Palkónk született!

Palkóval együtt ünnepelünk: a fiatalember egy idős a blogommal.  Kriszti,  az édesanyja születésnapi ajándékként az ő születésének történetét küldte el nekem.  Köszönöm! Ennél szebb ajándékot aligha kaphattam volna. :-)

Drága kicsi Palkó, Isten éltessen sokáig!

Julcsi lassan a 2. életévének betöltéséhez közeledett, amikor eldöntöttük, hogy lehetne még egy gyerek a háznál.  Ezennel már eleve nagyobb korkülönbség lett volna, mint Marci és Julcsi között, akiknek születése között csupán 20 hónap telt el. De nem gondoltuk volna, hogy majdnem egy teljes év telik el, mire megfogan a harmadik babóca. Munkahelyemen már jeleztem, hogy baba nincs, letelik a 3 év, megyek vissza dolgozni. Mindez után a következő lehetőséggel megfogant a baba. Teljesen működött a női-anyai megérzésem, mert még semmi jele nem volt a várandósságnak, mégis magabiztosan vettem meg a tesztet, és csak ellenőrzésképpen csináltam meg. Az öröm hatalmas volt!

A két problémamentes várandósságom után csak a 12. héten jelentkeztem orvosnál. Ő új volt számomra, mivel az előző gyermekek kihordásánál és születésénél asszisztáló orvosom más kórházba ment dolgozni, sajnos nem tudtuk őt választani. Amilyen gyors lett végül a szülés, oda sem értünk volna az ő kórházába, útközben szültem volna.  Szóval megismertük az új szülészorvosunkat, akit a szülésznőnk javaslatára választottunk. Hozzáállásában hasonlított az előző orvosra, így meg voltunk elégedve a választással.

Az első harmad végtelen fáradtsággal telt, egész nap aludtam volna. A második harmad kezdetével elmúltak az álmatag napok. Julcsi óvodás lett, ezáltal nekem a hétköznapok hirtelen unalmassá váltak. Több hétnek kellett eltelnie, mire megszoktam, és be tudtam osztani a sok felszabadult órámat. Sok tervem lett, legtöbb időt olvasásra tudtam szánni. Jólesett napközben ledőlni egy könyvvel.

A második harmad közepétől nagyot nőtt a hasam, a 30. hét betöltésével kezdett nehézkessé válni a mozgásom, fáradékony lettem, de persze boldog kíváncsisággal néztem elé a baba érkezésének. Élveztem, hogy nyár van és a lenge ruháimban büszkén mutathatom meg a pocakomat. Marci és Julcsi is várták már a kistesó érkezését, sokat beszélgettünk arról, hogyan születik meg, simogatták a hasamat. Izgalommal vártam, hogy ez a felkészítés aztán milyen eredménnyel jár az új helyzet feldolgozásában nekik.

Július 16-a volt az előre kiírt dátum, de valahogy éreztem, hogy nem érjük meg ’egyben’ ezt a napot, és igazából nem is akartam volna, mert mindkét gyerek közel ill. több, mint 4 kilósan született, és ’minél többedik gyerek, annál nagyobb’ alapon nagy babát vártunk. Azt szerettem volna, hogy szülessen meg és majd idekint nőjön nagyobbra.

A 38. hétig nem történt semmi – gondolok itt jóslófájásra, komolyabb keményedésre. Közeledve a 39. héthez volt egy NST és egy súlybecslő ultrahang. Minden rendben volt, viszont az orvosom a baba méretét becsülve ijedt arccal közölte, hogy a legnagyobb jóindulattal is közel 5 kilós babát mér. Talán én magamtól is megijedtem volna, de orvosom reakciójára aztán végképp! Sugallta, de ki nem mondta, hogy a nagy baba nehéz szüléssel járhat, komplikációval, lehet, beavatkozásra lesz szükség. Nagy csalódással, sírva, szülésznőmnek telefonálva hagytam el a kórházat. Ő nyugtatott, hogy ne feledjük, hogy már két nagy babát gond nélkül megszültem, Isten nagyobb gyereket nem ad, mint ami az adott szülőcsatornán kifér. Nagy segítség voltak a szavai, bár teljességgel nem tudtam megnyugodni. Tartottam attól, hogy hiába bízom én magamban, ha orvosom megijed a vajúdás megtorpanásától és indokolatlanul beavatkozásokhoz nyúl. Férjemmel beszélve arra jutottunk, hogy tegyünk azért, hogy ez a baba minél előbb megszülessen. Ha már most nagy, ennél már csak nagyobb lesz, a félelmünk, aggodalmunkkal együtt. Aznap este az összes ruhát, terítőt kivasaltam, késő estig talpon voltam, tettem-vettem, majd összebújtunk férjemmel, hogy segítsünk a méhszáj nyílásában, a vajúdás megindulásában. Marci születése előtt már egyszer sikerült házas élet útján megindítani a vajúdást. 

Másnap reggel Julcsira ébredtem, 6 órakor jött át hozzánk. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ’akciónknak’ semmi hatása nem lett. Julcsival a gyerekszobába visszatérve azonban meleg csorgást éreztem hirtelen a combomon. Szám fülig szaladt örömömben, hogy végre valami elkezdődik! Fájás nem jelentkezett, de a magzatvíz szivárgása miatt készültem a kórházba. Telefonáltam férjemnek, aki mindez előtt 15 perccel ült vonatra munkahelye felé, örült, ült át a visszafelé tartó vonatra. Telefonáltam anyukámnak, aki még munka előtt otthon volt, egész véletlenül elaludt, de biztos vagyok benne, hogy ezt is odafönt intézték így!  Telefonáltam szülésznőmnek is, aki épp letette az éjszakai műszakot és indult hazafelé aludni. Akkor még nem gondoltuk, hogy nem sokat fog aludni…

Anyukám odaért hozzánk, és készítettük a gyerekeket, a csomagot, az autót. Marcit még májusban baleset érte, karját törte, csavarral kellett rögzíteni a csontot, a várandósságom utolsó heteiben gyógytornára jártam vele. Aznap is oda készültünk, de ezennel nem én lettem a kísérő, hanem anyukám. Szóval az egész család ült az autóba és mentünk a kórházba, ki vajúdni-szülni, ki gyógytornára. 

Amíg a gyerekekkel reggeliztünk, a folyamatos csordogáláson kívül semmi jele nem volt a vajúdásnak. Semmi összehúzódás, fájdalom. Fél 8-kor ültünk autóba, akkor éreztem valami fájdalomfélét. A szomszéd faluig a fájások felerősödtek, figyeltük a őket. Anyukám számolta meddig tart egy fájás, én azt, hogy milyen gyakran jön. Kétpercenként 50 másodpercesek voltak, így felhívtam az orvosomat is, beszámoltam a helyzetről. Mondta, odabent van, ha kell, tud jönni. A kórház felé tartva anyukám izgult, vajon beérünk-e időben, férjem csöndben hajtott, a gyerekek lehet, odabent izgultak, de kifelé nyugodtan beszélgettek, mint máskor. Válaszolni nem mindig tudtam nekik. Így utólag sajnálom, hogy nem volt gondolatom (vagy erőm?) arra, hogy ott, velük együtt tudatosabban éljem meg a közös vajúdást, tudósítva nekik a bennem zajló történésekről, így nagy élményt varázsolva nekik is, magamnak is.

Beérve a kórházba, az autótól a liftig, majd a szülőszobáig eljutni már nem volt könnyű a sűrű összehúzódásoktól. Jött a felvétel, a vizsgálat, majd a tény, hogy nemsokára baba lesz. Rögtön hívták az orvosomat, férjem meg a szülésznőnket ébresztette. Ez volt 8.21-kor. Férjem elviharzott érte, én meg hitetlenül álltam a történések előtt, de nagyon gondolkodni nem volt időm, mert rögtön kezdődtek is a tólófájásszerű összehúzódások. Átmentünk a szülőszobára, én még mindig nem hittem el, hogy egyórányi vajúdás után mindenki körülöttem tüsténkedik, kanült helyeznek el a vénámba, borotválnak gát környékén, az orvosom vizsgál és mondja, hogy már nincs idő sétálgatva tágulni, vagyis hogy tágulni sem kell már. 8.40-kor ért oda teljesen hihetetlen gyorsasággal férjem és szülésznőm, pedig át kellett mennie a városon, majd vissza, fel a 3-ra és zöld ruhába öltözni, mindezt 18 perc alatt teljesítették. (Azóta is azt gondolom, hogy az őrangyalaik vigyáztak rájuk az úton, sőt, az időt is leállították! ) Meglátva őket megnyugodtam, itt vannak, a „szokásos csapat” és tolhatom a babát. Sokat segített a fájdalom elviselésében, hogy közben mélyen lélegeztem – ösztönösen, vagy tapasztalatból, nem tudom, és az is, hogy ezért a szülésznő dicsért, férjem pedig a fülembe súgdozta, hogy ügyes vagyok. A tolófájások alatt minden erőmet beleadva a combomba kapaszkodtam, egész testem beleremegett a nagy munkába. Jött az édes-kellemetlen feszítő érzés, amikor a baba már teljességgel a kifelé útra tért. Orvosom megjegyezte, hogy most már csak hüvelyi úton való befejezés következhet.

Közben voltak olyan gondolataim, hogy milyen fájdalmas a szülés, biztosan többé nem szeretném már ezt, csak legyen már vége. Egyszer aztán szülésznőm szólt, nyúljak le, ott van a baba feje, hajas, mint a tesóié volt! Hozzáértem, életem egyik legszebb élménye volt az a pihe-puha fejecske! Még egy nyomás és már láthattam is! Palkó pontosan 9 órakor bújt ki 4650 grammal, 55 centivel. Végtelem öröm, boldogság töltött el!!! Hasamra helyezték, én csak sírtam örömömben, megkönnyebbülésemben! Törlése, mérése, öltöztetése és a gátvarrás után rögtön mellre tettem. Ügyesen szopizott, még ma is, egy évesen is az akkorihoz hasonló rendszerességgel teszi ezt! 

Marci gyógytornája után jó kis programot csináltam a tesóknak és anyukámnak, mert rögtön jöhettek megnézni a kistesót! Azt sajnálom, hogy a legelső reakciójukat nem láthattam, mert a szülőszobán voltam, apa vitte ki bemutatni kicsi Palkót. Azóta nagyon jó, szerető testvérekké váltak, féltékenységük kezelhető, egészséges. Élvezzük a nagycsaládos életformát, annak nehézségeivel, gyönyörűségeivel, és persze alig pár perccel a szülés után már újra szeretnék életet hordani magamban és életet adni! 

• Ne feledd: a héten a blogszülinapi játék még tart! Sorsolás július 18-án. Iratkozz fel a hírlevélre itt, és nyerd meg az értékes ajándékcsomagok egyikét!