A hétfői nappal betöltöttem várandósságom 30. hetét. Valamiért ez számomra amolyan bűvös szám, már ami a terhességet illeti, innentől kezdve már a visszaszámlálás kezdődik. :) Már számolnék is visszafelé… Egyre nehezebbek a napok, hatalmasra nőttem – legalábbis a pocakom, nem is nagyon akarják elhinni rólam, hogy nem májusban szülök, csak júliusban. Amúgy meg ingadozó a közérzetem, van, hogy tökéletesen jól és fitten érzem magam, pörgök egész nap, máskor viszont megmozdulni is nehezemre esik. Szerencsére elfoglaltság akad bőven, és ez elvonja a figyelmemet is a nyűgjeimről.
A pocaklakó pedig korábbi keresztbe fekvő pozíciójából befordult függőlegesbe… Csak épp nem jó irányba. Ahogy lányom is farfekvésű volt, úgy egyelőre a fiam is követi példáját. Mondtam is Lilinek, hogy beszélhetne kistesóval ez ügyben, de azzal a gyenge kifogással jött, hogy a kistesó nem tud beszélni. :) Szóval a doki már felvetette a császáros kilátásokat, ugyanis a 28. hét után egyre kisebb az esélye, hogy ha addig nem tette, ezután beforduljon a baba. Elszomorított a dolog. Végletek között ingadozom, egyszer bizakodó vagyok, hogy még bőven van ideje, és mindent megpróbálok, máskor rám tör a „minek, úgysincs értelme, múltkor sem működött” érzés, megint máskor meg azt érzem, hogy talán az egészből csak azt kéne megtanulnom, hogy elfogadjam a történéseket úgy, ahogy vannak. Talán ennek is értelme van, vagy valami nyomós oka, amit én egyszerűen csak nem látok, de ettől még van. Mindenesetre felvetettem a faros szülés kérdését a dokinak, miután megtudtam, hogy nem egy ilyet levezetett ő is, és nem is olyan régen egy első szülő kismamával is. De aztán mikor elmondta az őszinte véleményét a faros szülésről meg a kockázatokat a picire nézve, akkor teljesen határozottan azt éreztem, hogy ezt nem akarom felvállalni „csak azért”, hogy nekem legyen egy szülésélményem, vagy hogy a kisfiam egy rendes szüléssel vágjon neki az életnek, és nem császárral – merthogy elvileg a születésélménynek igencsak meghatározó szerepe van az ember életében. Mondjuk szerintem ez a gondolatmenet még tovább vezethető: nem véletlen már az sem, hogy milyen születésélménye van az embernek…
Ezen kívül meg zajlik az élet: lakberendezek és tanulok (gyógynövényt meg homeopátiát), mikor épp nem Lilivel vagyok, és ezeket nagyon élvezem. Most, hogy már abbahagytam a munkát, sokkal többet vagyok Lilivel is, és ez így most mindkettőnknek jó. Kíváncsi vagyok, hogy leszünk, mikor megszületik a kistesó… Egy gyakorló anyukával beszélgettünk erről, és ő mondta, hogy míg a kicsinek természetes az, hogy van tesója – hiszen ebbe születik bele -, addig az elsőszülött gyereknek mindenképp nagy stressz az új helyzet, és leginkább számára kell megkönnyíteni az átmenetet. Ő ezt úgy tette, hogy amikor csak lehetősége volt rá, kettesben foglalkozott a nagyobbik lányával, míg a kicsit babusgatták a családtagok. Szerintem van ebben logika, én is megpróbálom majd minél inkább megkönnyíteni az átmenetet Lili számára. Már csak egy dolgot nem tudok eldönteni: mikorra időzítsem Lili születésnapi zsúrját, ami július 4.-én esedékes – szülésre pedig júli 5.-re vagyok kiírva. :) Na de majd ez is megoldódik! :)
A hétvégén pedig párom – miután egy ideje hobbi-fotózni kezdett – készített rólam pocakos stúdiófotókat. Azt hiszem, nagy élmény volt mindkettőnk számára. Sokat változott az én hozzáállásom a várandóssághoz is: előzőnél úgy éreztem, hogy ahogy növekszem, úgy veszítem el a nőiességemet (és szépségemet) és a legkevésbé sem szerettem volna, hogy fotókat készítsenek rólam. Most viszont már látom, hogy a várandósság egy csoda, minden pillanatában és minden testi és lelki változásával együtt. És hogy igenis van értelme ezeket a pillanatokat megörökíteni, és egy várandós fotó szép is tud lenni. :) Külön nagyon jó érzés az is, hogy párom készítette rólam a képeket, nem is szívesen álltam volna más kamerája elé…
Elkezdtem készülni a babó érkezésére is. Már majdnem mindent beszereztem, ami még hiányzott – bár szerencsére nem sok kellett -, előkerestem az újszülött ruhákat, már rendezgetem a lakást, hogy elférjenek két gyerek cuccai. Még vannak teendők, de még időm is van bőven, csak nem akarom annyira az utolsó meg utolsó utáni pillanatra hagyni, mint anno Lilinél tettem. Most valahogy sokkal tudatosabban készülök a pici érkezésére, sokkal inkább tudom, hogy mi vár rám, illetve sokkal inkább tudom azt is, hogy előre úgysem tudhatom, mi vár rám. :) Szóval igyekszem legalább arra felkészülni, amire fel tudok, legalább ezzel ne legyen gondom majd. Arra biztosan nem tudok, hogy milyen lesz két kisgyerekkel az élet. Viszont azt is érzem, hogy lazább vagyok, kevesebb a szorongás, tudom, hogy előbb-utóbb úgyis minden kialakul, csak az anyai ösztönökre kell hallgatni.
A Kismamanapló további részeiért kattints ide!
Iratkozz fel a hírlevélre!