Bea a 41. héten adott életet kisfiának. A vajúdás során többször felmerült a császármetszés lehetősége, de az érzéstelenítés előtti utolsó pillanatban már jelentkeztek a tolófájások, és hamarosan megszületett Ricsi. A vajúdás közbeni izgalmak és a fájdalmas gátvarrás ellenére Beának csodás emlék maradt kisfia megszületése, és alig várja a következő babát. :)

Amikor még terhes voltam, néha félelemmel gondoltam a szülés pillanataira. Legfőképpen azért, mert rengeteg ijesztő történetet hallottam másoktól. Soha nem gondoltam volna, hogy a szülés ennyire csodálatos élmény lehet! Az én szülésem az volt! El sem tudtam képzelni, hogy mások miért beszélnek róla ilyen rémisztően. Persze tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés amilyen én lehettem. A kisfiamat a 41. hétre hoztam világra természetes módon, hüvelyi szüléssel. Fájdalom csillapítás, gátmetszés és beöntés nélkül!

Azt hittem, hogy a kicsi már sosem akar előbújni. A 38 hetes ultrahang-vizsgálaton az orvos azt mondta, hogy a baba már teljesen készen áll a születésre, és jobb, ha bekészítem a kórházi csomagomat. Ennek ellenére az én kis fiam nagyon jól érezte magát a pocakomban, és túlhordatta magát egy héttel.

Álmomban jöttek a fájások. Eleinte fel sem ébredtem rájuk. Amikor viszont erősebbek lettek, mégis csak kikeltem az ágyból. Nem voltam biztos benne, hogy valóban eljött-e az időnk, ezért mérni kezdtem, milyen idő közönként jönnek. Eleinte 8- 10 percesek voltak, majd 5 percenként jöttek. Nem úgy éreztem magam, mint aki szülni fog, ezért egy jó darabig csak fel-alá mászkáltam a lakásban. Kimentem a wc-be, sétáltam aztán leültem, majd fújtattam mikor jött a fájás.

A férjem is felébredt a matatásomra, és izgatottan kérdezgette, hogy jön-e a baba. Mindenáron kórházba akart vinni, de én még mindig nem voltam biztos benne, hogy menjek-e. Aztán a fájások erősödtek, és enyhén rózsaszín folyást is tapasztaltam. Akkor döntöttem úgy, hogy menjünk be a kórházba – elvégre már a 41. héten vagyok. Ha nem is szülök, csak nem fognak elzavarni. Ezután letusoltam, és felébresztettük édesanyámékat is, hogy vigyenek be a kórházba autóval. Egész úton szőlőcukorral tömtem magam, hogy energiát nyerjek belőle.

A kórházba érve mondtam a szülésznőnek, hogy 5 perces fájásaim vannak, és talán a magzat vizem is szivárgott. (A folyásról gondoltam, hogy magzatvíz lehetett.) Ezután kaptam egy csinos elől gombos hálóinget, amit fel kellett vennem, majd csináltak egy amnioszkópiát, ami rendben volt. Utána lefektettek az előkészítőbe, és rám kötötték az nst gépet. Közben lelkileg a beöntésre készítettem magam, de szerencsére erre nem került sor. Két órát feküdtem ott egyedül, közben be-be néztek rám. Aztán az orvos közölte, hogy nem jó a baba szívverése. Egyszer jó volt, egyszer túl lassú és néha eltűnt. Át kellett fordulnom a másik oldalamra – akkor újra jó volt a szívhang, majd megint rossz. Ezzel nagyon megijesztettek, hiszen a terhesség alatt minden rendben volt. Közben felszabadult egy hely a szülőszobában és átvittek oda.

Folytatták az nst-t, de az orvos azt mondta, hogy ha nem javul, akkor császározni fognak. A szavai hallatán nagyon elszomorodtam, mert hüvelyi úton szerettem volna megszülni a gyermekemet, fájdalomcsillapítás nélkül. A kérésemre már a férjemet is beengedték. Végig mellettem volt a vajúdás alatt. Nagyon sokat jelentett ez, mert nyugodtabb voltam, és erőt is adott nekem. Amikor jöttek a fájások, igyekeztem higgadtan alkalmazni a fújtató légzéstechnikát. Nem panaszkodtam, nem nyafogtam. Nyugodtan beszélgettem a férjemmel, és amikor jött a fájás, megmarkoltam az ágy rácsát és huhogtam, mint egy bagoly. Az orvos is megdicsért, hogy nagyon jól csinálom az egész vajúdást. Ez adott még egy pozitív löketet az energiáimhoz.

Néhány óra múlva a szülésznő jött, és elmondta, hogy már majdnem biztos, hogy császározni fognak és alá kellene írni egy papírt, hogy kérem az epidurális érzéstelenítést, ami akkor is jól jön, ha közben meg indul a baba kifelé. Időt kértem tőle, mert még mindig nem szerettem volna fájdalomcsillapítást, és reménykedtem benne, hogy megszülhetek rendesen. A férjemmel átbeszéltük a helyzetet, és a szülésznő is mondta, hogy valószínűbb a császármetszés, ezért végül aláírtam. Bár simán letagadhattam volna, hogy én írtam, mert a fájdalomtól írni se tudtam rendesen. A kezem annyira remegett, hogy borzalmas lett az írásom. Teljesen elcsüggedtem a császározás miatt, annyira nem így akartam. Azért próbáltam elfogadni magamban.

Aztán jött az orvos, hogy beadja az érzéstelenítőt. Nem akartam felülni, és szerencsére pont jött egy fájás is, amit az orvos megvárt, hogy elmúljon. A doktor úrnak feltűnt valami a fájás közben és megkérdezte, hogy nem érzem-e úgy, mintha nyomnom kéne. Mondtam neki, hogy igen, úgy érzem. Sőt ez már a második ilyen fájás volt, hogy úgy éreztem, mintha nyomnom kéne.

Gyorsan a hátamra fordítottak, és a szülésznő megvizsgált. Ebben a pillanatban szakadt ki a magzatburkom, és a véres folyadék kiömlött belőlem. A férjem majdnem elájult, és lesápadt arccal közölte, hogy ő kimegy inkább. Így is tett. Nekem pedig a lábamat fel kellett húznom és nyomnom, amikor a szülésznő kérte. Ezután gyorsan átvittek a szülőszékbe. Nagyon boldog voltam, amiért mégse kell császározni. Éreztem, hogy a kicsi már feszít odalent, és kérdeztem a szülésznőtől, hogy kint van-e már a feje. Még nem volt kint, csak a szülőcsatornában volt. Lassan át kellett feküdnöm a szülőszékbe, felrakni a lábaimat, és lecsúszni fenékkel teljesen a doktornő felé.

Aztán jött a pillanat, amit már annyiszor elképzeltem. Amikor kérték, hogy nyomjak, teljes erőmből nyomtam, ameddig csak bírtam szusszal, majd újra nagy levegő és ismét nyomás. Fantasztikus érzés volt, ahogyan éreztem egyre kijjebb csúszni a gyermekemet. Persze fájt is nagyon, de nem törődtem vele – csak nyomtam teljes erőmből. Az utolsó nyomásnál, amikor a baba végre kibújt belőlem, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Mintha több tonnás szikla súlyától szabadultam volna meg. Felhúztam magam, hogy lássam a babámat, és hirtelen minden fájdalom megszűnt. Láttam, ahogyan a doktornő lecsavarja a gyerekről a köldökzsinórt, és az asztalra fekteti. Néztem, ahogy leszívják a kis orrát és meghallgatják a szívverését. Aztán végre a hasamra fektették, és kimondta az orvos, hogy “egészséges kisfiú”.

A rácsavarodott köldökzsinór okozta a rossz szívhangot. Kétszer a törzsén és egyszer a vállán volt rátekeredve. Nem tudom, hogy tudta így becsavarni magát, de ezzel sikerült elnyomnia a vérkeringését. Szerencsére makkegészséges volt. Csodálatos érzés volt végre meglátni és megfogni őt! Annyira picinek tűnt. A bőre kicsit lila volt, fehér mázas és kissé véres. Magamhoz öleltem, és megpusziltam a kis fejét. Mondogattam is neki dolgokat, de bevallom ezekre már nem nagyon emlékszem. Hat órás vajúdás után mindössze 10-15 perc alatt sikerült úgy megszülnöm, ahogy mindig is szerettem volna. Természetes hüvelyi úton, fájdalomcsillapítás nélkül. Csodálatos érzés volt!

Ezután elvitték a babát megfürdetni, és megkérdezték a nevét is. Közben nyomnom kellett még néhányat, hogy a lepény is távozzon belőlem.

Ezután véget ért a mennyország és újra a fájdalom lett az úr. Elkezdtek összevarrni. Az volt a legrosszabb, hogy nem is szóltak, hogy na most összevarrjuk. Legalábbis én nem emlékszem rá. Rettenetes fájdalmat éreztem és nem tudtam hirtelen, mi az. Meg akartam kérdezni, de a fájdalomtól meg se bírtam szólalni. Aztán rájöttem, hogy most varrnak. Borzalmasan fájt, megpróbáltam lazítani és nyugodtan feküdni, de nem nagyon ment. Akármennyire koncentráltam, párszor mégis megugrottam kicsit, amikor átszúrták a bőröm. Rosszabb volt, mint maga a szülés. Amikor a doktornő szólt, hogy készen van, vettem egy mély levegőt, és hátra dőlve azt mondtam magamban: Hála Istennek. Ezután a szülésznő lemosott, és átfektettek az ágyba.

Itt végre visszakaptam a kisbabámat tisztán, picike pelenkával a kis fenekén. Azonnal feledtette velem a varrás fájdalmait. Kitoltak minket a folyosóra, és beengedték a hozzátartozóimat, hogy megnézzenek minket. Csak az anyám, a nővérem és a férjem voltak ott. Könnyekkel a szemükben összepuszilgattak és gratuláltak a kicsihez. Majd elmentek, de a férjem bent maradt velünk. Tudtam, hogy a babáknak mennyire fontos az előtej, amit az első szopizással vesznek magukhoz. Ösztönösen próbáltam cicire tenni a kicsit. Eleinte nem nagyon tudta bekapni, de aztán jött a csecsemős nővér és segített. Megmutatta, hogyan tegyem a szájába, és hogyan tartsam a kicsit közben. Nagyon kedves volt.

Visszatoltak a szülőszobába, ahol azelőtt vajúdtam és két órán át nem kelhettem fel. Néha jött a szülésznő és megnyomkodta a hasamat, hogy ki folyjon a bent maradt vér. Alig vártam már, hogy kicsit felállhassak végre. A két óra leteltével kiengedtek a wc-re. A szülésznő próbált rávenni, hogy inkább kacsába pisiljek, de én minden áron fel akartam kelni végre, hogy sétáljak is egy kicsit. A szülésznő persze kikísért, nehogy elájuljak. Nagyon jól éreztem magam, úgyhogy erre nem is került sor. Kimerültem persze, de nagyon jól viseltem az egészet. Később elküldtek tusolni is, de közben folyamatosan benéztek rám.

Sok orvos megfordult körülöttem, mert pont a váltás előtt sikerült bemennem, de mindannyian nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velem. Nem fizettünk senkinek, nem volt fogadott orvosom sem. Ennek ellenére tökéletes ellátásban részesültem, és a szülés élménye egy csodálatos élmény marad a számomra örökké. Sőt! Alig várom a következőt és remélem, hogy akkor is ugyanilyen szerencsésen járok majd.

A szülés előtt állóknak pedig azt a tanácsot tudom adni, hogy ne hagyják elrémiszteni magukat a rosszul sikerült szüléstörténetekkel. Álljanak pozitívan hozzá és készüljenek a terhesség alatt a szülésre testileg és lelkileg egyaránt. A megfelelő légzésgyakorlatok elsajátítása sokat segít a vajúdás alatt. Sok szerencsét és sikeres szülést kívánok mindenkinek!

Bea volt az a szerencsés, aki megnyerte a Dúla blog februári  szüléstörténet pályázatának fődíját, a családi fotózást. Nézd meg Szakál Szilvi (Szilvifoto) csodás képeit Ricsiről!

Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!