Csodaszép szülések: Tudtam, hogy szülni fogok

Dittke szüléstörténetében sokkal inkább az átélt érzések és nem pedig a szülés pontos, minden részletre kitérő leírása a fontos. Esküvőtől a kicsi Dorka megszületéséig…

Két évvel ezelőtt nagyon szerettünk volna babát, de sehogy sem akart összejönni. Úgy terveztük, hogy ha teherbe esek, gyorsan szervezünk egy esküvőt, és majd csak óvatosan táncolok. Fél év próbálkozás után a párom azt kérte, jegeljük a témát, szervezzünk esküvőt, ne erőltessük azt, ami szemlátomást nem megy. Lehet, hogy még nincs itt az ideje.

Az esküvőnk májusban volt, de úgy alakult, hogy csak augusztus végén mentünk nászútra. Előre vártam, Olaszország, isteni kávék, tészták, tengeri herkentyűk. Az indulás előtt nem sokkal abbahagytuk a védekezést. Nyaralás tervezve, menzesz már itthon vár rám. A nyaralás alatt már sejtettem, hogy van egy pocaklakónk, hisz sehol nem tudtak jó kávét főzni, és állandóan paradicsomos tésztát ettem volna, holott utálom. 4 napja késett a menszim. Miután hazaértünk, elmentem a legjobb barátnőmmel egy görbe estére és szépen csendben, nem elkiabálva elmondtam neki, hogy másnap tesztelek. Reggel hajnalban kidobott az ágy, gyorsan megcsináltam a tesztet, vártam. Mire kiértem, a férjem kint ült a nappaliban rám várva. “Ezek szerint lesz egy babánk.” Csak ennyit tudtam mondani. Örültünk, féltünk és még millió érzést éreztünk egyszerre.

A terhesgondozás alatt minden rendben ment. A 17. héten végre megtudtuk, hogy kislány, így már minden álmunk valóra vált.

Két héttel a kiírt időpont előtt, vasárnap reggel már nagyon elegem volt. 26 kilót híztam (na jó, volt hova-46 kilóval lettem terhes), nehéz volt minden. Percenként kellet pisilnem, jött a tavasz, nincs már kismama ruhám, csak vastag, szóval már nagyon akartam szülni.

Megkértem apát (mert ekkor már így hívtuk egymást), hogy rakjuk össze a kocsit, próbáljuk be az autósülést, pakoljuk össze a bőröndöm a kórházba, hisz most már bármikor jöhet Dorka. Épp végeztünk ezekkel, mikor valami nagyon belenyilallt a farkcsontomba. Hihi, tudtam, hogy ez az, tudtam, hogy szülök, már csak az a kérdés mikor. Ez délelőtt 10-kor volt.

Jól beebédeltünk, hátha kell az erő. Már 10 percesek voltak a fájások. Esti híradó után felhívtuk a kórházat, azt mondták menjünk be, de első szülésnél nem hiszik, hogy ez olyan gyors lenne. A fájások 5 percesek.

Autó, kórház, vizsgálat. Az ügyeletes szülésznő szerint „itt még lemegy a nap, meg fel is jön, és majd csak utána lesz gyerek”. Aranyosak voltak, megértették, hogy nem merek hazamenni, bent tartottak. Este fél 8. Fél 9. Fájások 3 perc, kitágulás 1 ujjnyi, elviselhető. Hirtelen iszonyatos hasmenés tört rám, és ezzel a futással elfolyt a magzatvíz is. Hihetetlen élmény. Imádtam, mert tudtam, hogy most már mindjárt itt lesz az én kismókusom!

11 óra. A fájások összeértek. Az ügyeletes szülésznő elmondta, hogy a választott szülésznőm nem elérhető (előre szólt, hogy külföldön lesz, ha hamarabb szülnék), az orvosom, pedig nem jön, mert az autóját műszakiztatni kell reggel. Maradnak az ügyeletesek. Soha semmilyen körülmények között nem lehetett volna nagyobb szerencsém, hogy ilyen angyalok közé kerültem!

Viszont, ha nincs választott orvos, akkor sajna fájdalomcsillapító sincs. Azt mondják nem is kell, 5 ujjnyi a tágulás. Én itt már sokra nem emlékszem, de elég beszédes, hogy a férjem azt mondja, azért nem akar második gyereket, mert ezt nem nézi még egyszer végig.

¾ 2. A vizsgálat után a szülésznő hívta az orvost. Egy öreg ősz, kedves bácsi, bemutatkozott, én nem láttam a fájdalomtól, de arra biztosan emlékszem, hogy meglepődtem, mert azt mondta: “Na anyuka, kezdünk, ha ügyes lesz a végén kap puszit!”

Hihetetlen az a csoda, hogy nyomni kell. Én nagyon féltem tőle, de annyira természetesen jött. Nem fájt, csak jó nagy munka volt. És hopp, egyszer csak valami kipottyant. Nem sírt, csak nyöszörgött, meg nyújtogatta a kis kezét. Maszatos volt, lila, hosszú és ráncos. De pont olyan barna a szeme, mint az enyém, és pont olyan a szája, mint az apjáé.

És átöleltem és abba hagyta a nyöszörgést. És szuszogott. Meg huzigálta a nóziját. Meg rám nézett. Meg nyitogatta a kezét. Meg élt. Élt. Élt és az enyém volt. Meg apáé. A férjem végig velem volt, nélküle biztosan nem sikerült volna, és biztosan nem lett volna egy ennyire csodálatos élmény.

2 óra 15-kor megszületett a lányom, Dorka.

A kórházban angyalok voltak, megtanítottak szoptatni, pelenkázni, altatni és mindent. A lányom nem sír azóta sem, nyolc hónapos koráig szopizott. Minden pillanat csoda vele.

Nem akarok már nélküle semmit.

Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

 

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!