Mira baba ma már 9 hónapos nagylány. Ahogy 9 hónap kellett az anyaméhbeli növekedéséhez, úgy még egyszer 9 hónapra volt szüksége Editnek, az édesanyjának, hogy megírja történetüket. Mira a középidőtől fogva farfekvésben helyezkedett el, de hála a rugalmas és hozzáértő orvosi hozzáállásnak a császármetszést elkerülve természetes hüvelyi úton született meg. Drága Mira baba tényleg egy kis csoda! :-)
Még mielőtt a szülés napjára térnék rá, az előzményeket is megosztanám veletek. A 29. héten kezdődött a kálváriám, hiszen addig a pillanatig minden teljesen rendben volt a babával és velem is. Egy kontrollvizsgálaton kiderült ugyanis, hogy mostantól fekve kell átvészelnem a hátralévő időt, ha nem akarom, hogy idő előtt érkezzen Mira baba. Mintha pofon ütöttek volna… Még 1 héttel később is azt hittem, ez nem végleges, csak pár hétről lehet szó… De a doktornő annyira komolyan rám ijesztett a teljesen nyitott méhszájjal, hogy el kellett higgyem. Pár nap alatt 3-4 kg-t fogytam, gondolom a mozdulatlanságtól, étvágytalanságtól, és folyton aggódtam, ha éreztem a keményedéseket. Egyedül-otthon-állandó aggodalommal a fejemben, rádöbbentem, hogy én ezt így nem fogom tudni végigcsinálni. Féltem, hogy még 2 hónap fekvés után semmi erőm nem marad megszülni babókát, és a feszültség-nehogy előbb megszülessen, mint kellene- teljesen felőrölt. Ekkor jött az a gondolat, hogy keresek egy dúlát, aki választ ad a kéréseimre, segít feldolgozni, mi a lehető legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek magunkért. Így ismertem meg Orsit, aki többször eljött megmasszírozni, közben pedig a szülésről beszélgettünk. Ha kérdésem volt, vagy úgy éreztem megint pánikolok, felhívhattam Orsit, aki mindig megnyugtatott. Közben orvost is váltottam: Orsi segítségével megtaláltam azt a kórházat, és orvost, akik az én elvárásaimnak a legjobban megfeleltek. Mivel a babám végig farral volt lefelé, nem láttam esélyét, hogy más kórházban természetes úton szülhetnék, így az István Kórházat választottam. A 2 hónap tehát folyton aggódással telt, hiszen rengetegszer keményedett a hasam, a Spiropent,a Magne B6 és Magnézium szedése ellenére. A 37. hét elején egy ctg vizsgálat sűrű fájásokat mutatott ki, az orvosommal konzultálva kiderült, hogy ezek még csak jósló fájások, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy milyen közel van a szülés, de szerintem a doki sem…. :) Mondjuk azt azért elárulta, hogy ha elindul, akkor viszont gyors lefolyású lesz, mert a tágulás jó része nálam már lezajlott. Az még hozzátartozik a dologhoz, hogy tervbe volt véve e hét csütörtökjén, hogy megpróbálják megfordítani a babát, amit szinte egyedül csak az István Kórházban csinálnak… Emiatt is aggódtam, hogy jó döntés-e, vagy sem. Végül nem került rá sor, mert a főorvos nem látta szükségét: elég kicsi a baba, jó pozícióban van, ha így marad, márpedig igen, mert nagyon be volt ékelődve, és lent is volt már – azt mondta meg tudom szülni. :) Tehát így jöttünk haza a kórházból, kicsit megkönnyebbülve… Valahogy éreztem is, hogy mintha elengedtem volna valamit, most már kicsit bizakodóbban néztem a hátralévő hetekre. Az orvos megengedte, hogy szép lassan mobilizáljam magam. A hétvégén már úgy láttam, hogy talán túl gyors volt a mobilizálás… Egyre jobban éreztem, hogy ott lent nagyon nyom a gyerek. :) Sűrűn keményedek, voltak néha éles nyilallások, de nem vettem nagyon komolyan, mert eddig is voltak hasonlóak.
Eljött a vasárnap, május 15-e. Párom még aznap is dolgozott, úgy du. 3 körül érkezett haza a munkából. 5 körül vidáman hozzákezdtünk pudingot főzni, mert én ezt kívántam. Vaníliásat csináltam, de muszáj volt még csokisat is… :) Ám Zolit megkértem, hogy folytassa, mert sokat voltam fönt napközben és elfáradtam, és akkor éreztem egy nagyon éles fájdalmat is, kicsit meg is ijedtem, de még mindig nem ismertem fel a jelet… Lefeküdtem a kanapénkra, pihengettem….. 18 óra volt. Egyszer csak érzek egy nagy fájdalmas, éles pukkanást, aztán pedig, hogy elönt a melegség… Úristen!! Elment a magzatvíz – kiabáltam Zolinak. Odaszaladt…. és kérdezgette, hogy biztos? Akkor most megyünk szülni? Látszott, hogy teljesen leblokkolt. :)Én pörögtem, gyorsan tárcsáztam a dokit, hogy készülődjön, Orsit is hívtam, hogy mi a helyzet. :) Lezuhanyoztam, felöltöztem, előkészültünk a csomagokkal, és úgy háromnegyed 7 körül elindultunk a kórházba. Mondanom sem kell, hogy a pudingba bele sem kóstoltam… :( Nem voltam éhes. Fél 8 körül érkeztünk, Orsi is utánunk jött meg nem sokkal. Ekkorra már 3 perces fájásaim voltak. Kaptunk egy szülőszobát, ahol rögtön CTG-re kötöttek, megvizsgáltak és kiderült, hogy a tágulás 3 ujjnyi. Intenzív volt végig a fájdalom. Kimentünk Orsival a tusolóba, ott nem tudom meddig folyattam a vizet a pocakomra – nagyon jólesett egy darabig. Aztán úgy emlékszem már nehezemre esett az állás, próbáltam ülni a labdán, de nekem valahogy olyan érzésem volt, hogy visszanyomná a gyereket belém… :) Úgyhogy egy idő után fekve maradtam. A bal oldalamon ült Orsi, aki a fájásoknál muskotályzsályás borogatást tett a pocakomra, ami isteni volt! :) Jobb oldalamon pedig párom fogta a kezem mindvégig. Arra emlékszem csak, mert már kicsit összemosódnak az emlékek, hogy valami megfoghatatlan erő volt velem. Nem tartom magam lelkileg egy erős embernek, de ott és akkor erős voltam. Tudtam kik vannak velem, mi zajlik körülöttem – bár egy idő után nehezemre esett kommunikálni. Nehéz elmondani szavakkal, de mintha a testem és én külön váltunk volna. Könnyűnek éreztem magam lelkileg, az agyam azt üzente, hogy kapcsolj ki, koncentrálj, de nem erőlködve, csak lazán, átélni és nem túlélni a test nehéz fájdalmait. Sokáig csak mi hárman voltunk a szobában. Időnként megjelent egy szülésznő, majd utána az orvosom, szépen tágultam. Teltek a percek, de nálam megállt az idő…..
Aztán éreztem, mintha nyomnom kéne… de még nem mertem. Épp jött az orvosom, vagy Orsi kiszólt, hogy akció indul. :) Így hát elkezdődött a kitolási szakasz, ami szinte már olyan volt, mintha megfutnám még egyszer a győzelem körét. A fájdalom más volt, emlékszem, mélyről jövő torokhangokat hallattam. Amikor kint volt a popója, a doktor mondta, hogy nyugodtan simogassam meg, erőt fog adni. Így tettem… sikamlós, meleg, nyálkás és puha volt… :) 
Nemsokára megszületett kicsi Mira… minden komplikáció, rásegítés nélkül kerek 4 óra leforgása alatt 22:05 perckor – a csoda, melyet neve is fémjelez. A gyönyörű kisbabám, akivel már nem egy testben vagyunk, fura volt… Mintha el sem hinném, hogy ő itt van már velünk. Hogy már túl vagyok rajta, de mégis hiányzik az az egység. Aztán rádöbbenek, hogy még csak most kezdődik el… és belül izgatott és üres vagyok, kicsit elveszett, de már nem vagyok egyedül. :)
A cirka 9 hónap távlatából visszatekintve, emlékszem szülés után is azt mondtam, hogy bármikor végigcsinálnám. Biztos minden szülés más, függ a fizikai erőnléttől, kortól, adottságoktól. Én sem hittem el eddig, de legjobban valóban az agyban dől el. Talán szerencsés is voltam, mert hirtelen történt, és nem rákészülve a túlhordás nehézségeivel. Összegezve minden úgy volt jó, ahogy történt. A mi hármasunk a szülőszobán és a doki, egyszerűen mindenki hiányzott volna, ha nincs ott. :) Az úton hazafelé a kórházból olyan érzések törtek rám, hogy úristen, anya vagyok!? Jól fogom csinálni? Fogom tudni éppen miért sír babóka? Aztán mikor leparkoltunk, a rádióban éppen Andrea Bocelli Time to say goodbye című dala ment. Úgy zokogtam, hogy alig tudtam abbahagyni… Megsirattam addigi életünket, 1 éves házasság és 10 év együttélés volt a hátunk mögött, amit megkoronázott Mira baba érkezése… Család lettünk, így lett teljes az életünk. Amikor anyukám legelőször meglátogatott minket a szülés után, megöleltem és csak sírtam. Az a kapocs, ami anya és gyermeke között van, ilyenkor még erősebbé válik… Könnyek között elmondtam neki, hogy olyan volt az egész szülés, mintha már megtörtént volna velem egyszer… a saját születésemkor.
Köszönöm a páromnak, Orsinak a rengeteg szeretetet, odaadást, és mindent amit tettetek értem, értünk…
