Szívszorító volt olvasni, hogyan született Anett kislánya ezelőtt 18 évvel. Csak remélni tudom, hogy manapság mindez már nem így történne. Annál szívderítőbb Anett történetének második fejezete, Léna baba születése, aminek dúlaként magam is részese lehettem. Kedves Anett, köszönöm hogy veletek lehettem, és köszönöm, hogy megírtad, milyen volt akkor és most.
Hogyan is írhatnék szép szülésélményről ha már megjártam a poklok poklát? Hogyan fordulhatna szívembe más érzet, ha mélységes bántásként éltem meg első kisbabám születését? Hosszú évekig eszembe se jutott, hogy valaha ezt a tapasztalást felülírhatja valami más, nőkhöz, emberhez méltó, szívvel is feldolgozható élmény.
Ha visszagondolok az első anyai tapasztalásokra ma is szikrát szór a szemem és újra belém karcol minden egyes pillanat amire emlékszem. A kórházi protokoll összes apró részletét betartva semmisítettek meg fehér, rideg férfiak által feltalált szülőágyon. Honnan tudhatná egy férfi miként és hogyan jöjjön világra egy baba, szakkönyvekből, tapasztalás nélkül, külső szemlélőként? Így sohasem tudhatja meg milyen lehetne egy megfelelő szülőágy, megfelelő helyzet, hiszen sohasem tapasztalhatja meg, természetből adódóan, milyen lenne az a helyzet amely segítségére lehet a szülő nőnek. Ám ezen a szülőágyon, a kengyelbe feltett, bőrszíjjal odakötözött lábakkal, mozdulni se tudtam. Majd nemcsak a szemembe, de minden test tájékomba világító fényekkel igyekeztek minél hamarabb túl lenni a szülés, számukra, oly fárasztó részén. Rólam mintha megfeledkeztek volna, csak egy vágható test lettem, aki éppen kéznél van. Ha tovább részletezném eme szülésélményemet, egy nő sem venné a bátorságot, hogy babát hozzon erre a világra. Emiatt inkább meghagyom a reményt, a hitet másoknak, amit akkor elvesztettem, hogy igenis lehet emberien, megaláztatás nélkül babát szülni.
Kisbabánk egészségesen, egy-két karcolással megszületett.
Jómagam mint az éppen aznapi sokadik esetszám, fájdalomtól ordító testem darabjait érezve, vártam mikor hozzák be őt a kórterembe. A kórházi vizitet oly szigorúan betartva, öt-hat orvos belibbent a hat férőhelyes kórterembe és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne éppen pár órája szült kismamáknak felemelni a takarót öt-hat férfi szempárnak és hősiesen végigmutogatni az éppen kötelezően kapott vágásokat a legintimebb altesti fertályon. Mosolyogva, elégedetten kivonultak a kórteremből, gondolván, mi megtettük a magunkét, vágtunk, ott is ahol kellett. Én pedig lélekben a padlóra semmisülve vártam a felsőbb rend kivonulását. Vajon van-e felsőbb rend mint a természet maga? Nagy sokára kedvtelen alkalmazottak meghozták kisbabámat és végre anyai teendőimbe burkolózva igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rideg kórház méltatlan gondoskodását. Alig vártam, hogy leteljen a kötelező bent fekvés ideje és mehessünk haza, nyugalmas otthonunkba.
Majd évek múlva újra babát vártam, de eldöntöttem mindent megteszek, hogy korábbi tapasztalásom még egyszer ne fordulhasson elő.
Dúlát kerestem. Orsi személyében meg is találtam a számomra tökéletes segítőt. Orvost is találtam, aki szemléletével a természetes szülés gondolatát támogatta. Orsival a várandósság alatt néhányszor találkoztunk és beszélgettünk. Arra biztatott engedjem el a régi fájdalmakat és próbáljak lélekben egy új, békésebb terepre költözni. Problémamentes várandósságom utolsó fejezete megkezdődött. A vajúdás beindult. Igyekeztem a kórházba érkezést halogatni. Amikor már egyre sűrűsödtek a fájások, akkor indultunk be a kórházba, ahol fogadott szülésznő híján egy éppen ügyeletben lévő kedves szülésznő fogadott. Szakszerűen és becsülettel látta el feladatát. Orsi is megérkezett, megnyugvást jelentett, amikor megláttam. Hozta a gyertyákat, a villanyt leoltotta és igyekezett megteremteni a szoba adottságaiból legjobban kihozható hangulati maximumot. Majd kedves szavakkal igyekezett terelgetni, hogyan feküdjek, miként tegyek, hogy a babának és nekem a legjobb legyen. Közben az orvos is megérkezett, akinek a csendes jelenléte és a testemben szaporodó nagyobb fájdalmak egyre jobban jelezték a legnehezebb percek közeledtét. A szívhangot folyamatosan figyelték.
Orsi a derekamat lágyítva vetett be minden apró kedves praktikát amivel enyhítette erősödő fájdalmamat.
Sem az orvos, sem a szülésznő nem háborgatott, sietettet. Minden a természet törvénye szerint zajlott. Nem sietettek oxitocinnal, mindenki türelmesen várta, hogy eljussak ahhoz a pontig ahol sem a kisbaba, sem én nem tudok már ellenállni semmilyen addig féken tartott erőnek. Orsi fogta a kezem, emlékszem Istenhez fohászkodtam. Orsi annyit válaszolt; segíteni fog. A baba aki oly határozottan indult erre a világra, Orsi aki a kezemet fogta, az orvos aki türelmesen, halkan figyelte minden rezdülésem, a szülésznő aki szakértelmével védte a védhetőt, mindenki együtt segített életem egyik legnehezebb, ám mégis legcsodálatosabb pillanataiban. Azok a mély erők, amik csak ilyenkor és csak az anyatestből képesek kiszabadulni, csúcsára hágtak és eljuttattak a végpontig, amit soha máskor el nem tudtam volna viselni. Egészségesen, háborítatlanul megszületett második kislányunk, Léna baba.
Sajnos, még ma is nagy kihívás kórházi ágyban háborítatlanul babát világra hozni. Nekem másodszorra sikerült. Úgy gondolom, a csendes, bátorító dúla segítés egyre elterjedtebb lesz. Reménykedjünk abban, hogy ismét visszakanyarodunk a természetes, nyugodt szülés lehetőségéhez, ahol a dúlák elengedhetetlen részei lesznek a baba születés csodájának.
Olvass további dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!