Csodaszép szülések: Egyből ketten

Olyan sok érzés van Adrienn történetében. Feszült várakozás, aztán az akarás elengedése és a megfoganás öröme. A zavartalan várandósság könnyedsége után a szülés felfoghatatlansága, majd a gyermekágy nehéz érzései. Végül a beteljesült kétszeres anyaság mindent elsöprő ereje. Kedves Adri, köszönöm az őszinteségedet.

Ikerlányaim története ott kezdődik, hogy 6 éve vagyunk házasok a 19 éves ismeretségből, de tavaly márciusig nem sikerült bővítenünk a családunkat. Igaz, soha nem is szántuk el rá magunkat igazán, mindig volt kifogás: most karrier, most nincs elég pénz, most lakást veszünk, most autót… Majd rájöttünk, hogy kifutunk az időből, és elindítottunk egy örökbefogadást. 2010. április 27-én meg is született a határozat, hogy alkalmasak vagyunk, és elindulhat a folyamat. Elmentem a legjobb barátnőmmel, aki egyben a sógornőm, megünnepelni a nagy eseményt, és az ünneplés kellős közepén rosszul lettem. Ágó jelezte, hogy vegyünk egy tesztet, mert ő már egy ideje érzékel rajtam határozott jeleket: ájulás, fáradtság, ingerlékenység. Így megvettük életem első terhességi tesztjét, amely halvány második csíkkal kecsegtetett arról a lehetőségről, hogy talán új családtag várható.

Gyorsan beszereztünk még egy tesztet, hogy másnap reggel is készítsünk egy újabbat. A reggeli teszt olyan határozott volt, hogy 29-én 7:30-kor elmentünk az első ultrahangos vizsgálatra, ahol kiderült, hogy – férjem poénjával élve: még jó, hogy csak két tesztet vettünk, mert így csak kettes ikrek. Bár felhívták a figyelmünket rá, hogy időnként csak az egyik bébi marad meg, erre készüljünk. Így a délutáni családi túra során mindenkinek elújságoltuk a jó hírt, de kiegészítettük azzal is, hogy még nem biztos a két gyerek. Nagymamámhoz jutottunk el utoljára, aki viszont megjegyezte, hogy a mi családunkban a felmenő ágban négy ikerszülés is volt, ezért inkább arra számítsak, hogy ketten lesznek.

Hogy is kezdődhetne egy tökéletes terhesség végét jelentő időzített császármetszés? Merthogy sok anyuka megirigyelhetné azt a 38 hetet, amely során sem rosszullét, sem vizesedés, semmilyen terhességi tünetem nem volt. Sőt, terhességem nagy részében lakásfelújítást és kertépítést végeztünk a család többi tagjával. A védőnőhöz és a nőgyógyászhoz is csak azért jártunk, hogy a kiskönyvben meglegyenek a bejegyzések.

2010. december 10., péntek 7:00. Már nagyon vártam, hogy megérkezzünk a kórházba, és előkészítsenek a 8:00-kor kezdődő császármetszésre. Sorban álltunk a regisztrációnál, készítettük a fényképeket, amelyeket majd megmutathatunk a lányainknak – apukátok és anyukátok izgatott pillanatai a születésetek előtti utolsó percekben. Végre felmentünk a Honvéd Kórház szülészeti szintjére, ahol az előtérben egy 41. hetét betöltött anyuka várakozott férjével, és a velük való beszélgetésből kiderült, hogy velük kezdődik a nap. Bennünket elfelejtettek értesíteni, hogy később jöjjünk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy közben az orvosunk a vércsoportomat is elfelejtette lekérni, ha komplikáció lenne, így mindenképpen csúsztunk volna 1 órát, amelyet így legalább hasznosan tölthettünk. Megnéztük, mi történik a kismamával és az apukával, valamint a gyermekekkel. És támogattuk a nagymamát, aki végig izgulta egyedül unokája születését. Megnyugtató volt látni, hogy megbízható helyen vagyunk, és nagyon gyorsan és ügyesen végzi mindenki a dolgát.

Kb. 10:30 magasságában elkezdték az előkészületeket, CTG vizsgálatot végeztek, beöntést kaptam, és infúziót kötöttek rám. Majd egy ápoló áttett egy műtős kocsira és betoltak a nagy eseményre. Ott áttett AZ ÁGYRA, ahol beadták az érzéstelenítést. Amikor elkezdődött a szülés, fel sem fogtam, hogy mi történik. Gyermekeim apja végig velem volt, az elejétől a végéig és fel is vette a lányok születését. Orvosunk még a kezdeteknél elsütötte a poént, hogy igen, emlékszik, ketten vannak. Minden nagyon gyorsan történt: letakartak, lekötöztek, ecseteltek, vágtak és hirtelen, nem több, mint 8 perc alatt 11:50-kor felsírt az első hang, és 1 egész perccel később egy másik is: Banda Emma és Banda Laura. Amikor a sírást hallottam, megijedtem, mert végigfutott rajtam, hogy valamit éreznem kellene, valami kellemeset, valami „anyásat”, de nem jött a várva várt érzés. Viszont, amikor odatartották hozzám az első lányt, önkéntelenül elkezdtem puszilgatni az arcát, és jöttek a könnyek. A második lánynál szintén. Az arcocskájukat nem is láttam, de tudtam, hogy szépek és egészségesek. Megkönnyebbültem. Elszállítottak a pihenőbe, és felhívták a figyelmemet arra, hogy a fejemet csak oldalra mozgathatom, előre és hátra nem. Párom és sógornőm közben már készítette az első képeket a kicsikről, amelyek a szülés után fél órával már a világhálón voltak, megnézhették őket az ismerősök, barátok, családtagok.

Aznap kb. 15:00-kor láthattam lányaimat legközelebb, és akkor is csak a fejük búbját, mert 20:00-ig le voltam tiltva a mozgásról. Kicsi férjem, az újdonsült apuka egészen addig velem volt, amíg ki nem zavarták a kórteremből. Első pillanatban beleszeretett a lánykákba. Nekem kicsit több idő kellett. Én csak másnap fogtam fel a létezésüket, amikor hajnali 5:50-kor betolták hozzám őket, és én ott álltam tehetetlenül, mert két csöppség sírt és sírt én pedig azt sem tudtam, hogy mit tegyek. De jött az ösztönös mozdulat, a babusgatás, ami mindkét lánykánál hatásos volt. Ettől függetlenül már hajnalban hívtam az apukát, hogy jöjjön, mert sok tanulnivalónk van: szopiztatás, pelusozás, öltöztetés. Nagyon jó helyen szültem, mindenben segítettek és támogattak. Tanácsokkal láttak el, és miután a lányok és én is úgy bizonyult, hogy jól fejlődünk, hétfőn, 3 nappal a szülés után kiengedtek a kórházból.

Sajnos, mint az anyukák többsége, én is beleestem az anyasági depresszióba. Talán a túl egyszerű terhesség és a komplikációmentes szülés volt az oka, hogy az otthonlét már nem tűnt annyira könnyűnek. Közben ki tudja, hogy a lányaim min mentek keresztül lelkileg miattam. Hiszen pont ez a legrosszabb a depresszióban. Őket okolod mindenért, a megváltozott életedért, az állandó otthonlétért, a fáradtságért, a pénztelenségért. Mindezek után egy örök élmény marad, amikor tudatosult bennem az anyaság. Laura kislányom egy újabb sírós estét kezdett meg, amikor egy George Michael számra elkezdtem vele lassúzni, mert a férjem ezt a trükköt mutatta délután, hogy ez lenyugtatja a kicsit, próbáljam ki. És bevált!!! Amikor a kezemben tartottam a könnyekben úszó bébit, ringatózó mozdulatokkal, közben dúdolva a zenét, a kicsi rám nézett és szélesen elmosolyodott. Ekkor tört el a mécses. Annyira rákezdtem a sírásra, hogy teljesen eláztattam a kis arcát. És ő végig teli szájjal vigyorgott. Megérezhette, hogy átestem a nehezén.

Ettől a pillanattól kezdve azon vagyok, hogy a lányaim minden téren megfelelően fejlődjenek, minden segítséget megkapjanak ahhoz, hogy az életük tökéletes és kiegyensúlyozott legyen. És csak egyet tudok minden kismamának és kispapának kívánni: vigyázzanak egymásra és nagyon szeressék az újszülöttet, mert annál jobb érzés nincs, mint mikor a kicsinyed a karjaidban széles mosollyal ajándékoz meg, amikor rájön, hogy ki vagy.

Olvass további csodaszép szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

Szólj hozzá!

ÍRJ NEKEM!