Nem olyan régen olvashattad a Dúla blogon Andi szüléstörténetét. Most megkaptam ennek párját, az édesapa által megírt szüléstörténetet is. Milyen érdekes egymás után elolvasni a két különböző szemszögből átélt és leírt elbeszélést.
Végre kiírhatom már magamból azt sok dolgot, ami a fejemben járt akkor. Minden nap úgy mentem dolgozni, hogy már bármikor történhet bármi, bár valahogy éreztem, hogy nem akkor fog elindulni a kicsike, amikor épp nem leszek otthon. Be is jött, mert csütörtökön, amikor hazaértem, még megvacsoráztunk, aztán belenéztünk a sorozatunkba. Andi érezte, hogy mintha valami megindult volna, de nem volt semmi kapkodás, nyugodtan tettük a dolgunkat. A magzatvíz elkezdett csöpögni és szép lassan meg is érkeztek a fájások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam feszült, de nem annyira, mint egy héttel korábban, amikor a nappaliban ültünk, és Andi felsikkantott. Nem volt semmi probléma, csak a szokásos fájások között volt egy intenzívebb, na nálam akkor történt meg a „beavatás”. Lepörgött minden a fejemben, hogy úristen, akkor indulás, a kocsival kiállni, csak az aksi is bírja, a cuccokat összeszedni, nehogy valami kimaradjon, kaját tenni, ruha, papucs, csoki, víz – e gondolatok cikáztak a fejemben. Mindez pár percig tartott. Mivel mégsem kellett elindulnunk, azért akkor egy kicsit levert a víz. :-)
Tovább olvasom
