 21.) reggelre sem lettek rendszeresebbek a fájásaim, csak talán csak kicsit hosszabbak, viszont már annyira szenvedtem, hogy ismét telefonáltunk, hogy mennénk be a kórházba. Már 24 órája nem aludtam, és elég kimerült vagyok. Katával és a dokinkkal is beszéltem, akik azt mondták, hogy még bírjam ki délutánig, hátha rendszeresebbek lesznek a fájások, és majd 4 órakor menjünk be, akkor megvizsgálnak. Én már ekkor a csillagokat láttam, és minden fájásnál úgy szuszogtam, mint egy tüdőbajos. Kínomban órákat álltam – pontosabban egy vödrön és törülközőn ültem – a zuhany alatt, mert ott valamivel elviselhetőbb volt a dolog. Délután fél 3-ra eljutottam oda, hogy mondtam a férjemnek, hogy induljunk el, mert ha még várunk, én nem fogok tudni bemenni a kórházba a saját lábamon!

Fél 4-re be is értünk, ahol már szerencsére benn volt a dokink és rögtön meg is vizsgált. Kiderült, hogy a méhszáj már két ujjnyi, viszont a baba feje egyáltalán nincs beilleszkedve, ezért még hosszú lesz a dolog. Nem baj, én innen már egy darabban haza nem megyek! Mondta, hogy nem is kell, mert legkésőbb reggelre meglesz a baba. Azért ez délután 5 órakor nem hangzott valami bíztatóan, de legalább volt egy tuti időpont az eddigi bizonytalanság után. A doki elküldött nst-re, ekkor még nem ért be Kata, ezért ezt egy másik szülésznő csinálta, de ő is nagyon kedves volt. Biztatott, hogy most már jó kis fájásokat produkálok, ebből ma szülés lesz. Rögtön kaptam is egy adag antibiotikumot az nst közben a pozitív streptococcus miatt, majd 4 óra múlva kapom a következőt. Javasolta, hogy a rendszeresebb fájások érdekében zuhanyozzam a hasam egy labdán ülve a fájások alatt. Közben behívta a páromat is, beöltözhetett és segíthetett zuhanyozni…

A labdán egész kellemes volt, és mire végeztünk megérkezett Kata is. Megállapította, hogy elég pocsékul nézek ki, és kérdezte, hogy aludtam-e valamit, és hogy tudtam-e enni? Mondtam neki, hogy 34 órája nem aludtam, és 24 órája nem ettem. Ekkor javasolta, hogy a „vacsim” egy cukorinfúzió legyen, amit meg is kapok a szülőszobában. Így aztán lassan összeraktuk a cuccomat, amit a szülőszobára vittem be, meg megkaptam a beöntést is, amit igazából ennyi szenvedés után valahogy meg sem éreztem. Bementünk a sárga szülőszobába, felmásztam az ágyra, megkaptam az infúziót, és vártam a fájásokat, amik jöttek is egyre erősebben és egyre rendszeresebben. A fájások között megpróbáltam 1-2 perceket aludni, mert már nagyon kimerült voltam. Közben egyik kezemmel az ágyat, a másikkal a férjemet szorongottam, a lábammal meg támasztottam ki magam és közben már minden porcikám remegett a fáradtságtól. Párom folyamatosan masszírozott valami illatos cuccal, amit Kata adott, az sokat segített. A fájásszünetekben vízzel itattak, és közben mindhárman biztattak, ami sok erőt adott a folytatáshoz.

Nagyjából 10 óra lehetett, amikor az egyik fájás alatt a doki megvizsgált és mondta, hogy burkot repesztünk. Ennek nagyon örültem, mondván, hogy végre történik valami… Szépen kifolyt a magzatvíz (teljesen tiszta volt) és utána még erősebb fájások következtek. Itt szóltak, hogy nem jó ez a befeszített póz, ahogy eddig voltam, mert nem tudok tovább tágulni – a legjobb lenne, ha térdelnék. Megfogadtam a tanácsot, így térdelve szenvedtem tovább, a fájások között, meg ülve próbáltam aludni. A sokadik fájás után már egyre nagyobb nyomási ingert is éreztem, és aztán végre jött megnézni a doki, hogy áll a méhszáj. 4 ujjnyi volt akkor, mondta, hogy nem sok kell és eltűnik. Eltelt egy kis idő, újra megnézte, ekkor már csak nagyon-nagyon pici hiányzott, hogy teljesen eltűnjön, amire rásegített, és kezdődhetett a kitolás. Addigra a térdelő pózban teljesen begörcsölt minden végtagom, mondtam, hogy kéne valami másik póz, mert így szétszakadok.

Javasolták, hogy álljak fel, guggoljak bele, két oldalról pedig tartanak és úgy nyomjak. Hát ez a testhelyzet ez marhára bejött, nyomtam ahogy bírtam, közben meg az ágyra borulva pihentem. Nem sok idő telt el amikor mondta Kata, hogy ő már látja, és képzeljem el, szép nagy haja van. Ennek nagyon megörültem, meg aztán annak is, hogy mondták, üljek át a szülőszékhez mert mindjárt meglesz. Ráültem a szülőszékre, férjemet beültették mögém. Kata és a doki pedig odaült a matrac két szélére és biztattak, hogy nyomjak. Rájöttem, hogy ez a póz még kényelmesebb mint az előző volt, és ebben a pillanatban már elhittem én is, hogy innen már nincs visszaút és tuti, hogy mindjárt meglesz, és vége lesz.

Egyszer csak Kata szólt, hogy nyúljak oda, mert már kinn van a buksija és simogassam meg a hajacskáját! Gyorsan odanyúltam és ettől úgy belelkesedtem, hogy egyből nyomni akartam, mert annyira szerettem volna már hogy kinn legyen. Hamarosan éreztem, hogy már tényleg jön ki a buksija, ekkor szóltak, hogy most ne nyomjak, nehogy sérüljön a gát. Ezután már csak egy két hosszabb nyomásra volt szükség és egyszer csak éreztem, hogy kicsúszott Beni, egy nagy adag magzatvíz meg elöntötte Katát. Ekkor már kedd (április 22.) volt, egész pontosan 0 óra 45 perc. Fel se ocsúdtam és már ott volt az ölemben Beni! Egyetlen dolog jutott eszembe, mikor megláttam, hogy úristen milyen picike… Felfektettek a szülőágyra, Benit rám tették, közben a köldökzsinór meg a placenta még bennem volt. Lekapcsoltak minden lámpát és legalább egy fél órát voltunk így félhomályban, Beni betakarva, néma csendben nézelődött a nagyvilágba. Ez valami leírhatatlan érzés volt, nem szólt senki semmit, csak néztük Benit! Ezután a férjem elvágta a köldökzsinórt, én pedig még megszültem a méhlepényt.

Ezután Benihez bejött az orvos, megvizsgálta, lemérte, bebugyolálta, és odaadta a férjemnek. Közben a doki megvizsgált, mondta, hogy gátsérülés nem történt, csak egy kis felszíni repedés, amit összevarr. Ez hipp-hopp meg is történt. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és fura módon kimerültséget sem. Kata letisztogatott, behozta a hálóingem, segített a szülőágyon átöltözni és kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy teljesen, mire ő azt javasolta, hogy akkor próbáljak meg a saját lábamon átmenni a gyerekágyra. Minden gond nélkül leszálltam a szülőágyról, megfogtam Beni kocsiját és kitoltam a váróba. A kinnt várakozó nagyszülők kissé elcsodálkoztak amikor meglátták, hogy a vasárnap reggel óta tartó szenvedés után kedd éjszaka 3 órakor a saját lábamon jövök. Átmentem a gyerekágyra, kaptam egy kétágyas szobát, amiben egyedül voltam, befeküdtem az ágyba, és rögtön Benit is szorosan mellém fektették. Még azt is megengedték, hogy a férjem is reggelig velünk maradjon. Aludni nem nagyon tudtunk, csak néztük egymást meg a két órája született csöppségünket…

Ezúton is köszönök mindent férjemnek, Katának és Dr. Bálint Balázsnak! Nélkülük nem sikerült volna vagy legalábbis nem lett volna egy olyan életre szóló élmény, amire azt mondhatom, hogy bármikor újrakezdeném…

Olvass további szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!