Andris születését Tina már megírta a Csodaszép szülések sorozatába a Dúla blogon. Most a kishúga, Lizi megszületése következik. Köszönöm mindkét csodaszép szüléstörténetet!

Július 18. hajnal 4:30 körül egy fájásra ébredek. Volt már ilyesmi az elmúlt napokban, sok keményedés és egyre gyakrabban fájások is. Egy nappal előbb is reggel 6 óra körül 20-30 perces fájások voltak, de 10 körül aztán abbamaradtak… Visszaalszom. 12 perc múlva újra ébredek, megint fáj. Aztán 16, majd 8 perc, megint 8, 17, 15, 13, 15, aztán enyhül a dolog úgy háromnegyed óra erejéig. A délelőtt folyamán 5-től 45 percig meglepetésszerűen és rendszertelenül jönnek a fájdalmak, és mintha erősödnének. Közben H.C. Andersen életéről egy film első részét nézem, közben figyelem magam, aztán Zoli Andrist anyuékhoz viszi – amúgy is ment volna aznap -, aztán felhívom a szülésznőt. A válasz az, amit vártam: amíg nem rendszeresek és 5 percesek a fájások, jobb, ha otthon vagyok, mert ha bemegyek és nem tudnak még velem mit kezdeni, fel kell menni az osztályra, akkor már addig jobb otthon, én pedig egyetértek. Akkor már pontosan tudom, hogy még aznap szülni fogok, mondom is mindenkinek a telefonba, akivel aznap beszélek.:-) Próbálok még pihenni, de már nem megy. Olyan gyorsan telik a nap, mintha valami másik dimenzióban lennék, furcsa…

17 óra után rendszeres 5-10 perc közöttiek a fájások, készülünk. Közben ide-oda telefon a szülésznővel, hogy ő most 2 órára eltűnik – megértem, mégiscsak vasárnap van -, de hívjam, ha bármi van, 40 perc alatt beér, a dokinőnek már szólt a biztonság kedvéért, annak most 45 perc beérni, ő is bulizik, de megígérte, hogy akkor nem iszik. (:-))

Fél nyolc után elindulunk a kórházba, pontban nyolckor érünk be, közben többször 5 perces fájások. A szülészeten csengetünk, Zoli bejelenti, hogy “jöttünk szülni”, nagyon kedvesen fogadnak, rögtön átöltözés, vizsgálat, papírmunka, nem hiszik el, hogy már 35 vagyok (ez adott állapotomban és körülmények között főleg nagy bók :-)), hárman sürögnek körülöttem, a régi dokim az ügyeletes, egyébként anyu orvosa, akinél öcsém is született… Papírmunka közben néha a szék karfájába kapaszkodva, állva vajúdok, úgy esik jól, nem tudok, nem is akarok leülni…

Megérkezik a szülésznőm, mienk a három közül a legszebb, legtágasabb szülőszoba. Örülök neki – amióta ott jártunk megnézni a szülészetet, csak ott képzeltem el magunkat… Zoli is bejöhet végre, átöltözik, jól áll neki a zöld. Andris érkezésekor is ez a cucc volt rajta, saját “apacsomag” nadrággal, felsővel. Fájások jönnek-mennek, most már gyakoriak, de nem mérjük az időt, tágulás visszafordíthatatlan. Szóval szülni fogunk. Megint. :-)

A dokinőm is megérkezik, folyamatos odafigyelést és törődést érzek, folyamatosan ott vannak velem. Burokrepesztés, oxitocin, nem gatyáznak sokat. És várunk. Aztán amikor már lehet, kényelmesebb állva – milyen furcsa, hogy sorban állni már hetek óta nem tudok a pocakommal, most egyfolytában ácsorogni, sétálni szeretnék, az infúzió zavar, szerintem fölösleges, de hátha tényleg gyorsít, bár valami azt súgja, nincs már mit, most hamar megleszünk… Labdán is ücsörgök egy ideig. Közben Zoli felhívja Szilvit, jöhet fotózni. Megbeszéljük a dokinővel, hogy a szülés után az aranyórára bejöhet, tökéletes.

Az előtérben szól a rádió, jó számok mennek, egy Bikini számra lassúzunk vajúdás közben Zolival, közben néha görcsösen a vállába kapaszkodom. Már nagyon fáj. Aztán megint bejönnek és a szülésznővel és a dokinővel a fájások között kedélyesen elbeszélgetünk kismama hastáncról, a bababarát kórház szokásairól, anekdotázunk, viccelődünk. (Tudtam én, hogy “jó buli lesz” ez, nőknél kell szülni, ez már nekünk egyszer bejött… :-)) Már tudjuk mind, hogy most már végig ott kell lenniük, mert mindjárt “premier”… Mondogatják néha, hogy azért el ne felejtsem, hogy ha toló érzés van, szóljak, akkor felfekszem és hajrá.

És egyszer csak érzem. Azért kivárok még egyet, hogy tényleg…? És tényleg. Felfekszem. Hallom a zenét, jó, hogy szól. Zoliba kapaszkodom az egyik kezemmel, mindenki biztat. Jönnek az iszonyatosan erős, semmihez sem hasonlítható, már ismerős fájdalmak. Azonnal minden eszembe jut… Próbálom jól venni a levegőt, ahogy közben mondják, tényleg, így tanultuk jógán is… Az ajtóban látom, hogy mosolyogva áll még a két ügyeletes szülésznő, de nem zavar a jelenlétük, inkább erőt ad. Várják a Csodát ők is, pedig vajon hányszor látták már… A rádióban meghallom, hogy egy dalban elhangzik a “megszülettünk” szó, nem jegyzem meg, mi az, de van erőm elmosolyodni két fájás között, pedig…

A negyedik tolásra érzem, hogy egy hatalmas csusszanás és Lizi megszületett. Ez a legfantasztikusabb érzés, amit életemben átéltem, immáron másodszor. Anyuka, 11 óra van, kislány! Pár másodperces gyors ellátás után rögtön rám teszik. GYÖNYÖRŰ! Úgy érzem akkor, kisebb, mint a bátyja volt. (De mint később kiderül, nem így van.:-)) Elviszik ellátni, amíg engem is ellátnak, de nem akarom elengedni… Fél óra múlva jön vissza, alig vártam már, még nem is fürdették, csak picit letörölgették, Zoli a meztelen mellkasán hozza, olyan szépek együtt… Végre megkapom, rögtön mellre is teszik és ő tudja is a dolgát, le sem lehet venni onnan egy órán keresztül. :-) Szilvi is bejön, készülnek a képek… Aztán megint elviszik, megfürdetik és pólyában kapom vissza.

Együtt vagyunk.

(2010. július 18. Váci Jávorszky Ödön Kórház, orvos: dr. Géczi Mária, szülésznő: Pintér Mónika)

Nézd meg Lizi születésének csodás képeit a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!