Csodaszép szülések: Hitetlenség és bizalom közt ingadozva

Marcsi harmadik babájának születéstörténetét is beküldte a Dúla blog pályázatára. (Az elsőt itt, a másodikat pedig itt olvashatod.) A vajúdás alatt számos kétség merült fel benne, de végül minden a lehető legjobban alakult – ahogy mindig is szerette volna. A két kisfiú után kislány született: kicsi Rebeka.

Kicsit előbbre ugranék az időben… pár héttel a szülés előtt, az utolsó terhesgondozáson, szóba került a kedvenc doki bácsinkkal, hogy hogy s mint lesz a szülés. Sajnos mondtuk, hogy továbbra is úgy néz ki, hogy nem tudjuk felkérni mivel jelenleg nem futja rá. Ő már korábban is biztatott, hogy ne aggódjak minden ügyeletes doki jó, és különben sem a doki van bent huzamosabb ideig – nem baj ha csak szülésznőt választok. Megkérdeztem, hogy ő szokott-e még ügyelni így, hogy már nem dolgozik a kórházban. Azt mondta havonta csak egy napot. Viccesen megkérdeztem, hogy melyik az a nap Márciusban? – Március 14. – Rendben, akkor úgy időzítünk!

Mivel a szülés előtt pár héttel kitört a legényeken a bárányhimlő, és még az is fokozta az izgalmakat, hogy nem tudtuk én átestem-e már rajta, hetek óta Budapesten voltunk anyumnál a gyerekekkel. Március 13-án délután megérkezett Ádám, hogy a másnapi vizsgálatra együtt tudjunk menni. 16-án lett volna a dokinkkal is a következő találka, amikor is első alkalommal méhszájvizsgálatra is sor került volna. Ez talán a szülést is beindíthatta volna (28-ra voltam kiírva). Én még mondtam is a férjemnek, hogy elég ha csak 14-én jön, de ő ragaszkodott az előző estéhez.

Neki volt igaza.

Szinte alig, hogy megérkezett, vacsoráztunk, gyerekeket elaltattuk, összekucorodtunk a kanapén és már éreztem is az ismerős érzést. Elfolyt a magzatvíz! Március 13. 11 óra… Eszembe jutott doki bácsink, hogy talán akkor sikerül vele szülni megint, de számolgatva lemondtam a lehetőségről, hiszen másnap reggel nyolctól kezdődik az ügyelet addigra tutira megszülök.

Nem így lett!

Gyorsan összeszedtük a maradék holmit, megfőztem egy nagy adag málnalevél teát, megölelgettem anyukámat, hogy ne izguljon nagyon, össze-vissza puszilgattam a fiaim (Andort különösen hiszen akkor láttam utoljára az én kisfiamként – legközelebb már az én nagyfiamat köszönthettem benne), és irány a kórház.

Az úton beszélgettünk, hogy nem is olyan rég ugyanígy izgultunk (még a kocsi orrát is letéptük nagy igyekezetünkben), és vajon lesz-e még ebben a csodálatos örömben részünk az életben. Olyan felkavaró ez az érzés ahonnan már nincs visszaút, tudni, hogy nemsokára bővül a család, ez az izgatott várakozás, rákészülés arra ami ránk vár a következő órákban.

Beértünk a kórházba. Első kérdésem az volt, hogy szabad-e az alternatív szoba. Nagyon elkenődtem a hír hallatán, hogy egy kismama 10 perccel beelőzött. Szidtam magamat, hogy mi a túrónak szöszöltem annyit, minek kellett nekem még teát főznöm??? Ádámmal a ctg alatt imádkoztunk, próbáltam letenni a jó Istennek, hogy úgy lesz jó ahogy lesz. Valamennyire megnyugodtam.

Bevezettek az egyetlen szabad szülőszobába. No itt megint eltörött a mécses. Nem ehhez voltam én szokva kérem szépen! Még próbálkoztam a mogorva szülésznőnél, hogy van-e minimális esélyem, hogy előbb megszül az az anyuka aki az alternatív szobában van. Közölte, hogy semmi esély. Első szülő anyuka, magzatvízfolyással hacsak én nem akarok egy napot szenvedni felejtsem el. Azért mondtam ha mégis, kérem szóljon!

Bevonultunk a „mészárszékre” élével feküdve (már amennyire nekem volt élem :) :) :) ), összebújtunk a keskeny szülőágyon, megpróbáltunk aludni. Drága kis férjem nyugtatott és folyton figyelmeztetett, hogy rábíztuk a jó Istenre nem lesz semmi baj! Éjjel számolgattam, hogy a 10 perces nagyon enyhe fájások 6 percesekre sűrűsödnek. A morcos szülésznő hajnaltájt hamar lelombozott, hogy bizony semmit nem tágultam, még mindig három centi, viszont ha akarok átvonulhatok az alternatív szobába mert a másik anyuka megszült. Jupijjjéééé! Nagyon örültem.

Bevackoltunk a vágyva vágyott szobába. Én egyből beugrottam a kádba – hátha beteljesíti a hozzá fűzött reményeimet. Két évvel ezelőtti vízben szülésem csodálatos élménye lebegett a szemem előtt. Igen ám, de most két hónappal korábban volt. Kint rettenetes vihar dúlt, a külső falon felvezetett meleg víz mire felért meglehetősen kihűlt. Dideregtem a vízben a hajamat fújta a szél a „remekül” szigetelt ablakok miatt… Kezdett tragikomikus lenni az egész. Nem tudtam sírjak vagy nevessek.

Megjött a szülésznőm mondta, hogy nincs értelme tovább a vízben ülni majd ha lesznek tisztességes fájások visszaülhetek. Csalódottan kikászálódtam a vízből egy újabb vizsgálatra, a fogaim csattogtak annyira fáztam, a méhszájvizsgálat eredménye: semmit sem tágultam. (Gondolom Rebusom meggondolta magát, hogy ha kint ilyen hideg víz várja ő inkább maradna még odabent a jó meleg kuckóban.)

Mivel már jó pár órája elfolyt a víz, még egy óra haladékot kaptam, hogy rendes fájásokat produkáljak. Közben megérkezett kedvenc dokink is jót mosolygott, hogy no hát ezek a kismamák hihetetlen! Sikerült az ügyeleti idejére időzítenem!

Próbáltam befelé fordulni, görcsösen koncentráltam, hogy muszáj a fájásoknak beindulni (no ná, hogy nem sikerült) fel-alá sétálgattam a szülőszobában, miközben szagolgattam a muskotályzsályát, Ádám pedig poénjaival gondoskodott a jó hangulatról. Bár én négypercenként fájásokat mértem semmit sem tágultam. Kicsit bepánikoltam, hogy nem úszom meg az oxitocint és vele majd jól rám zúdul a fájdalom.

Doki bácsink nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy elég sokat vártunk nem éri meg kockáztatni, ő javasolja a bekötését, de a döntés az enyém – csak akkor alá kell írnom egy nyilatkozatot. Az az igazság, hogy ebben az emberben annyira megbízom, hogy bármit is javasolna elfogadnám.

Bekötötték, nem is volt vészes, szépen beindultak a fájások. A zavaró csak az volt, hogy így teljesen ki van kötve az ember szinte csak fekve vajúdhattam a ctg miatt (bár most ez sem volt annyira kellemetlen mint anno Áronnál). Már az első gyengébb fájásoknál is azt vettem észre, hogy az összehúzódások alatt esik a szívhang. Eleinte arra gondoltunk, hogy csak a tappancs csúszott le és néhol az én szívhangomat vette, ám ahogy erősödtek a fájások egyértelmű volt, hogy babóval nincs minden rendben. Felderengett előttem a császár rémképe mikor már 60-80 körüli szívhangokat mértünk, de Rebus ügyes volt és szépen igazította az útját kifelé.

Nemsokára a fájások kezdtek egybefüggeni és kibírhatatlanná válni. Szóltam Ádámnak, hogy hívja a dokit, mert azt hiszem itt a finálé. (Utólag sajnálom, hogy arra nem kértem készítse be a fényképezőgépet is.) Mire előkészítették a terepet már éreztem is a kis puha hajas fejbőrét, rá két-három nyomásra (pontosabban fájásra mert nyomnom nem volt szabad a gátvédelem miatt) már ki is csusszant a kis teste. Fantasztikus élmény volt! Hálásak voltunk a jó Istennek, hogy nem történt semmi baj, hogy ismét átélhettük ezt a csodát! (A köldökzsinór kétszer is a nyakára volt csavarodva ez okozta a szívhang leesését.) A hasamra tették – megpillanthattam az én harmadik kis csomagomat. A zsinórt a hideg miatt hamar elvágták a lábaim is táncot jártak a remegéstől.

A vihar odakint elcsendesedett, kisütött a nap és beragyogta a szülőszobát, elterültem az ágyon és úgy éreztem, hogy ez maga a boldogság!

Visszahozták Rebit elkezdett szopizni és mi csak gyönyörködtünk a lánykánkban. Hálát adtunk Ádámmal a jó Istennek és kiélveztük az együtt töltött időnk minden percét. Csodálatos élmény volt ez a szülésem is a folytonos hitetlenség és bizalom közti ingadozással együtt!

Kész csoda volt: minden úgy alakult, ahogy megálmodtam, vagy talán ahogy álmodni sem mertem. Ádám felért Budapestre időben, együtt mehettünk be már a kórházba is (nem kellett izgulnom, hogy beér-e időben), megkaptam az áhított szülőszobát bár eleinte nem úgy nézett ki, hogy most is összejön, bent volt a kedves dokink, bár nem tudtuk felkérni.

Minden, amitől tartottam, jól sült el! Áldott volt ez a szülés! Köszönöm Istenem, hogy ismét átélhettük ezt a csodát!

Olvass még több szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!