Mostanra biztos és a gyerekekkel is megosztható a nagy hír: új családtag érkezik! Kriszti kismamanaplójában arról is beszámol, hogyan múltak el a várandósság elejét oly nagyon megkeserítő rosszullétek. Tapasztalt édesanyaként ráadásul már a 12. héten érezte a kicsi babája mocorgását! :-)
Elmúlt 11 hetes a pici a pocakban és már úgy vártam, hogy a tüneteken kívül orvos, ultrahang is megerősítse, hogy igen, létezik Ő, él és jól van. El is jött a nap, örültem: valóban férfiökölnyi volt már a méhem. Másnap ultrahangra mentem, sokat kellett várni, nem tudtam semmivel sem lekötni magamat. Nagyon aggódtam, mi van, ha nem dobog a szíve, mi van, ha a tarkóredő vastagsága nem megfelelő. Furcsa, de eddig a három nagytesójánál nem éreztem ekkora aggodalmat. Az elsőnél egyáltalán nem, aztán minél többedik baba, annál több aggodalom. Amúgy is rosszul voltam, ülni is nehezemre esett, egy ágyat kívántam magam alá. Aztán végre az én sorszámomat írták ki a képernyőre. A saját orvosomhoz kerültem szerencsére, ő szervezte így. Nagyon bízom benne és a jelenléte is már megnyugtatott. Hát még az, hogy láttam dobogni a pici szívét, egyáltalán láttam Őt, most negyedszer is elvarázsolt az egész, hogy két pici sejtből pár hét alatt egy kész ember lett minden szervével, épp csak nőnie kell. És ráadásul az egész csodából eddig mást nem éreztem, csak a rosszulléteket, a hányingert, az energia szinte teljes hiányát.
Kértem fotót a babócáról, akit végre meg tudtam mutatni a tesóinak. Előre felkészítettem őket, hogy ez nem olyan kép lesz, amit a digitális fényképezőgépünkkel tudunk készíteni, nehogy megijedjenek, vagy csalódjanak. Magyaráztam, hol a feje, gerince, karjai. Örültek, és ezek után, ha valaki jött hozzájuk játszani, megmutatták a kistesót. Ezen kívül más kapcsolat még nemigen volt a babóca és köztük, és ráadásul mindig azt látták, hogy anya fekszik, vagy ha épp csinál valamit, azt nyögve, lefelé görbülő szájjal. Igen, ők is és én is vártam már az első trimeszter megpróbáltatásainak a végét. Úgy lett elviselhetőbb ez a várakozás, hogy mindig arra gondoltam, amikor már kora esténként ágyba vágytam, amit egy barátnőm mondott: próbáljam félretenni a rosszulléteket, a fáradékonyságot, hisz minden várandós nő csodát visz végbe, így én is, csak erre koncentráljak.
Ha nem velem történik, el sem hiszem, hogy amint betöltöttük babócával a 13. hetet, egyik napról a másikra jobban lettem. Délután 2-3 óra körül vettem észre, hogy reggel óta teszek-veszek és még csak meg sem közelítettem az ágyat, ami addig elég sokszor társam volt napközben is. Milyen furcsa: amíg az ember rosszul van, utálja az egészet, várja a végét, amikor meg végre jobban lesz, észre sem veszi, nem értékeli, ez a természetes. A délutáni felismeréstől fülig szaladt a szám, örültem, végre egy nap, ami más, és mondhattam másnak is, hogy talán ez már az energiadúsabb második trimeszter kezdete. Persze óvatoskodtam, mondtam, ha majd még pár nap eltelik így, akkor merem kimondani biztosra.
És valóban jobban lettem. A szobánk festékszaga még zavart, a reggeli öklendezés lassan kopott ki, de az ágy már tényleg nem vonzott annyira.
Történt még valami, a 12. hét tájékán: az est csöndjében, nyugodt fekvés közben éreztem valamit, valami kaparászásfélét. A második babánknál éreztem ilyen korán hasonlót. Hihetetlen, hogy annyira picúrként az apró mozgásokat érzem a kissé vastag hasfalon keresztül, de ismétlődtek ezek az érzések. Sajnos az, ami később, a 30. hét után szokott lenni, hogy ha nem éreztem egész nap a mozgását valamelyik babának, akkor oldalamra feküdtem, és pár percen belül felébredt és élénken jelezte, hogy él. Ennyi idős pici magzatként ez a fajta „mozgásirányítás” még nem működik, úgyhogy várnom kellett, amíg erősödik és biztosra tudom mondani az orvosnak, védőnőnek, hogy igen, magzatmozgást érzek rendszeresen.
Úgy, hogy jobban lettem, kezdtem valóban élvezni a várandósságot, a csodát, hálás voltam, hogy ezt még egyszer átélhetem. Újra irányítás alá tudtam venni a háztartást, nemcsak muszájból csináltam a dolgomat, a gyerekekkel is szívesebben töltöttem időt, újra többet láttak nevetni. Úgy éreztem, feltámadtam, új életet kezdtem. És vártam az igazi, biztos babamozgásokat.
Olvasd el a kismamanapló korábbi részeit is!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!