Sikeres császármetszés utáni hüvelyi szülés: Még mindig hihetetlen, hogy sikerült

Egy Dúla blog olvasó, Kati történetét olvashatod most, aki két kislányt szült: egyet császármetszéssel, a következőt pedig a műtétet követően természetes úton a Baross utcai I. sz. Női Klinikán. „Minden szülés más és más, és nem elég csak a „császárral szültem”-et vagy a „miután az első gyermekemet császárral szültem, a másodikat is csak így szülhettem”-et hallani, hanem ismerni kell a szülés háttértörténetét is.” – írja. Kedves Kati, köszönöm, hogy megírtad és megosztottad velünk a szüléstörténetedet.

Az én sikeres VBAC-történetemet mindenképpen az előzményekkel kell kezdenem: 2010-ben első lányunkat a lehető legnagyobb nyugalommal, és abban a hitben, hogy a szülés pikk-pakk menni fog vártuk. A várandósságom sajnos nem volt problémamentes: kevés magzatvíz, és egy toxoplazma fertőzés miatt a szülésig tartó antibiotikumos kezelés miatt az orvosom a 40. hét első napján magzatvíz-vizsgálatot végzett, és mivel nem találta tisztának, megindította a szülést. 5 óra vajúdás után fájásgyengeség miatt sajnos a műtőben kötöttünk ki (akkor ezzel nem is foglalkoztam, hihetetlen boldogság töltött el, hogy megszületett a kicsi lányunk). Szerencsére sem a felépülésnél, sem a szoptatásban semmi hátrányát nem láttam ennek. Ahogy telt az idő, lelkileg viszont nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy császárral született meg az első gyermekünk (és igazából csak most, a második szülésnél tudtam helyre rakni ezt magamban), így mikor 2012 februárjában megtudtuk, hogy nemsokára 4-en leszünk, már akkor eldöntöttem, illetve tudtam, hogy ezúttal hogyan nem szeretnék szülni, császárral.

Már viszonylag korán beszéltünk is erről az orvosommal, és akadályát nem látta a természetes szülésnek, persze elmondta a kockázatokat, és attól tette függővé, hogy mindenki rendben legyen (persze én is próbáltam felkészülni, hogy bár nagyon-nagyon szeretném, lehet bármi, ami miatt megint a műtőben kötünk ki – bár meg kell valljam, nem nagyon tudtam meggyőzni magam, hogy ezt is el kell tudni fogadni.)

A várandósságom alatt minden rendben volt, de nagyon sokat gondolkodtam váltsak-e kórházat és orvost a még biztosabb siker érdekében. De valahogyan azt éreztem, hogy császárbarát kórház ide vagy oda, nekem akkor is sikerülni fog ezzel az orvossal és itt a VBAC. Amellett, hogy mindvégig csak reménykedni tudtam abban, hogy minden rendben lesz, igyekeztem a magam részéről mindent megtenni a „siker” érdekében: hogy mind testileg mind lelkileg jól érezzem magam, figyeltem a súlygyarapodásra, és kb. félidőtől kismamajógára is jártam (ami rengeteget segített és jó alkalom volt arra, hogy csak a babával és magammal foglalkozzak – ami valljuk be elég nehéz egy 2 éves gyerkőc mellett). Ahogy közeledett a terminus ideje, már tiszta frászban voltam, hogy mi lesz velünk. Rossz volt a bizonytalanság, hiszen még a szülés spontán beindulásáról sem volt tapasztalatom, nem tudtam nálunk vajon hogy lesz majd.

Bár jóslófájásaim voltak, de az utolsó hét elején még semmi jele nem volt a szülésnek, zárt méhszáj, a baba feje magasan fent volt, az orvosom nem látta túl sok esélyét annak, hogy magától beindul a szülés, indításról meg nem lehetett szó a császáros előzmény miatt. Azt megbeszéltük, hogy a terminusig várhatunk a spontán beindulással, de mivel az október 21-e volt, és az október 23-a előtti hosszú hétvégére is esett, az orvosom azt javasolta, hogy 19-én feküdjek be a Klinikára megfigyelésre. Ekkor úgy éreztem, hogy az egész addigi azon munkálkodásom, hogy sikerüljön a szülés kútba esett, mert hát hogy fogok én bármit is tudni tenni távol a megszokott otthoni környezettől.

3 nappal később újabb CTG+vizsgálat, ahol azt mondta az orvosom, hogy a pár nappal azelőtti állapothoz képest sokat javult a helyzet, szűk 1 ujjnyi méhszájjal és egy picit lejjebb jött babafejjel úgy engedett haza, hogy hátha még aznap beindul a szülés, és akkor egy kis rásegítéssel (burokrepesztés) meg is lesz a baba. Mindenesetre a vizsgálat megtette hatását, mert kicsit besűrűsödtek és erősödtek a jóslófájások, de sajnos aznap szülés nem lett belőle, úgyhogy másnap reggel jelentkeztem a Klinikán felvételre.

Kétségbeejtő volt, hogy bárhova mentem a Klinikán, mindenhol úgy fogadtak, hogy akkor mikor lesz a műtét. Ez nem tett jót a VBAC sikerébe vetett bizalmamnak. Miután mindenkivel sikerült megértetni, hogy én most csak szülés előtti megfigyelés céljából és NEM császárra jelentkezve kerültem ide, elhelyezkedtem a szobámban. Bőgni tudtam volna, hogy na hát itt hogyan is fogok én bármit is csinálni a természetes szülés érdekében. Azért (biztos ami biztos) napközben jógáztam egy kicsit. Aztán jött az éjszaka: eleve nem tudok új helyen az első éjjel normálisan aludni, és éjfél körül azt vettem észre, hogy olyan fájásaim vannak, amikkel már nem tudok aludni: kb. 1-1,5 óra után elkezdtem mérni, és szépen beálltak 10 percesekre: kezdtem örülni, hogy ha így haladnak a dolgok, még aznap szülünk! :-)

Az éjszaka így telt, sajnos a fájások között nem tudtam aludni (még nyugis zene hallgatásával sem), mert arra nem volt elég időm, vagy mire éppen elszunnyadtam volna, már jött a következő fájás, amit már nem bírtam ki fekve, térdelnem vagy ülnöm kellett. Úgyhogy nálam nem működött az, hogy 10 perces fájásokkal két fájás között még simán lehet aludni. Próbáltam azért a jógán tanult gyakorlatokkal (légzés, testhelyzet változtatás, befelé fordulás, átengedni magam a fájdalomnak, hagyni, hogy a testem tegye a dolgát) segíteni az eseményeket. Aztán reggel elment a nyákdugó is, aminek nagyon örültem, és kezdett egyre valóságosabbnak látszani a VBAC sikere. Szinte el sem hittem, hogy mindez velem történik (hogy megtörténhet), hiszen az első szülésemnél ilyen dolgok megtörténéséig el sem jutottunk.

Még a befekvés előtt azt beszéltük meg az orvosommal, hogy hétvégére hazamehetek. De aztán az éjszaka történtekre tekintettel inkább maradtam a kórházban. Napközben viszont semmi nem történt. Leálltak a fájások. Csak délután kezdődtek újra, de teljesen rendszertelenül. Teljesen elkenődtem, hogy ebből ma sem lesz semmi… Már előre féltem az éjszakától, hogy megint nem tudok majd aludni: valamit azért sikerült két fájás között, de kb. fél 1 körül arra eszméltem, hogy ezek a fájások már nagyon erősek: mértem, de abszolút rendszertelenek voltak (8-10, percesek, majd egy pár 6-7 perces, majd megint 8-10-15 perces, rövidebbek is voltak mint az előző napi 10 percesek). A lényeg, hogy a protokoll szerint 5 perces rendszeres fájásokkal kellett volna csak jelentkezni a nővérszobában, de hát én arra várhattam, nem jöttek.

Már nagyon rosszul voltam, 1-1 fájást csak az ágyba kapaszkodva, görnyedve bírtam ki. Már semmi nem enyhítette a fájdalmat, sem a légzés, sem a fájdalomnak átengedésre koncentrálás, csak azt éreztem, hogy ez egyre rosszabb, és legyen már vége. Az erős fájdalom miatt már az sem érdekelt volna, ha megcsászároznak. Nem tudtam hogy állunk, mi lesz velünk, de szóltam a férjemnek, hogy induljon el, mert azt nem tudom hogy mi lesz, de valami lesz, mert én ezt már nem bírom…

Éjjel 3 körül megmutattam magam a nővérszobában. Végig azon izgultam, hogy csak a baba jól legyen, mert ha nem, azonnal visznek a műtőbe. Jött egy mini CTG-zés a nővérszobában, és hál’ Istennek minden rendben volt. Aztán megvizsgált az ügyeletes orvos, és közölte, hogy gyorsan szóljanak az orvosomnak, mert különben nem fog beérni. Erre én: „Mi a helyzet?” „Hát anyuka, 3 ujjnyi!” „És a feje lent van?” „Bizony, lent, beilleszkedve!”

Hát ez nekem akkora erőt adott, nagy boldogan mentem vissza a szobába a szülős táskámért, és már mentünk is le a szülőszobára. Ekkor már hajnali 4 óra felé jártunk. Útközben még szóltam a szülésznőmnek, hogy jöjjön, mert esemény van. A szülőszobán mondták, hogy már tud rólunk az orvosom is, úgyhogy úton volt a „csapat”!

Izgatott voltam (féltem is, de) annyira jó is volt, hogy végre itt tartunk, a szülőszobán csak 1 másik kismama volt, úgyhogy nyugalom volt, megkaptam azt a szobát, ahol első gyermekemmel vajúdtam, rám kötötték a CTG-t, kértem labdát, és kaptam is (annyira örültem, hogy nem fektettek le), és a hajnali csöndben azon hintázgatva vártam a többieket. Pár perc múlva meg is jött a férjem, aztán az orvosom is. Megvizsgált és mondta, hogy 4 ujjnyinál járunk. Ez megint csak adott egy jó adag energiát, hogy egy ujjnyit haladtunk a tágulással addig, amíg leértem a szülőszobára. Pár perc múlva meg is jött a szülésznőm, előkészített (bekötötte az infúziót) és jött a burokrepesztés. Emlékeztem, hogy az első szülésnél ez nem volt valami kellemes, úgyhogy megkértem a férjemet, hogy az egyik fülemre tegyen be nekem zenét (amit egyébként is hallgattam a várandósság alatt, és amit ezért mi csak babazenének hívtunk), hogy az is segítsen ellazulni. Szóval így jött a burokrepesztés, de még előtte rutinosan megkérdeztem (mert mindent szépen meg kell kérdezni, nem utána sopánkodni, hogy ezt sem lehetett meg azt sem lehetett), hogy utána felkelhetek-e. Ezt is megengedték (volna), amit az első szülésemnél egyébként nem (ott akkor a köldökzsinór előreesés miatt).

Na, de erre már nem került sor, mert a burokrepesztés után mondta Ica (szülésznő), hogy szóljak, ha jönnek a tolófájások. Jött is egy fájás, és hát bizony az volt. Erre Ica: „Katikám, szülünk!” És már kezdte is szétszedni az ágyat. Kértem, hogy ne kelljen lefeküdnöm, hadd ülhessek (már amennyire lehet kengyelbe tett lábakkal ülni), és ennek sem volt semmi akadálya, még egy kispárnát is kaptam a fejem alá a nagyobb kényelem érdekében, szóval abszolút „kényelmes” pózban lehettem (ami számomra a korábbi tapasztalataimmal ellentétben megint csak elképzelhetetlen volt, hogy ezt is megengedték), egyik fülembe pedig továbbra is ott szólt a „nyugizene”. Szóval itt már a végén jártunk, sajnos hiába a tudatos készülés, ott akkor a kimerültségtől már nem sikerült mindig szépen és hatékonyan venni a levegőt és ügyesen nyomni. Közben a babát végig biztattam, hogy nagyon ügyes! Engem pedig a csapat, hogy ügyes vagyok, jól csinálom (ez akkor nagyon jól esett, és nagyon sok erőt adott). Szegény férjem csak a kezem simogatásával tudott segíteni, de akkor az ott mindennél többet jelentett… És 2012 október 21-én hajnali 5:40-kor (ismét) megszületett a CSODA, második kicsi lányunk, Zita, akivel együtt küzdöttünk meg a szülés élményéért. :-)

A burokrepesztéskor mekóniumos volt a magzatvíz, úgyhogy Zitát a kibújás után egyből elvitték beoltani. Ilyenkor (ez utólag derült ki) szoktak adni oxitocint (hogy gyorsítsák az eseményeket), de nálunk ugye erre már nem került sor, mert egyből jöttek is a tolófájások. Utólag ez is olyan jó érzéssel töltött el, hogy annyira ügyesek voltunk, hogy még erre sem volt szükség. Az első, amit megláttam a kicsi lányból, az a nagy talpa volt, és meg is jegyeztem, hogy hát ezért rugdosott olyan nagyokat. :-)

Az azonnali elvitel miatt sajnos elmaradt az, hogy szülés után egyből a hasamra tegyék a babát (amit eredetileg elképzeltem), de emiatt nem maradt bennem rossz érzés. Részemről teljes volt a sikerélmény: el sem akartam hinni, hogy megcsináltuk, hogy sikerült (és ezt többször is hangoztattam), és végre megszűnt a fájdalom (az utolsó 2 tolófájás előtt már nagyon az erőm határait feszegettem). A gátmetszést észre sem vettem, csak utána kérdeztem, hogy szükség volt-e rá.

Míg Zitát elvitték (Apa ment vele) az orvosom ellátott engem, ami a szüléshez képest már szinte egyáltalán nem fájt. Nagyon féltem a császáros heg betapintásától, de gyakorlatilag észre sem vettem, az orvosom nagyon ügyes volt. Miután velem végeztek pár perc múlva jött Apa Zitával, aki már nagyon cuppogta a kezét: cicire is tettük, és kb. 20 percet magunkra hagytak (ez is annyira jó volt! :-)), és ez a kis ajándék békésen szuszogott ott mellettem.

Sajnos utána megint vissza kellett adnom megfigyelésre (a mekónium miatt), mi pedig tovább beszélgettünk Apával – bár én csak azt tudtam ismételgetni, hogy hihetetlen, hogy sikerült. A szülés napján nagyon gyenge voltam, sikerült többször el is ájulnom, úgyhogy a kicsi lányt csak másnap reggel kaptam meg, de onnantól kezdve már vissza sem adtam! :-) Az egész hihetetlen élmény volt, a fájdalom része azért nagyon kemény volt, de összehasonlíthatatlanul jobb így szülni (legalábbis nekem), mint császárral. A szülés előtti befektetésnek nem örültem akkor, de így utólag jó volt, mert amilyen rendszertelen fájásokkal végül a szülőszobára mentünk, itthonról nem biztos, hogy egyáltalán elindultunk volna a kórházba.

És annyira örülök, hogy tényleg sikerült teljesen természetesen, mindenféle külső beavatkozás nélkül szülni (amit ugye nem is lehetett volna a császáros heg miatt, még oxitocint sem adhattak volna, ezért is izgultam nagyon, hogy mi lesz, de olyan jó, hogy végül nem is volt szükség semmire, idegen dolog csak a branül volt a kezemben). Annyira jó volt, hogy minden történhetett a maga ütemében, és hagyták, hogy Zita akkor szülessen meg, amikor akar (és ő ugye pont a terminus napján akart megszületni), hogy csak kérni kellett, és amennyire lehetett alternatívvá tehettem az annak nem igazán mondható szülőszobát (nem kellett lefeküdnöm CTG-zés közben, hanem kaptam labdát, és a kitolásnál is lehettem félig ülő helyzetben, nem pedig teljesen vízszintesben).

Nem tudom, hogy akartam-e valaha is ennyire bármit is, mint azt, hogy ezúttal végre átélhessem a természetes szülést. Most értettem meg és tudtam helyrerakni magamban sok mindent az első szülésemmel kapcsolatban is, és sok minden, amit nem tudtam elfogadni helyreállt bennem. De azt hiszem a legnagyobb sikerélmény, hogy be tudtam bizonyítani – elsősorban magamnak –, hogy KÉPES VAGYOK szülni! Köszönöm a Jóistennek, hogy ezt átélhettem, és köszönöm Mindenkinek, aki ebben támogatott és mellettem volt!

Olvass még sikeres császármetszés utáni hüvelyi szülésekről a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!