Épp a 39. hetet töltöttem be, amikor éjjel 2 óra körül kontrakciókra, erősödő derékfájásra ébredtem. Na, itt lesz valami, gondoltam, de még vissza tudtam szundítani. Hajnalban, 5 óra tájban a fájások már nem hagytak aludni, felkeltettem a férjem. Összekészültünk, elindultunk a kórházba. Az autóban ülve erősen vajúdtam, már nem tudtam beszélgetni.
Az első, az ügyeletes orvos által végzett vizsgálat szerint a méhszáj bő három ujjnyi volt. 8 órakor megérkezett a választott orvosom is, aki további tágulást diagnosztizált, majd megrepesztette a burkot. Nem éreztem kellemetlennek vagy fájdalmasnak ezt a beavatkozást. A magzatvíz zavaros volt, a magzatszurok enyhén zöldesre színezte. A fájások egyre jöttek, erősödtek, és hosszabb ideig tartottak. Minden egyes kontrakciónál biztattam a testem: fájjon csak, mert minden egyes fájással közelebb kerülök a kisbabámhoz. Sokat ültem a labdán, de úgy éreztem, legjobb négykézláb, a földön vajúdni. Az orvosom időnként bejött, de végül mégis csak a szülésznő volt mellettem, amikor éreztem, hogy a baba feje egyre nyomul lefelé, erős székelési ingert okozva. Sokkal erőteljesebben éreztem, mint az első szülésemnél. Ekkor hívták az orvost, és több tolófájást követően, gátvédelem mellett 9 óra 40 perckor megszületett második kisfiam. 23-án, és 9.40-kor, éppúgy, mint én annak idején. Ő augusztusban, én áprilisban.
Sivalkodott rendesen, amikor a hasamra tették. Nem macerálták, nem szívták le orrát-száját, úgy, ahogy volt, anyaszült meztelen feküdt rajtam. Ugyanazt a megkönnyebbülést és hatalmas lelki békét éreztem magamban, mint első szülésemkor, amikor a babámat karjaimban tartottam. Kicsi Andris, de jó, hogy itt vagy már köztünk!
