Péter születése előtt egy héttel erős fészekrakásban voltam, pakoltam, könyvespolcot rendezgettem. Ennek az lett az eredménye, hogy éjjel erős jóslófájásaim lettek, és azt hittem, eljött a Nagy Nap. Végül váratott magára még egy teljes hetet.

Kisfiam születésének éjjelén újra éreztem, hogy keményedik a hasam, de nem gondoltam, hogy ez már az lenne. Reggelre viszont már rendszeresek voltak a kontrakciók. Fél 6-kor felkeltem, kimentem a hálószobából, hogy a férjem még tudjon aludni. Mikor ő is felkelt, megmértük a fájásokat: 2-3, néha 4-5 percenként jöttek, és 30-40 másodpercig tartottak. Elbizonytalanodtam, mert úgy tudtam, hogy 10 és 5 perces fájásokkal indul a szülés, nekem meg ilyenek nem is voltak. Felhívtam a kórházat. Azt mondták, inkább menjünk be, legfeljebb hazaküldenek.

Gyönyörű napsütés volt, arra gondoltam, talán az egyik utolsó igazi nyári nap. Mondtam is a férjemnek, hogy ilyen szép napon születik meg a kisbabánk!

Fél 11 után értünk be a kórházba. Szívhangot hallgattak a babánál, aztán az ügyeletes orvos megvizsgált. A kontrakciók hatására már két ujjnyira kitágult a méhszáj.

Sétálgattam, vajúdtam a magam tempójában. Dél körül beöntést kaptam, ami után felgyorsultak az események. Erőteljes fájásaim lettek, és megrepedt a magzatburok. A szülésznőtől kaptam egy lyukas közepű széket, majdnem végig azon vajúdtam, így esett a legjobban. Az időérzékem teljesen megváltozott, nem tudtam, hány óra van, és mióta vajúdok. A másik szobából közben kiabálást hallottam, majd csecsemő sírást. (“Jaj, miért nem születsz meg te is, olyan jó lenne!” – mondtam a fiamnak.)

A teljes tágulást követték a tolófájások. Felfektettek a szülőágyra. Nem tudom, hány fájás volt, a gátmetszést sem éreztem, de arra jól emlékszem, hogy a szülésznő azt mondta a végén, hogy “Még egy nyomás, és akkor meglesz!” – És 15.53-kor tényleg megszületett! A fejecske után kicsusszant a kicsi babám teste is, és olyan jó, megnyugtató, meleg érzés borított el. Nagyon megkönnyebbültem, minden fájdalomnak vége volt, teljesen ellazultam.

A férjem örömmel mondta, hogy kisfiú. Betekerték egy nagy zöld lepedőbe, és rátették a hasamra. A kis fejére emlékszem, és a magzatmázas hajacskájára. Egy darabig velem volt, aztán elvitték megmérni, megfüröszteni és felöltöztetni, engem pedig az orvos vett “kezelésbe”.  A gátvarrás maga nem okozott fájdalmat, de az érzéstelenítő injekciónál bizony felszisszentem. Ezután újra megkaphattam Petit, a mellemre tették, és megszoptattam. Két órára még az őrzőben maradtunk hármasban. Nagyon jó volt így együtt lenni. Férjemmel hosszasan nézegettük a frissen született kicsi életet.

Petivel

Petivel