Marci érkezése

Házasságunk első évfordulója felé közeledtünk, amikor úgy gondoltuk, hogy beköltözhetne közénk egy újabb családtag egy baba formájában. Fél év telt el türelmetlen várakozásban, mire megjelent az a bizonyos két csík a terhességi teszten. Az egész család nagyon örült, mindkét részről az első unoka hírét kapták. A várandósságom problémamentes volt – az enyhe terhességi diabéteszt leszámítva. A diétát nagyon komolyan vettem, ennek tudható be, hogy megkezdése után csakis fogytam, de a babánkkal minden rendben volt, így ez senkit nem aggasztott.

Az utolsó 2-3 hónapot a rettentő erős, kínzó epegörcsök keserítették meg, amelyek rendszeresen jelentkeztek, főleg éjjelente, a terhesség vége felé már napközben is. Főtt krumplin, fekete teán és háztartási kekszen éltem az utolsó 1-2 hétben. Orvosom szerint a méhem nyomta az epémet, amiből az epefolyadék nem tudott gond nélkül ürülni, ezért ezen a problémán csak a szülés segíthetett. A babánk azonban a kiírt időpont után is nagyon jól érezte magát odabent, ezért az orvosom magzatvíz vizsgálatokat rendelt el. Ezek és az  nst vizsgálatok során ismertem meg szülésznőmet, akit barátaink ajánlottak. Jó volt tudni, hogy ismerjük a vajúdás és szülés más résztvevőit is, akikkel jó, bizalmas kapcsolat alakult ki.

Mivel nem szerettem volna, ha szülésindításra kerül sor, és azt sem, hogy az epegörcseim elviselhetetlen gyakorivá és erőssé váljanak, kipróbáltuk férjemmel a legörömtelibb házi szülésindítást. :-) A dolog bejött, ugyanis hajnalban rendszeres, bár elég ritka, 15-20 perces fájásokra ébredtem. Ébresztettem a férjemet, hogy talán ez már AZ! Délelőtt, ha jöttem-mentem az összehúzódások sűrűsödtek és erősödtek, ha lefeküdtem, gyengültek, leálltak. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba, így is, úgy is mentünk volna aznap. Ott a szokásos vizsgálat, nst után azt mondták, maradjak, férjemet pedig hazaküldték.

Orvosom fél négy körül véglegesen beindította a vajúdást a burok méhfaltól való elválasztásával. Hét percenként éreztem az összehúzódásokat. Boldogan, várakozva és vágyakozva gondolkoztam azon, mi várhat még aznap rám! Nem sokkal később zuhanyozni mentem, nyugtató érzés volt, ahogy bizsergetett a víz. Hat óra után jött vissza orvosom, megvizsgált és megállapította, hogy hívhatjuk vissza a kórházba a férjemet, mert nemsokára megszületik a babánk. Örültem, mikor megérkezett, és a tapasztalatlanok boldogságával vágtunk bele a közös vajúdásba.

Szinte végig vajúdólabdán ültem, párom mögöttem. Minden összehúzódás alkalmával friss levegőt fújt a tarkómra, vizes ruhával borogatott, vizet hozott. Volt, hogy orvosom masszírozta a derekamat, tökéletes fájdalomcsillapító volt! Csak a vizsgálatok erejéig feküdtem fel az ágyra. Az egyik ilyen alkalommal orvosom burkot repesztett, és nem sokkal később megkezdődhetett a kitolás. Ebből a részből semmire sem emlékszem, csak úgy maradt meg bennem, hogy megváltás volt, amikor már aktívan tehettem is azért, hogy kézben tarthassam a picinket. Férjem utólagos élménybeszámolójából tudom, hogy orvosom teljes testsúlyával is segítette Marci fiunk világrajöttét, aki egyik karját feje mellé emelve szalutálva érkezett ebbe a világba este 9.57-kor, 3990 grammal és 52 centivel. Ahogy minden fájdalom elmúlt, hihetetlen boldogság öntött el! Mérés, törlés, öltöztetés után megkaptam Marcit, mellre is tettem szülésznőm segítségével. Annyira fantasztikus érzés volt, mintha örök életemben ezt csináltam volna!

Kriszti és Marci baba

A születési póz és a baba nagy mérete miatti gátmetszés illetve annak további repedése okán hetekig gyógyultam, mire azt mondhattam, hogy már nem fáj. A kórházi tartózkodásunk alatt újra és újra epegörcsök kínoztak, ezért orvosom ultrahangot javasolt, ahol kiderült, hogy számtalan pici epekövecske van az epémben, azok nem tudnak kiürülni, ezért a sok szenvedés. Egy hónap telt el, mire az epegörcsök véget értek, a szülés által hely szabadult fel és a kövecskék fokozatosan ki tudtak ürülni.

A kezdeti nehézségek ellenére is boldogan éltük új, családi életünket, amibe éppúgy beletartozott Marci „menetrend szerinti” este 6 és 8 közötti csillapíthatatlan sírása, mint az az egy-két éjszaka, amikor felváltva cipelgettük és altatgattuk – hajnalig, amikor is végső elkeseredésünkben nagyit hívtuk, aki aztán egy perc alatt elaltatta unokáját reggelig. És persze a sok mosoly, öröm, amit a hihetetlen fejlődése, kötődése, csodája váltott ki.

Szólj hozzá!