Anyák napi gondolatok: a mi Marcink tett engem anyává

Anyák napja van, Isten éltesse az édesanyákat! Kriszti barátnőm vendégblogger bejegyzésével köszöntöm a Dúla blogon az összes édesanyát és nagymamát, dédmamát!

Kriszti és családja - boldog anyák napját!Számos újságcikk, fórum, tanulmány foglalkozik azzal, honnan is számíthatjuk az új életet. Van olyan, aki a fogantatástól gondolja, mások a várandósság 12. hetétől, megint mások az anyai testtől való különválástól, a születéstől. Na és egy nő mikor válik anyává? Az első kétcsíkos terhességi teszt láttán? Vagy attól a pillanattól, amikor először látja meg az ultrahangos vizsgálat közben a képernyőn a dobogó szívet? Vagy amikor először érzi a mozgását a pocakjában. Vagy amikor megszületik a pici baba és a kezében tarthatja? Nehéz kérdés. Én a saját történetemet tudom elmesélni válaszul.

Az első várandósságom során én végig azt gondoltam, hogy majd ha megszületik a picink, akkor válok anyává. Készültem rá nagyon, az első közös képre, az örömhír-sms-re, a gyerekszobában várta őt a kiságy, pelenkázó tele ruhákkal, babakocsi. Vigyáztam magamra, elvártam a plusz törődést, úgy gondoltam, megérdemlem az eggyel több kocka csokit vagy épp azt, hogy pihenhessek lábat lógatva.

Aztán eljött a nagy nap. Megszületett! Boldogságunk határtalan volt! Első unoka a családban, mindenki repdesett az örömtől. Egészséges kisfiú! Én anya lettem, férjem pedig apa. Elkészült az első közös kép, elküldtük az üzeneteket. Voltak az első mellre tétellel gondjaink, meg az utolsó trimeszterben gyakorivá vált epegörcseim se szűntek meg a szüléssel, mégis büszke voltam és boldog. Jöttek sorra a családtagok látogatóba, meséltem, hogy s mint volt, néztük, kire hasonlít az új jövevény.

Így történt ez az utolsó kórházban töltött délután is. Öcsém és a párja voltak nálunk, beszélgettünk, hogy másnap már otthon leszünk és találgattuk, vajon az újdonsült nagymama milyen finomsággal vár haza. Épp készültek hazaindulni, amikor Marci elkezdett sírni. Felvettem és ringatni kezdtem. Nem segített. Sétálni kezdtem vele, majd mellre tettem, de tovább sírt. Felváltva próbálgattam újra ezeket, s mondtam, „jaj, ne sírj már, kis Marci!” Sógornőm könnyedén azt mondta erre, hogy pedig a babák szoktak sírni, ki kell találni, mi a bajuk.”

Ez a mondat észhez térített. Nem mintha addig komolytalanul álltam volna a babavállalás dolgához, de akkor tudatosult bennem a felelősség, rám nehezedett a súlya. Ettől kezdve tőlem függ az ő élete.

Én akkor, 2004. május 30-án délután, ott, a kórházi ágyam előtt állva, Marcit a karomban tartva, kissé kétségbeesve, anyává váltam.

Az anyává válásom itt befejeződött, de a kiteljesedése azóta is tart. Többek között azáltal, hogy Marcinak született még három testvére (Kattints és olvasd el: Julcsi szüléstörténete, Palkó születése és Ágnes baba megszületésének története). Már másodjára tudtam, hogy nem azok a fontos dolgok, amelyeket előtte annak tartottam. A felelősség azóta nemcsak a vigasztalás terén jelent meg, hanem cipővásárlás, az élet dolgairól beszélgetés, iskolakezdés és rosszjegy-kezelés terén is. És az anyaságról a felelősségen túl még eszembe jut az ösztön, a szeretet, a gondoskodás, az öröm és könnyek, a szervezőkészség, a figyelemmegosztás, a kreativitás, a meghatottság, az elfogadás és megérteni akarás, az ünnepek felértékelődése.

Szeretettel ajánlom Kriszti Tejben-bajban nevű blogját, ahol nyomon követhetitek a négygyermekes család család hétköznapjait és kedves barátném gondolatait anyaságról és gyermeknevelésről.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

2018-02-06T20:10:14+00:00 Categories: Gondolatok, Szülés után|Tags: , , , |

Leave A Comment

ÍRJ NEKEM!