Zsuzsitól érkezett az első császármetszéses szüléstörténet. Harmadik gyermeke, Angéla születését olvashatod, és azt is, hogyan lettek úrrá egy váratlan kezdeti nehézségen: a kisbaba vércukorszint-esésén.
Szülés előtti hétfőn meglehetősen vacakul voltam, ekkor csinált a doki egy elég össze-vissza nst-t. A kórházban megismételték, az jobb lett, szerencsére a flowmetria sem mutatott semmit. Hazamentünk, de persze jobb nem lett, utána sem igen aludtam egész éjjel. Kedden már végem volt teljesen, csak vonszoltam magam – már ha egyáltalán muszáj volt felkelni -, és egész nap fájásaim voltak, rendszertelenül. Estére besűrűsödtek kb. rendszeres 5 percesekre, de valahogy nem hittem el magamnak, hogy ezek azok. Úgy éjfélig figyelgettem az órát, aztán eldöntöttem, hogy most már alszom. Nem sokkal azután, hogy lefeküdtem, 1 óra 5 perckor csúnya nyilallást éreztem, és már ömlött is a víz (amikor a Legnagyobbal történt a vízelfolyás, egyáltalán nem fájt a burok megrepedése!).
Gyorsan felébresztettem Apát, és kimentem a fürdőbe kicsit rendbe tenni magamat. Ott láttam, hogy a víz nem tiszta. Közben riadóztattuk középső sógornőt, ő jött át a gyerekekhez.
Szerencsére a táskám már rég össze volt pakolva, telefont, töltőt, fényképezőt dobtam még be, és indulhattunk is, egy textilpelenka a bugyimban, egy törölköző a fenekem alatt a kocsiban. Víz ömlött közben folyamatosan – mindig elképedek a mennyiségén!
Tovább olvasom
Most épp itt alszik, tőlem pár méterre. Négy és fél hónapos, és nincs túl jól, fáj a hasa és fogzik. Végre alszik, pihen, gyógyul. Apukája mellette alszik, nem volt könnyű éjszakánk. Miközben írok, mert egy hang belűről azt mondta, írd most már le, nézem őket. Szerelem ez a javából. Mindkettő felé. Hát hogy is volt? 23 éves voltam, amikor első férjemmel eldöntöttük, kisbabát akarunk. Nem szeretem az akarom szót, mégis így volt igaz. Csak akartuk. Amikor hamarosan kiderült, hogy (különböző okok miatt, amit megosztani nem szeretnék) nekünk csak mesterséges úton lehet babánk, egy világ omlott össze bennem. De sebaj. Nekivágtunk az elsőnek, a másodiknak és így tovább. A nyolcadik sikertelen próbálkozásunk után végre meghallottam, megértettem. „ÁLLJ!” Nehezen ment, de sikerült elfogadni. Ez nem a mi utunk. Elindultunk hát más utakon, külön-külön keresve a saját igazunkat, legigazabb valónkat. Azóta ő is egy csodás kislány apukája, egy egészen biztosan csodálatos feleséggel.
