Egy édesanyával levelezem, aki férjével a szigetországban él. Ott várják első kisbabájuk érkezését, így módja van az ír egészségügyet, azon belül is a várandós-gondozást rendszerét kiismerni. Leírása alapján nekem nagyon szimpatikus az ottani hozzáállás, és kíváncsian várom a szülésről szóló beszámolót. :-)
Írországban is lehet szépen, nyugodt körülmények között szülni, sőt. Bár abban különbözik a rendszer, hogy a 12. hétig rám sem néztek. Semmiféle vizsgálat nincs, se ultrahang, sem egyéb. Legfeljebb a háziorvost látogatja meg az ember, aki vért illetve vizeletmintát vesz, majd felveszi a kapcsolatot a kórházzal. Ezután az ember lánya megkapja levélben a kórházi értesítőt az első időpontról, amikor is meg kell jelenni a terhes-gondozáson. Igazából a 20. hétig csupán szülésznőkkel találkoztam, akik szinten vért, vizeletmintát vesznek minden alkalommal, és megmérik az ember súlyát és vérnyomását, illetve meggyőződnek róla, hogy rendben van-e a vércukor – és vasszint.
Nekem a 20. héten volt az első találkozóm az orvosommal, aki ultrahangos vizsgálatot végzett, és megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ritkán kell vizsgálatra menni, az írek nem hívei a magzat gyakori zargatásának. Ez persze egy külföldi számára furcsának hathat, hiszen ha valamiféle rendellenesség adódik, előfordulhat, hogy nem veszik észre időben, és nem tudnak rajta segíteni.
Igazából az utolsó időszakban sűrűsödnek a vizsgálatok, szinte hetente felváltva kell a kórházba és a háziorvoshoz járni. Persze, ez nem baj, biztos, ami biztos, ugye…
Ami különösen szembetűnő, hogy mennyire máshogy állnak hozza a kismamákhoz, mint Magyarországon. Mindenki rettentően kedves, mosolyog, minden kívánságát lesik az embernek, és igyekeznek a lehető legnagyobb kényelmet és professzionális ellátást biztosítani a kórházban. A 37. héten a szülési tervet is megbeszéltük a szülésznővel. Nagyon pozitív benyomást keltett, hogy mindenhez a kismama beleegyezését kérik, nem akarnak semmit rutinszerűen, szinte erőszakosan elvégezni, ami sajnos oly sokszor előfordul az otthoni szülészeteken. Úgy vélik, minél természetesebben zajlik a dolog, annál jobb, amivel én teljes mértékben egyetértek.
Tehát mindent egybevetve, maximálisan meg vagyok elégedve az itteni egészségüggyel, és megnyugtató, hogy életem eddigi legfontosabb eseménye nem egy hideg-rideg kórházi rémálom lesz, hanem emberként fognak velem bánni, és mindent megtesznek majd, hogy átsegítsenek a fajdalmon. Addig is igyekszem még többet beszélni a babánkhoz, elvégezni az utolsó simításokat, és bepakolni a kórházi táskát.
