Dúlás szülés: Hogyan született meg Peti?

Peti baba születésénél dúlaként jelen lehettem. Micsoda nagy öröm volt látni, hogy hogyan jön világra ez a kicsi fiúcska.

Reggel az NST fájásokat mutatott, meglepődtem, alig éreztem. Rendszertelen volt, de határozottan ismétlődő. Nem éreztem igazán semmit, csak hogy keményedik a hasam. A szülésznő a szülőszobán megnézte a nagy gépen, ugyanaz. Hazaküldött fél 11-kor.

Apuval fél 1-kor vissza, várakozás közben Orsi is odaért. Apu el. A fájások rendszeresebbek, de csak továbbra is egy ujjnyira nyitva a méhszáj, semmit nem változott. Egy órát figyelnek, aztán fél 3-3 körül ismét hazaengednek, hátha sikerül pihennem, lazulnom, tágulnom.

Orsi hazavisz. Otthonlazítás, mászkálok, semmit nem érzek, nem tudok mit kezdeni magammal, semmi különösebb kívánságom nincs. Jó lenne, ha itt lenne a Kedvesem, most nagyon. Senki másra nem vágyom most, mégis tudom, egyedül kell lelkileg végigcsinálni, ő nem lesz itt.

Felhívtam Krisztát, a transzlégzéses mediátort. Hátha tud távolból segíteni, mert nem haladok semmit. Nem is érzem, hogy ez már a szülés. Fáj, de mint egy menstruációs görcs. Jön, Budaörsön van. Amíg Kriszta jött, zuhanyozom.

Körülbelül 4 óra: ekkor folyik (ömlik) el a magzatvíz, de véres. Friss vér! Nagyon megijedtem, erről nem tudtam, hogy a nyákdugó tiszta vér is lehet. És rengeteg víz, ami itthon háromszor, és még  bent a kórházban is kétszer elöntött! 2,5 l volt a normális 1.5 l helyett, ezért feszült úgy a hasam! Kriszta és Orsi is nyugtatott, Krisztával meditáltunk. Iris Dement Sweet is the Meloday c. számára zokogás fakadt ki belőlem. Pulzusom végre megnyugtatóan lelassul. Összecsomagolnak törülközőkbe.

Orsi beszélt a szülésznővel, vár a kórházban. Fél 5 körül érkezünk. A méhszáj ugyanannyi, a magzatvíz távozására sem tágultam semmit, pedig már bevettem a csodabogyókat reggel óta is többedszer: Caulofillum C200-ast. Közben mondta a szülésznő, hogy rövidült a méhnyak, és az a tágulás előtti szakasz, ez is a folyamat része. Ezt sem tudtam, hogy ennek is előtte idő kell, és nem a tágulási szak előtt van, ha közben…

Megyünk a vajúdóba. Szerencsém van, nincs itt senki, két ágyat is elfoglalunk: egyet a csomagjaink, egyet, ahol fekszem, és monitorozzák a fájásaim.  Jól eső érzés, hogy a gép is mutatja, amit érzek. Orsi is írja azért. 3-5 percesek az összehúzódások. Ahogy szerettem volna! Az ágyat elönti a magzatvíz, saját levemben ázok, bár Orsi már az többedik lepedőt rakja alám. Megkapom az első adag penicillint, körömlakk illatú. Sajnos nem branült kértem, azt hittük, elég lesz már csak egy adag. Ki tudta előre, hogy milyen hosszú lesz…

Érzem az összehúzódásokat, elviselhetően fáj. Kértem beöntést, mert reggel óta mindennel foglalkoztam, csak ezzel nem… Hát felemelő egy negyed óra volt megkönnyebbülni, megtisztulni! Ez is szokott lendíteni a szülés menetén, a táguláson, de nekem ez sem segített…

Itt döglődöm úgy este kb. 7-ig. Itt a vajúdóban nincs óra, az időérzék is elhagyott, összefolynak a dolgok. Akkor átvonulunk az alternatív szülőszobába.

Orsi méri a fájásokat 8-tól: hol 3, hol 5, hol 9 perc múlva jönnek… Rémes. A szülésznő nem vizsgál, de fél 10-kor ismét beadja az antibiotikumot, ez már borzasztó rossz, de még megvan a vénám. A következőnél már az se volt meg, kétszer is szétdurrant, félrement. Ezt már nagyon rosszul tűröm. Az ügyeletes dokinak gyanús, hogy semmit nem haladok. Bemutatkozik, finoman nyúl hozzám. Semmi, továbbra is egyujjnyi. Előtte ill. párhuzamosan vele egy másik orvos is ott van, később ő is vizsgál.

Rezeg a léc az alternatív szülőszoba felett… Ha nem indul be az aktív szülés, át kell adjuk. De egyelőre nincs más az osztályon. Éjfél körül a szülésznő lefektet aludni, amiről én meg vagyok győződve, hogy ez biztos lassítja a folyamatot. A többiek alszanak, Orsi is, a szülésznő is. Én bevettem előtte a Caulofillumot, és a Cimizifugát, persze, hogy alvás közben jönnek a fájások. Nem bírok pihenni, egy órától már egyáltalán nem, átvonulok  a babzsák fotelre, ott próbálom átvészelni ezt az időszakot. 1.48, erre határozottan emlékszem, már a labdán ülök, és aktívan sóhajtozok. Orsi bealudt közben. Aztán 2-kor ő is kel, és a szülésznő is megjelenik.

Na, innentől már aktív szülésről beszélhetünk. Fáj erőteljesen, és egyre jobban. Három percesek. Kétujjnyiig eljutunk lassan.

Körülbelül 6-ig így megy, de már baromira fájt, így utólag le sem tudom írni mennyire. Pedig lazítok, beleengedem magam, koncentrálni már semmi másra nem tudok. Két órától mondhatom azt, hogy végre a szülésre fókuszálok. Előtte még minden más is az eszemben volt, ahogy „értelmetlenül” töltöttem az időt. Nem igazán hittem el, hogy tényleg itt az idő…

Peti baba

Olyan kilátástalannak ill. inkább távolinak tűnt, vagy hihetetlennek, hogy ebből lesz valami… Ahogy Orsinak mondtam, egyszerűen nem hittem el, hogy gyerekem születik, egész a kitolási szakig talán. Persze az eszemmel tudtam, kapcsolatba léptem vele, éreztem, hogy mozog, de lelkileg, pszichológiailag valahogy mégsem „realizálódott”, pedig már éreztem a baba illatot, simogattam a fejét, de valahogy mégis távolinak tűnt az egész.

Azt hiszem 6 óra körül kínálta fel a lehetőséget a szülésznő, aki végtelen türelemmel, szeretettel, békével, nyugalommal segített, támogatott, hogy saját erőmből haladjanak a dolgok, hogy glükózt kaphatnék, ez hatékonyabbá tehetné a méhösszehúzódásokat. Csak először nem mondta, hogy ez egy óra, és utána visszajöhetek a szobába. Belementem, nyolcig meg akartam szülni, amíg ez az ügyeletes van. És egy menedék az oxytocin helyett/előtt…

Rémes volt abban a szülőágyban vajúdni, kényelmetlen, és azt hittem, soha nem akar véget érni az infúzió. A fájások iszonyú erősek voltak. És amikor az orvos közölte, hogy még mindig csak kétujjnyi (az én ujjam szerint, az a szülésznőnél három… kommentálta), és ráadásul elég durván vizsgált… Hát azt hittem vége a világnak… De egy jó javaslata volt: No-spa! Ettől a görcsöket rövidebbnek éreztem, és lazult is a méhszáj. Már majdnem kiejtettem a szót: fájdalomcsillapítót! Annyira, de annyira fájt… Pedig belemerültem minden fájásba, lazítottam, kifújtam, testhelyzetet változtattam: a labdán ülni, bordásfalba kapaszkodni volt a legjobb, így a dúlám tudta masszírozni a hátam/derekam. De megtudtam a szülésznőtől, hogy az ágyon oldalfekvés is nagyon hatásos, így váltogatva hol így, hol úgy próbáltam vergődni. Fel is álltam, de ez már nagyon nehéz volt. Járkálni nem igazán esett jól már a végén.

Orsi tartotta bennem a lelket, masszírozta a derekam folyton, ill. borogatást rakott a hasamra. Gyertyákat rendezgetett, zenét rakott be, meggymagot melegíttetett, teát csinált, enni adott, szőlőcukrot szopogattam… Ez sokat segített elviselni a helyzetet.

Aztán jött a szülésznő, és végre azt mondta, hogy a kád forró víz vár! Akkor már tényleg a szülés vége fele vagyunk? Nem akartam elhinni! Még mindig nem! A fájások nem sűrűsödtek, maradtak 2-3 percesek, kimaradt az, ami a múltkor: a percenként jövő egy percig tartó fájások, de ott és akkor mesterséges oxytocint kaptam. Most a kád rengeteget segített, elviselhetőbbé tette a görcsöket, és bár  baromira fájt, de sokkal jobban éreztem magam. És fújtattam mint egy kazán. Be négy, ki öt, olyan erősen, ahogy csak bírtam. De jól esett a lazítás!

A szülésznő folyton kérdezte: nincs tolási inger? Fura, de nem olyan volt, mint a múltkor, akkor egyértelmű, összetéveszthetetlen székelési inger volt, most valahogy más. Nem tudtam beazonosítani… Hülyén hangzik, de így volt. Csak fura, más. Ezek szerint a saját erőből jövő hatás/érzet más, mint a gyógyszer keltette. Olyan volt, mint egy kugligolyó szorult volna a lábam közé, de fent.

Na, mikor ezt meghallotta a szülésznő, irtóra örült! Jó, akkor most hagyd, engedd bele magad! Hagytak még itt vajúdni, összesen kb. háromnegyed, maximum egy órát tölthettem a kádban, nem tudom. Akkor mondta, itt az idő a gátmasszázsra.

És elkezdődött a soha véget nem érni akaró kitolási szak. Több mint egy órát tartott. A gátat erősen masszírozta, nem volt kellemetlen. Kiderült, hogy belül a méhszáj nem bírt eltűnni, mert ödémás. Így a baba feje mögé kellett passzírozni. Ez kellemetlen volt, fájdalmas, de Orsi szerint nem torzult a fejem, így azt hiszem elviselhető volt. Mert hatékony! És akkor kezdődött az igazi Ironman-es edzés a kitolás teljes erőből. Utólag nem tudtam mitől volt izomlázam. Orsi szerint látszott, hogy teljes erőmet beleadom a levegőcserébe, de nem kaptam közben levegőt, sok elment a cserénél, a nyomás nem maradt folyamatos, és nem volt elég hatékony. Jött a baba lejjebb, jött, de nagyon lassan, és aztán meg-megállt.

A szülésznő folyton nézte a szívhangot egy kis vizsgálóval. A baba jól bírta, tündéri gyermek!A szívhang stabil volt, egyenletes, megnyugtató. Különböző helyzeteket próbáltunk ki, de érdekes, a guggolás nem volt hatékony. Voltam négykézláb az ágyon, békapózban, lent a földön térdelve, oldalt fekvésben, háton felhúzott lábakkal. Mindent megpróbáltunk. Kilenc óra után, miután már egy órája nyomtam teljes erőből, és a végén már semmit nem ment lejjebb a baba, a szülésznő megkérdezte: „Elfogadod, hogy kérjünk segítséget?” Mondtam, igen, majdnem hozzátettem, hogy de gyorsan. De már kint is volt az ajtón.

A hajnal másik fénypontja volt, mikor megtudtam, hogy a rettegett katonás doktornő az ügyeletes… Azt hittem elájulok, úgy megijedtem, de a szülésznő garantálta, hogy nem fog hozzám nyúlni, háttérben marad, amíg nincs rá szükség. Hittem is, nem is. A doktornő valóban így tett. Közölte nincs jobb dolog, mint „Enyára” szülni, mert hogy ekkor az szólta CD-n. És valóban meghúzódott a sarokban a babzsákon, csendben, félhomályban. Észre sem vettem, csak néha a szemem sarkából érzékeltem, hogy ott van. Orsi kezét közben majdnem letörtem minden egyes szorításnál, ahogy a kitolás közben tartott, és én összekapartam minden erőm, és nyomtam, nyomtam a szülésznő irányítására és biztatására.

A doktornő eltűnt, így elő kellett vadászni, mikor a segítségnyújtás ideje elérkezett. Hál’ Istennek a branül már a kezemben volt. Ha tudom, mennyi szuri jut nekem ez alatt a 17,5 óra alatt, már az elején emellett döntök. Szóval jött egy slukk oxytocin, és könyökkel megnyomta a hasam tetejét. Közben elnézést kért, hogy megkínoz! De egyáltalán nem fájt, sőt, hálás voltam érte! És jött a baba feje, már lehetett a kezemmel a dagad szeméremajkak között érezni a hajacskáját, de még nem feszült bele a gátba. Illetve akkor azt hittem, ennél jobban már nem is feszülhet, de akkor jött át a gáton szépen, lassan. Az „azt hittem szétszakadok érzés” három fájáson keresztül tartott, ekkor már minden erőmmel préseltem kifele, az életemért, és az övéért küzdöttem. Úgy éreztem, iszonyatos erővel nyomtam, a levegőm végéig, amíg csak bírtam. Minden maradék erőmet összeszedtem, és feszült, feszült…

Végre kint volt a feje… és még nem volt vége, jött a válla, ezt is meg kellett szülni, ez is feszült, de már nem annyira, és végre megszületett. Akkor végre odaadták!

[fusion_builder_container hundred_percent=”yes” overflow=”visible”][fusion_builder_row][fusion_builder_column type=”1_1″ background_position=”left top” background_color=”” border_size=”” border_color=”” border_style=”solid” spacing=”yes” background_image=”” background_repeat=”no-repeat” padding=”” margin_top=”0px” margin_bottom=”0px” class=”” id=”” animation_type=”” animation_speed=”0.3″ animation_direction=”left” hide_on_mobile=”no” center_content=”no” min_height=”none”]

 

Istenem, végre! Köszönöm. A kitolás alatt is sűrűn imádkoztam, hogy egy Miatyánkot, hol egy Üdvözlégyet… Most hálás voltam, meghatódott. Ott feküdt rajtam a kincsem, mindkettőnk küzdelmének gyümölcse. Hoztam törülközőket, kis sapkát, ahogy a dúla javasolta, elkerülendő a korai gondozási kényszert, amit a csecsemősök éreznek az újszülött megérkezésekor. Így bebugyolálta Orsi, letörölgette, és a hasamon pihent, melegedett, szuszogott. Nehéz útja volt, és engem az eufória lebegtetett, és tartott még mindig ébren, hiszen 24 órája gyakorlatilag nem aludtam, csak fél órákat pihentem.

A lepény még hátra volt! Közben ugyanúgy feszült még a hasam. A szülésznő megvárta míg a köldökzsinór abbahagyta a pulzálást, akkor elszorította egy ollóval. Vártuk a placentát. Talán egy óra telhetett el, nem tudom. A baba rajtam, a csecsemős megnézte, a szülésznőm tolmácsolta kérésemet, hogy kérünk szépen türelmet, jöjjenek vissza később ellátni. Így magunkra maradtunk. Orsi fotózott ezerrel. Én pihegtem, és simogattam, tartottam a pocakomon a kincsemet, életem új szerelmét.

Majd két óra elteltével újra megkínáltuk a cicivel, mászni nem nagyon lehetett, mert a köldökzsinór rángatása kellemetlen volt. De most erősen, és ügyesen szopizott! Olyan boldog voltam!

Újra visszatért a csecsemős, megkértük, hogy tekintsen el a szondázástól (átjárhatósági vizsgálat), a baba egyébként is mindent kitüsszögött, a magzatvíz tiszta volt, az orrából lévő váladék a szülés alatt összepréselődő járatokból szépen kiürült, letörölgettem.

Kisfiam 3800 gr-mal, 57 cm-rel született. Az UH tényleg túlmérte a gyereket. Meg is ijesztett, hogy egy héttel a szülés előtt 4200 gr-ot jósoltak! Úristen, hogy fogom én ezt megszülni?! Eszembe jutott, amit az egyik szülésznő mondott valamelyik előadáson: az újszülött olyan, mint az ékszerteknős! Addig nő, amíg az akvárium…

Ekkor nézték meg a sérüléseim. A szülésznő maga is meglepődött, hogy az iszonyú ödémás terület ellenére alig volt egy felszíni sérülés! Javaslatot tett az orvosnak, szerinte nem kell varrni, az majd be fog forrni. Tamponáltak közben, na ez baromi rossz volt, de se belül, se kívül semmi ellátnivaló nem volt! Maga volt a csoda! És kegyelem egy ilyen nehéz szülés után.

A szülésznőm maga volt a bástya! Mindentől, és mindenkitől megvédett! Három ügyeletes alatt szültem, majd 18 óra alatt, necces helyzetek is voltak, és mégis minden úgy történt, ahogy előre megbeszéltük, pont úgy, ahogy szerettem volna. Szóról szóra, ahogy megfogalmaztam az „Én Álomszülésem” irományban. Nem nevezném szülési tervnek, inkább olyan fogalmazásnak, hogy nekem mi segítene. Egyedül a rövidebb idő alatti szülést nem tudtam programozni. Aznap született, mikor szerettem volna, pont úgy, és olyan körülmények között, ahogy vágytam rá. Békét hagytak neki, és nekem is. A szülésznő javaslatára fogadtam csecsemőst, akit ő a szülésre áthívott, és ez minden korábbi kellemetlen helyzettől, és aggodalomtól megvédett. Ő jött értünk mindennap, csak ő látott el minket. Együtt fürdettünk, egyetlen percre sem vitték el a babát mellőlem, az oltások, vérvételek alkalmával is mehettem, sőt a gyermekorvosi vizit alkalmával is, bár ezt a doktornő kevéssé díjazta.

Egyedül a fotós nem tudtam kivédeni.  Igazolványt akartam a babának, mert így nem kell hurcibálni az önkormányzathoz később útlevél ügyben. Na, ő begyűjtötte a babákat, és elvitte őket. Én meg fél óra múlva lóhalálában kerestem a gyerekem, míg megtaláltam az őrzőben, a fotózás után, ordítva… De ennyi. A fotó egyébként jó lett…

A múltkor minden vizitet nyaggatásnak, kellemetlen, zavaró tényezőnek éreztem, menekültem haza, mert akkor várt a férjem otthon. Most tudtam, nincs otthon senki, és én itt ki akarom magam pihenni, és igénybe akarom venni a „szolgáltatásokat”. Minden vizitelőtől megkérdeztem, ami érdekelt, és a dög meleg ellenére (nem volt egy függöny), a zaj (az ablakot becsukni nem lehetett a meleg miatt), és a már tiszta kosz lepedőm ellenére is jól éreztem magam a kórházban. Mondtam is, négy nap előtt nem megyek haza, mert nincs otthon senki, ráadásul a fotóst is meg akarom várni hétfőn. A tej még csak úgyis előtej volt, igaz, ezt rendszeresen és folyamatosan szopizta a baba, ügyesen, erősen. Nagy nehezen, a harmadik nap estéjén, a negyedik nap reggelén lett mennyiség, amitől végre hízni kezdett. Pedig már hallottam fenyegető tápszerről, glükóz infúzióról stb.

A gát tájéka kb. két napig nagyon ödémás volt. A bevitt úszóguminak nagy hasznát vettem,  ezen tudtam ülni. A duzzanat a harmadik napra elkezdett apadni a jegeléstől, és magától is gyógyult, a negyedik nap már simán tudtam menni! Kipihentem magam. Kész voltam a hazatérésre.

Olvass további szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

[/fusion_builder_column][/fusion_builder_row][/fusion_builder_container]