A korai kötődés témája régóta szívügyem. Ez a meggyőződésem csak tovább erősödött, amikor elolvastam a napokban a University of Notre Dame kutatásának eredményeit a Szoptatásportálon. “Kutatásunk azt mutatja, hogy erkölcsi érzékünk működésének gyökerei életünk kezdeti szakaszához, a gyermekkorunkhoz nyúlnak vissza, és függenek családunk illetve tágabb közösségünk érzelmi minőségétől.” – Ez jutott eszembe, amikor Mészáros Anikó babahordozási tanácsadó korai kötődésről és a babahordozásról szóló cikkét olvastam.

A kisbabák édesanyjuk pocakjában kilenc hónapon keresztül hozzászoknak a testközelséghez, a melegséghez, a (szív)hanghoz, a ringató mozgáshoz, masszírozáshoz. A születés kiszakítja őket ebből a megszokott környezetből, de ezután is várják az ismerős testközelséget. Ezért sírnak, ha elvesztenek minket szem elől vagy hosszabb időre magukra hagyjuk őket. Az anyaméhből kibújva sem kell nélkülözniük azonban a biztonságot adó melegséget, ha megadjuk nekik a hordozás élményét, amely ugyanazt az ismerős érzést és környezetet biztosítja a babáknak, amit a mama pocakjában tapasztaltak.

A természeti népeknél a hordozás ma is a babagondozás szerves része, sok helyen nem is tudnának másképp kisbabákkal közlekedni, dolgozni. Az emberiség 2/3-a ma is hordozza babáját. Ha a több száz éves tapasztalat nem lenne eléggé meggyőző és igazoló erejű a mai társadalom számára, lássuk a tudományos érveket!

Tudományos érvek a babahordozás mellett

Néhány évtizeddel ezelőtt igen szigorúak voltak az általános gyermeknevelési elvek. Az volt a trend, hogy nem szabad elkényeztetni a kicsiket: időre etessék, altassák; nem kell mindig kézben lenni, legyen csak el egyedül (a kiságyában), az sem baj, ha sírdogál kicsit (vagy jobban – vérmérséklettől és türelemtől függően). Dióhéjban ennyi volt a nevelési filozófia. Akkoriban az édesanyák ezt többnyire be is tartották, hisz szakemberek tanácsolták nekik. Mindig voltak azonban “renitensek”, akik már akkor érezték, hogy ez az egész valahogy nem stimmel, és ha egy baba sír, annak nyilván oka van. A szívükre hallgattak, meg az ösztöneikre, és bizony nem hagyták sírni a kisbabájukat, hanem felvették, szeretgették, karjukon hordozták, ringatták őket.

Kötődő nevelés

Teltek-múltak az évek és évtizedek. A nyugati világ egyre jobban megismerte az ősi kultúrákat, ezzel együtt az ősi családi viselkedésformákat (a várandósság, szülés, gyermeknevelés körüli teendőket, szerepeket is), és kezd visszatérni a gyökerekhez. Egyre többször hallani a kötődő nevelésről, az (ős)bizalom kialakulásáról. Sok évtizednyi etológiai, kultúrantropológiai és pszichológiai kutatómunkával tudományosan is alátámasztották a kötődő nevelés és válaszkész gondoskodás létjogosultságát és fontosságát.

Bebizonyosodott hát, hogy a gyermekeknek (legfőképp az első hónapokban) intenzív testközelségre van szükségük. Ha a baba választ kap jelzéseire, igényeire, megtanulja, hogy számíthat ránk, kialakul benne a bizalom és a biztonságos kötődés.

Ellenkező esetben: ha hagyják sírni és nem elégítik ki igényeit, azt tanulja meg, hogy hiába „kommunikál”, nincs értelme, mert nem kap rá választ. Egy idő után pedig felhagy a próbálkozással. Úgy tűnik, megtanult pl. egyedül lenni, vagy egyedül elaludni, valójában azonban csupán azt tanulta meg, hogy hiába sír, hiába kér, hiába jelzi, hogy szeretne valamit, nem kap segítséget, megnyugtatást.

Egy csecsemőnek, aki hordozásra születik, a testközelség és a mozgás ad biztonságot. Hordozás közben a babák ugyanazt élik át, mint a várandósság alatt az anyaméhben. Ez megnyugtató számukra. Nem csoda hát, hogy a hordozott babák nyugodtabbak, kevesebbet sírnak és ritkábban fáj a hasuk is.

Mészáros Anikó babahordozási tanácsadó; HordozniJó.hu

A Dúla blog további cikkei a témában itt.

Iratkozz fel a hírlevélre!