Andrea kisbabája szempszögéből írta meg szüléstörténetét a Dúla blogra. Kedves Andrea, köszönöm az írást!
Október 23-a van… Nem vagyok álmos, hallom, Anya és Apa is fent vannak, jól érzik magukat. Apa nővérével, és párjával beszélgetnek kamerán, és nevetnek! Én is jól érzem magam, mert hallom a hangjukat és Anyukám szívverését, ami mindig megnyugtat. De mégis olyan furcsa érzésem van, mintha indulnom kellene valahova, csak azt nem tudom, hogy hova… Kicsit félek, de érzem, történni fog valami… Ahogy telik az idő, egyre jobban elfog ez az érzés, már nem is tudok mindig figyelni, Apa és Anya nevetésére. Már majdnem éjfél, de ők még mindig jól szórakoznak, de azt hiszem, Anya is észrevett valamit, mert hirtelen begörcsölt a hasa, és talán az engem körülölelő magzatvízből is szivárgott egy kicsit, de ezt Anya ekkor még nem sejtette…
Az én buksim már jó pár hete behelyezkedett a megfelelő pozícióba, ezt hallottam a doktor bácsitól, aminek mindenki örült, még én is, pedig nem tudtam, mit jelent, csak azt, hogy így biztos nem engedem ki a magzatvizet, ami az én meleg, finom otthonom
Anyáék közben elköszöntek Apa nővérétől és annak férjétől, de Anya nem érezte olyan jól magát, még mindig fájt a hasa, és néha-néha valahogy én is egyre szűkösebbnek éreztem a helyet. Megpróbáltunk mindketten elaludni, de Anya és én is nehezen tudtunk álomba szenderülni… Mindig felébredtem, és Anya is egyre többször, és egyre gyakrabban érezte a görcsös fájdalmat a pocakjában. Hajnali 3 óra körül úgy gondolta, hogy ír egy sms-t a húgának, az én nagynénémnek, hogy szerinte mi történik most, miért vannak ezek a furcsa érzések… De sajnos nem kapott választ… A szobámban, a kiságyam mellett üldögélt már éberen a fotelban, és figyelte az órát, ahogy azt ilyenkor szokás, míg végül 4 óra körül felébresztette az Apukámat. Apukám nem hitt a fülének – még azt a b betűs szót is kimondta, amit nekem nem szabad -, de Anyukám megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, lezuhanyozik, és akkor lehet, elmúlnak a fájdalmai, mert a forró víz jó hatással van rá. Én is nagyon szeretem, amikor Anyukám zuhanyozik, szeretem hallgatni a csobogó víz hangját, ahogy Anya pocakjához ér a finom, meleg vízsugár… Sajnos a forró zuhany nem hozta meg a várt hatást, így Anyukám és Apukám úgy döntöttek, elindulnak a kórházba, hogy megtudják, mi történik most Anyával és velem.
A kórházba érve becsengettek a szülőszoba ajtaján, majd egy szülésznő nyitott ajtót, aki betessékelte Anyukámat, és kérte, hogy öltözzön át hálóingbe. Ezután egy doktor néni megvizsgálta anyukámat, és azt mondta, hogy már két és fél ujjnyira ki van tágulva, és leengedte az addig szivárgó magzatvizet. Nagyon megijedtem! Mi történik most? Mit csinálnak az otthonommal? Hova tűnt a jó meleg víz, amiben 39 héten át, növekedtem?
Félek… Nem tudom, mi lesz, nem tudom hova kerülök, de úgy éreztem innen mennem kell… Talán ezért volt az a fura érzés már egész tegnap este óta, hogy indulnom kell valahova… Csak még mindig nem tudom hova… Anyára további vizsgálatok vártak, én meg csak vártam, és vártam, vártam egy jelre, amiből tudni fogom, hogy mit kell tennem…
Anyát a CTG nevű szerkezetre kapcsolták, és figyelték, hogy milyen gyakran fáj a pocakja, ami engem is egyre jobban zavart, hiszen egyre gyakrabban feszültek meg Anya izmai, és emiatt mindig más helyzetbe kellett helyezkednem. Ezután már Apa is bejöhetett, Anya mellett maradt, és együtt hallgattuk Anyával a kedves hangját… Aztán Anya még infúziót is kapott antibutikommal, – vagy hogy kell kimondani –, nem hallottam már jól, mit mondanak körülöttem a doktor bácsik és a szülész néni… Egyre zavarosabb volt minden. De mivel Anyánál nem változott a helyzet, ezért kapott egy másik gyógyszert is, amitől ráadásul minden olyan gyors lett… Nem értettem, miért kell ez, hiszen nekem olyan jó volt az elmúlt hónapokban, miért kell ezen változtatni?
Aztán egyre nehezebben bírtuk Anyával a dolgokat, én nem akartam elköltözni, Anyának sem akartam fájdalmat okozni… mert nagyon szeretem Őt! Később epidurális érzéstelenítővel enyhítettek Anya fájdalmán, de ekkor már úgy éreztem nincs vissza út, valami nagy dolog fog történni…
Már reggel 10 óra van, itt az idő! Talán ez volt a jel, amit vártam… nem tudom! De boldogság öntötte el a szívemet, már nem akartam az eddig megszokott, jó meleg otthonomban maradni, ki akartam jönni, ki akartam törni innen, látni akartam Anyukám és Apukám arcát, a szemükbe nézni, és megköszönni nekik, hogy életet adtak nekem!
Elindultam, Anyukám küzdött, Apukám fogta az egyik kezét, támasztotta a hátát és a fejét, miközben, a szülész néni és egy doktor bácsi vártak engem, egy másik doktor bácsi pedig Anya másik oldalán segített nekem, hogy egyre kijjebb, és kijjebb jussak. Nagyon szűk volt a hely, mindenki próbált nekem segíteni, mindenki egyszerre nyomott, és lökött egyre csak kifelé. Nehéz volt Anyának, az érzéstelenítőtől nem érezte, mikor kell egy löketet adnia nekem, hogy könnyebben haladhassak előre, de mindenki segített neki. Én is egyre boldogabb voltam, alig vártam már, hogy a végére érjek, de egyszer csak megakadtam… Nem tudtam tovább menni, megijedtem, nem akarok már itt lenni… Szedjetek ki innen – gondoltam! A doktor bácsi jött is, a segítségemre sietett, szélesített a kijáraton kicsit, és ekkor végre kint voltam már majdnem teljesen, aztán lendületet vettem, és sikerült! Kijutottam!!!
Boldog voltam, sírtam az örömtől, de nagyon fáztam, ezért egyből Anyukám mellkasára tettek, soha nem voltam még ilyen boldog! Éreztem Anyukám puha, jó illatú bőrét, és ugyanúgy hallottam a szívverését, ahogy eddig! Átölelt, és azt mondta: Nagyon szeretlek!
Odasúgtam neki én is… de ekkor elvittek, Apukám velem jött, nem hagyott magamra egy percre sem. Megfürdettek, és szép tiszta ruhát kaptam, ami megvéd a kinti hidegtől, mert tudjátok, sajnos itt kint, nincs már magzatvíz, ami körül öleljen… De itt van az Anyukám és az Apukám, akik mindennap megölelnek, akik mindennap elmondják, hogy mennyire nagyon szeretnek, és akiknek köszönhetem az életem! Miután visszavittek az Anyukámhoz megízlelhettem azt a finom, édes nektárt, amit Ti anyatejnek hívtok, és elkezdődött az életem…
Bencs Emília (született: Budapest, 2012. október 24.) gondolatait tolmácsolta, Anyukája Bencsné Treszner Andrea
Olvass dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!